péntek, augusztus 07, 2009

Ebben az esztendőben






Ebben az esztendőben


( Gocsovszkyné )

10.


Két szép öreg alakja tűnik föl emlékezetemben, valahányszor erre a Gocsovszkynére gondolok, s általa az igazság keresésére. Az egyik ez a szegény Szabó Petibá. Hiába lakott ő a töltöttút mellett, nem itt, majdnem a patak partján, ahol mi lakunk, s ezek a magyariék. Ott, a töltöttút mellett, vagyis a főúton is lehetett valaki szegény, ha annak született. Született szegény volt ez a Szabó Petibá. Ma is, ha valaki jelzőt keres arra, hogy milyen szegény valamely falubelije, csak annyit mond, olyan, mint Szabó Petibá. Ennyi bőven elég. De arra is elég, ha valaki a becsületességre akar példát fölhozni. Mert ezzel a Gocsovszkynével ellentétben, volt ennek a Szabó Petibának egy nemes cselekedete.

Ennél a gazdag Szász Mózsibánál dolgozott éppen, aki rengeteg marhát, mindenféle háziállatot tartott, s mindegyre úgy felgyűlt a trágya az istállója mellett, hogy azt onnan el kellett hordani. Mármost ki hordhatta el azt a sok trágyát, ha nem egy olyan szegény ember, mint ez a Szabó Petibá ?

Egy napon a zsebéhez kap ez a gazdag Szász Mózsibá, s azt mondja a feleségének, hogy baj van, te asszony ! Elveszett a pénzeszacskóm. Itt volt a zsebemben, ahol lenni szokott, s most nincs ott. Erről a pénzeszacskó eltűnésről semmit nem tudott ez a Szabó Petibá, csak hányta a trágyát napestig. Pont, mint a mesében, úgy történt ezután minden. Mert ennek a Szabó Petibának a villája beleakadt egy nagy zacskóba. Fölveszi, hát tele van pénzzel.

Ebben az esztendőben sem volt ennek a Szabó Petibának se tűzrevaló fája, sem pedig élelme nem volt. Mint más esztendőkben. Meg is fordult a fejében, hogy lám, reámosolygott a szerencse. Onnan mosolygott reá a trágyabombról. El is gondolta, milyen érdekes, hogy pont egy trágyadombon lakik a szerencse, nem a töltöttút mellett. Mert ő ott soha nem találkozott véle. Fogta a pénzeszacskót, lémitálta, mit is vegyen előbb a sok pénzen. Tűzifát-e, vagy valami élelmet. De a szerencse mellett a tisztesség is előjött onnan a trágyadombról. Pedig azok ketten ritkán szoktak együtt járni. Ez a tisztesség azt mondta Szabó Petibának, hogy mutassa föl azt a zacskót a trágyadomb gazdájának, vagyis Szász Mózsibának. Szóval, megkerült a gazdag ember pénze. Mint ahogyan a gazdag ember pénze meg szokott kerülni.

Ha valaki szép és igaz mesét akart mondani gyermekének, főleg ebben az esztendőben, akkor a Szabó Petibá történetét mondta el, vlahogy úgy, amiképpen én most elmeséltem.

Szép sírja van ennek a Szabó Petibának az új temetőben. A fia, Feri faragta gyönyörű fából, hogy ha már életében fája soha nem volt az apjának, legalább holtában fa legyen a feje fölött, nem pedig valami hideg, fényes kő, vagy cement.

A másik szép öreg, Derzsi Elekbá is ott lakott a töltöttút mellett. De alszegben. Majdnem Potyót dombja alatt. A háza lent volt, mélyen, lefelé lejtett az udvar, úgy hogy az arrajárók jól láthatták, mit csinál egész nap ez a Derzsi Elekbá. Imádkozós ember volt ez a Derzsi Elekbá. Legtöbbször ott lehetett látni őt, imádságos könyvvel a kezében. Mert ő olvasva imádkozott, nem fennhangon, mint ahogyan a papok szoktak imádkozni.

Hanem erről a Derzsi Elekbáról szép lassan az is kiderült, meg-megúnta ő az imádságos könyveket és tudományos könyvek felé fordult. Úgyannyira, hogy a szomszédok, pontosabban Demeter Domokos egyszer azt találta mondani, nagy tudós ez a kicsi ember. Vagyis Derzsi Elekbá. Könyvek között él. Azokat forgatja. Sokszor olyasmiket lehet tőle hallani, amiket csak tudományos emberek szoktak előhozni. Például affélét, hogy milyen az igazságnak a természete. Hogy jól érzi-e magát az igazság ezen a földön, vagy pedig állandóan fészkelődik. Mint a tyúk, ha kényelmetlenül ül a fészkén. Ilyesmikkel normális ember nem szokott foglalkozni, mondta ez a Demeter Domokos. Nem falusi embernek való olyan dolgokról beszélni, amiken segíteni nem lehet. Elég baja van egy falusi embernek otthon, s a mezőn is. Normális ember hiábavalóságokon nem töri a fejét. Ezt is mondta ez a Demeter Domokos erről a Derzsi Elekbáról.

Sokszor elgondolotam magamban, miféle ember lehet ez a Demeter Domokos, hogy meg tud lenni az igazság keresése nélkül. Mert anélkül még ez a szegény, idegenből idekerült Gocsovszkyné sem tudott meglenni.

Hanem ennek a Derzsi Elekbának is volt egy nemes cselekedete. Mégpedig éppen az én irányomban. Egy napon, amint épp ott jártam a háza előtt, utánam szólott, álljak meg, mert valamit szeretne mondani. Egy könyvet hozott ki a tornácról, s a kezembe nyomta. Azzal a megjegyzéssel, hogy az a könyv mától az enyém. Azt mondta, régi ez a könyv, nem írja, mikor nyomtatták, de régi. Becsüljem meg, mert sokra megyek általa, ha olvasgatom, neki már lejárt az ideje, ő már nem tud semmivel se sokra menni...

Nézegettem már ott, helyben ezt a kicsi, rongyos, összefirkált könyvet. Az volt a címe, hogy Védelmező erős pais. Lennebb azt olvastam, hogy tiszta és igaz indulattal ajánlja Árva Bethlen Kata. A legalsó sorban pedig az van, hogy „ Nyomtattatott, ebben az esztendőben”. Na, gondoltam, ezek a nyomdászok is szépen föltüntették a kicsi könyv kiadásának dátumát ! Ebben az esztendőben... Éppen amikor ennek a Szabó Petibának nem volt tűzrevaló fája, s azt a sok pénzt megtalálta trágyarakás közben ! Ezt a pontatlanságot Gocsovszkyné sem hagyta volna szótétlen, mert ugye, ő az igazságot és a pontosságot szerette legjobban ezen a világon.

Aztán otthon fordítottam vagy három lapot ebben a könyben, s a csinos kis Előljáró –beszéd végén ott találtam a kiadás dátumát : Ezer-hétszáz ötvenegyedik Esztendőben, Januáriusnak xxvii-dik Napján.

Ezt most csupán a Gocsovszkyné tiszteletére teszem ide ilyen hűséges módon.

A Dezsi Elekbától ajándékba kapott könyvet most is őrzöm, megbecsültem, amennyire lehetett. Olvasgattam is belőle ezt-azt. Igaz, sokra nem mentem véle én se, akárcsak ez a Derzsi Elekbá, akinek lejárt volt az ideje, amikor adta. Most azon gondolkodom, ha nagy csöndben vagyok, kinek is adjam tovább ezt a szép, kicsi könyvet, még ebben az esztendőben...



5 megjegyzés:

Bölöni írta...

Ember!

Te itt, a Gocsovszkyné "ürügyén" falukönyvet írsz!

Pontosabban: a falud könyvét írdogálod.

(Én marha, hogy ezt csak most "észlelem"...)

Ó, és aztán amikor majd kész lesz, és kinyomtatják, és be is lészen mutatva(l), imitt-amott ki is "javítják", hogy ti. "az nem éppen úgy voolt", lényeg a lényeg, hé: Te is "hazatérsz", mint Kinga művésznő Bereckbe, és akkor már hejde, észre is vesznek, lesz emlékszobád a kultúrban vagy mellette, és bezzeg: foglalkoznak veled! –, nem úgy, mint nemrég, amikor még ott lábatlankodtál közöttük.

Mert akkor még éltél...

Vazze.

Elekes Ferenc írta...

Nem tudom,

mit írdogálok, de ha be is lesz mutatva, én onnan biztosan hiányozni fogok, mint ez a Gocsovszkyné. Aki sehová el nem ment. Ez a Tomacsa se járt sokat, úgy mellesleg...Hogy mindenütt ki lesz javítva, az viszont biztos, mert mindenki másképpen emlékezik. Amíg él. A kultúrba, az a sarok pedig már régen ki van jelölve. Pontosabban a korcsoma mellett. Oda is az én rokonom kerül, mert ott nagy az atyafiság. Az a sarok a Farkas Árpié, mert az ő dédapja, s az én dédanyám édes testvérek voltak. Csupán ezért. A suvadásos oldalakra, s az öreg emberek mosakodására már nem emlékszik senki. Csak a népnemzeti tanítónéni, akinek meg van a grádusa hozzá. Magánúton. Na és az az ugyancsak pórnépnél megragadt, csoóris, verespéteres, gyulabácsis, elmaradott, csökött gondolkozású, aprónövésű papné, aki a kicsi vállain tartja most azt a vidéket. Hogy tudjad te is...

Elekes Ferenc írta...

És különben sem lesz az bemutatva, mert ez a párciumból idepalántált, messzelátó világirodalom elfordítja a fejét, ha csak megpillantja az ilyen hagymalevekkel locsolt szűklátókörűséget, amelyben nincs szárnyalás, csak bodza és bürök szaga érzik, márpedig semmiféle bizottság nem szereti, ha valaki hivatlanul kidugja a fejét egy útszéli bokorból és meglebbent a szemük előtt egy szimpla acsalapit.Na,s a lábatlankodókat aztán ki nem állhatják. Még a bozontos fejüket is elfordítják, ha lábatlankodókat látnak a Somostető alatt.

Elekes Ferenc írta...

És persze, Tomcsa !

Bölöni írta...

Kis olasz folyó: Tomcsa.

Egyszer, régebben, azt írtam valaknek:
– Nyugtatgatom, Kafka, kafka.

Viszzaírta:
– Csicsíjja, Tomcsa, Tomcsa.

Én még nem találtam magamnak temetőt.

Domi