P.Buzogány Árpád új könyvéről

Csedő Attila felvétele

            Mintha minden most esne szét…

 Ezt nem én mondom!  P.Buzogány Árpád mondja, legfrissebb verseskönyvének legutolsó sorában, mely épp itt van az asztalomon.

Mondhatnám én is. Miért ne mondhatnám, amikor nyolcvanon túl vagyok, begipszelve nézem a mennyezetet, s várok, mi lesz a szétesésem, s főleg az  összerakásom után?

Hát mi lenne? Semmi sem lesz, ami előre nem látható. De ebben a pillanatban nem erről van szó!

Arról van szó– ebben a pillanatban,– hogy jó verseket olvastam Buzogány Árpád Világpótlék-című könyvében, nagyon jó verseket, tehát ma én is találtam valamit, amitől elviselhetőbb a napom.

Hogy mi az a valami? Egyszerűen az, hogy normális világban, épeszű,  versszerető ember olyasmin tűnődik, ami természetes, ami magától értetődő. Azt mondja Buzogány, „nagy talány egy esőcsepp útja”.

Bizony nagy talány! De ezt ő nem boncolgatja, ha talány, akkor legyen talány. Minek tovább hasogatni az amúgy is vékony pálcikát, „amikor minden belevész valami sárga semmibe”?

Tehát baj van a világgal: „Zajos nap után a házakat / vasajtó védi és nagy lakat”.

Jól tudja Buzogány, hogy ezt az „összegyűrt” világot egyfolytában még szapulni sem érdemes, ezért fölkél kora reggel, hátha talál valamit, amiről verset írni érdemes: „Szőlő tövén kora  reggel / a tücsköt ki nézte meg, / és ki látta, a pókocska / vékony szálán mint lebeg? Nem is tudjuk, mink van, fénytől / a földig, apró neszig. / Reggeli leltár madarak / nélkül nem is létezik.”

De estére komorabb leltár is készül, mégpedig arról, ami létezik, ami a mai valóság: „Leette az idő a torony / födelét, pedig az bádog. / Így eszi le majd az arcotok / bőrét is valami átok, / a semmibe vett tömeg átka, / melynek nevében beszéltek, / a népé, kit folyton megloptok - / vele tartani nem érdek / a sok magasságos, kalapos / úrnak, tőlük ez tellett. / Árnyékuk naponta nődögél / egy-egy akasztófa mellett.”

Buzogány versei közül talán ez a legkeményebb. Ezért is idéztem. Ezért is szeretem ezt a frissen megjelent könyvet! De szólnom kell magáról a könyvről is, például arról, aki szerkesztette. Ez van ide írva az elejére: Borítóterv és műszaki szerkesztés: Kolumbán Zsuzsánna. Köszönet néki ezért a szép munkáért! Mert ezt a könyvet most oda is teszem a fejem fölé, a pirulák mellé. Hogy minden, ami fontos, ott legyen a közelemben. Hogy ne azt érezzem, mintha minden most esne szét…

Bugyigumi

 Pustogjak neked valamit?

         (Levél ifjú Matekovics Jánosnak)

Írtál egy jó verset, János! 

Apád emlékére írtad, s ettől én valósággal meghatódtam. Alarmíroztam is nyomban Cseke Gábor barátomat, olvassa el, s ha ő is jónak ítéli, szerkessze belé abba az internetes lapfolyamba, melynek immár eléggé széles a sodra.

Tudod, mitől jó ez a vers, János? Nem attól, mert fogtad a prozódia vésőjét és szigorú szabályok előtt meghajolva, görnyedt alázattal kifaragtad az ékes mondatokat. Nem attól. Hanem attól, hogy ez egy őszinte vers, János! És ez nagy dolog. Nagy, mert messzire elszálltak szellemi egünkről az őszinteség madarai, elmentek délre, valahová, ki tudja, merre, meddig, s vajon, élnek-e még...

Lassan hozzá kell szoktatnunk szemünket a nájlon madarak csapkodásához, ha nem akarjuk egészen elveszíteni látásunkat, azt a fölbecsülhetetlen adományt, amellyel meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, az egyszerűt a fölöslegesen agyonbogozott bonyolulttól, a hazug beszédet az igazi beszédtől.

Írtál egy jó verset, János!

Pustogjak neked valamit? Írtál a blogodba egy kicsiny bejegyzést is, melynek címe: Tévéjavítás. Úgy kezdődik, hogy „Apám szerette maga megjavítani a dolgokat. 

Néha eredeti ötleteivel még újítani is tudott.” Egyszer mégis szerelőt kellett hívni.

„A szerelő, amikor  belenézett a tévébe, a szívéhez kapott: Hát ezt ki szerelte így?? 

Minden lámpa bugyigumival volt összekötve, hogy érintkezzen.”

Na, látod, ez a csóré, őszinte, tiszta fogalmazás semmivel sem alábbvaló a te jó versednél, János!

(A vers itt található: http://matekovicsjanos.blogspot.ro/?psinvite=ALRopfVVrh3tTNjHaG7eBdeA6S_gTh6Ps81bTADpm_Kp7N4MtG_kuq0Fvi5A3mtDvVEWNBy8AzoR5W779-XJW1-DudXNzo32_A)

pohár (32) Vége.

                           Fotó : Báthori Zsigmond

A rosszul letett pohár

Most, így utólag elgondolom, milyen jó karikatúrát csinálhatott volna a háromágyas kórteremről kora reggel  egy művész. Ha mondjuk,  elrejtőzött volna a nagy, piros ember éjjeliszekrénye mögé, hogy onnan figyelje az eseményeket. Amikor belépett a terebélyes takarítónő, én épp be voltam bújva az ágyam alá, ő csak a fenekemet láthatta.

 – Maga mit keres az ágy alatt,- kérdezte csodálkozva a szigorú asszonyság, kezében egy seprűt tartva.- Beesett oda valami ?

- Éppen azt nézem, beesett-e ide valami,-válaszoltam, s a rák mozdulataival igyekeztem onnan kijönni. -A minap is tele volt ez a kórterem mindenféle papírgalacsinnal, érthetetlen, maguk itt mit művelnek...

-Azonnal megmagyarázom, csak éppen kerüljek ki innen, - mondtam, illedelmesen. Itt jegyzem meg, hogy a kórházi ágyak alól olykor nehéz kibújni a régi, agyonhasznált ágybetétek lelógó rugói miatt. Ezt én már rég tapasztaltam a kórházakban.

– Nézze, kedves asszonyom, mi itt nem művelünk semmit. Mert amint látja, egyedül maradtam. A szobatársaimat már egy órája elvitték valahová, tolószekérrel. Egyedül vagyok, teljesen egyedül. Még az az ócska, rosszul letett pohár is eltörött, valószínűleg leszédült az asztalról, vigyázzon a lépéseire, tele van ez a kórterem üvegszilánkkal. És ha lehet, legyen hozzám türelmesebb. Én is türelmes voltam ahhoz az ócska pohárhoz. Verset írtam róla, verset, asszonyom ! Ha akarja, fejből elmondom magának :

„Ketten maradtunk a kórteremben, én, s egy rosszul letett pohár, kinek gazdáját elvitték örökre, még a hét elején. A rosszul letett pohár intett, hogy ég velem, leszédült a vasszekrényről, s e baljós mozdulattól elért a félelem.”

Ezt a verset írtam. De egy szó nem tetszett nekem ebben a versben, összegyűrtem, s elpöccintettem valahová. Gondoltam, írok helyette mást. 

- A papírgalacsinok sokszor nagyon fontos titkokat rejtenek, mondta a terebélyes asszony. Megmondom magának tisztán, én gyűjteni szoktam a papírgalacsinokat. Nem dobom őket a szemétkosárba, hátha jók lesznek még valamire...

- Volt itt egy költő az ötvenkettes kórteremben. A sokágyasban. Azt beszélték róla, kiveszik a máját, s azt, hogy ő ezzel men törődött. Csak egy mondatot keresett. Legalábbis így mondta a felesége. Mit tud erről a költőről, mi lett a sorsa ?

-Ameddig itt volt, annak a költőnek állandóan fogta a kezét a felesége. Ott ült az ágy szélén és nem nézett semerre. Csak a férje szemébe. Hallgattak. És néztek egymás szemébe. Nem is zavarta őket soha, senki. Ameddig itt volt az a költő. De az ő ágya körül soha nem láttam eldobott papirosokat.

- Köszönöm, hogy türelmes volt hozzám, - mondtam a terebélyes asszonynak. -És azt is értékelem, hogy nem dobja el a papírgalacsinokat. Még jók lehetnek valamire. Amit én az imént az ágyam alatt kerestem, az  egy vers volt. Eldobott vers. Ennek a szegény költőnek a feleségéről írtam. Aki fogta a férje kezét és a szemébe nézett. Rövid ez a vers. Ennyi :

„ Vetkőztess meztelenre,

minthogy szó nélkül nézz a szemembe.”

Ha véletlenül talál itt egy összegyűrt, eldobott papírt, amelyen ez a két sor olvasható, kérem, ne dobja el. Hátha jó lesz még valamire...

-