Nyom

Báthori Zsigmond felvétele

 Közöm Korondhoz

A magyarnál életesebb nációk tudják, hogyan lehet történelmet csinálni. Ezt onnan veszem, hogy magam is életesebb nációval élek egyazon égi födél alatt, immár hetvenhét esztendeje. És onnan is veszem, hogy olykor térdemre terítem a földrajzot és nézegetem a térképet.

A módszer egyszerű, mint a régi, korondi cserépfazék: nyomot kell hagyni.

Szememszokta, kicsiny városokban, falvakban látok házakat, amelyek  falán utcára nézőleg ott patinásodik, zöldül,  --   mint valami kétarasznyi, nemzeti tavasz  --    a keményen fölszegzett tábla, mely hirdeti:erre járt valaki, néptanító, ügyvéd, politikus, hazafi. Ekkor és ekkor…

Ez a tábla a nyom. Egyelőre csak kicsi folt, mint öregek arcán a sötét pötty, mely szép lassan növekszik, terjeszkedik.

Telik az idő. És a kicsiny városban, faluban, senki nem tudja, tulajdonképpen ki is járt arrafelé.

És szokása szerint, tovább telik az idő. Egyszer iskolát neveznek el arról, aki erre járt valamikor, valamiért. Kényszerűségből esetleg meg is szállt egy éjszakára, vagy a helybéli kocsmában megivott egy fröccsöt. Mindegy.

Egy arra alkalmas napon, a kicsi táblát nagyobbra cserélik és virágokkal veszik körül. És még alkalmasabb napokon a ház előtt megjelennek a zászlók. Mert milyen egy ünnep zászlók lobogása nélkül? 

Történelmet úgy lehet csinálni, hogy nyomot kell hagyni.

Sokszor jártam Korondon. Barangoltam erdeiben, szerszámnak való somfát keresvén, meg is szálltam egy éjszakára  ott, ahol aragonitból hamutartót, s mindenféle fehér vagy csíkos semmiséget köszörültek és volt kocsma is. 

Felsősófalvától egy kőhajításnyira van Korond, ha megkérdezte valaki, honnan jöttem, mondtam, Féssőről, amire azt felelte, akkor mi szomszédok vagyunk.

Hiába voltunk  szomszédok, kevés embert ismertem Korondon. Egy poéta festőt, akit épp a minap temettünk, néhány világjárót és egy művész lelkű embert, akinek neve Józsa János.

Most került kezembe a korondi Firtos Művelődési Egylet folyóirata, a Hazanéző. Ennek hátlapján  azt olvasom, hogy Képtár Korondon. Alatta azt, hogy Képzőművészeti alkotások a Józsa János adományából.

Nézem a hátsó borítóra kirakott képeket. Legalul, hosszan kiterítve egy freskó. Nagy Imre alkotása, a kötelező lelkesedések, remények és a reánk suppanó csalódások korából.

Fölkapom a fejem, hát ez a kép évekkel ezelőtt még ott volt a szobám falán!

Emlékszem, hányszor jött hozzám ez a művész lelkű Józsa János! Hogy azt a képet ő meg szeretné venni. Sokáig nem adtam el neki. Aztán egy napon úgy alakult, hogy megvette mégis.

Ezt az eladást bántam sokáig. Gondoltam, jön majd egy autó, s elviszik Pestre, vagy talán még fényesebb helyre, akárhová, hogy legyen ott, ne itt, Korondon.

Íme, Józsa János ezt a képet nem adta el! Inkább elajándékozta. A falujának. Hogy legyen ott. Hogy maradjon ott, Korondon! Mert Józsa János is jól tudja, amit az okosabb nációk régóta tudnak: nyomot kell hagyni.

Józsa Jánosnak köszönhetem, hogy most már nekem is van valamim Korondon, ami megbocsájtó jóindulattal nyomnak is nevezhető.

Életesebb népek élnek Korondon, mint túl a hegyen, ahol én születtem.Vagy Felsősófalván,  ahol egy egész esztendeig tanítottam.

Hagytam-e nyomot magam után? Annak tekinthető-e, hogy „felstímoltam” az iskola igazgatójának hegedűjét a  templomban, mert bécsi Á csak az egyház harmóniumán volt Korondon kapható? Azt is zenehallás nélkül, találomra. És nyár idején kikergettem a templomba betódult verebeket, mert a jámbor és előrelátó igazgatóm nem mert a templomba bemenni, féltette állását.

Ezt hagytam magam után: a rosszul hangolt hegedűt, s az elzavart verebeket!

Mégis,valamit azért hagytam. Néhány apró fogalmazást, amit kizárólag a magam örömére írtam. 

Az egyiket a szomszéd asszonyról, aki magányosan élt, örökösen gágogó lúdjaival körülvéve. Soha nem kereste őt senki. Úgy hívták, Lídiné. A másikat egy roskadozó házról, amelyben Engi Zsigabá lakott, s ahol télen sem szabadott tüzet gyújtani. Ilyen és ezekhez hasonlatos, lényegtelen dolgokkal foglalkoztam, amikre sem akkor, sem azóta föl nem figyelt senki.

Közöm Korondhoz, Felsősófalvához, ahhoz a vidékhez, ennél talán nem több. 

Most már belátom, térdemre a földrajzot hiába teríteném ki. Történelmet így nem lehet csinálni. Csak úgy lehet, amiképpen az életesebb nációk cselekednek. És ahogyan a művész lelkű Józsa János próbálgatja.

Van-e igazság a földön?

A macska nyoma

Amikor a mester nagyjából elvégezte a járda betonjának öntését, magához szólította segédeit. Két téglát tett a feneke alá, s azt mondta, mindenki tegyen a feneke alá két téglát és üljön hozzá minél közelebb.

Bőbeszédű, oktatni szerető ember volt a mester. Néha szigorú, olykor barátságos. Amikor szigorú volt, a szeme vörös lett, olyan, mint az angóranyúlé.  Mindegyre pöccintett egyet a simléderes sapkáján és hibát talált valamelyik segéde viselkedésében. Hogy nem figyel rá eléggé, cipőjét babrálja, vagy közben eszik. Miféle dolog, hogy eszik valaki, miközben én a lelkemet teszem ki? Mert nem csak önmagáért tanul az ember. Ott vannak a gyermekek, a szülők, s a feleség. Jól van, a feleséget hagyjuk ki. Nincs mindenkinek felesége. Van, akit már elhagyott, van, akit még nem. A feleséget nyugodtan hagyjuk ki, mondta a mester.

Amikor barátságos volt, eltűnt a szeméből a vörösség, senkit nem hibáztatott semmiért, nem követelte meg, hogy bárki is téglát tegyen a feneke alá és üljön hozzá minél közelebb. Azt sem bánta, ha cipőjét babrálja, vagy éppen eszik valaki a segédei közül.

Most, amikor a mester nagyjából elvégezte a járda öntését, s magához szólította segédeit, szigorú volt, de nem a segédeihez. Önmagához volt szigorú.

Fölháborító, hogy én ezt a jelenséget nem tudom megfejteni, mondta a mester. Figyeljétek meg, amikor kész a járda és sima a friss cement, perceken belül megjelenik valahonnan egy macska.  És ez a macska végig fog sétálni a friss cementen és ott hagyja a lába  nyomát! Mindig így volt. Valahányszor cementet öntöttem, s az utolsó simításokat is elvégeztem, perceken belül megjelent valahonnan egy macska. És ez a macska végig sétált a friss cementen és ott hagyta a lába nyomát. Fölháborító, hogy én ezt a jelenséget nem tudom megfejteni, mondta a mester, közben egyre vörösebb lett a szeme.

A macska nyomáról neked mi a véleményed, Dániel, kérdezte a mester.

Énnekem az a véleményem, hogy ez a jelenség a véletlenek hatáskörébe tartozik, nem pedig a macskák, vagy éppen a maga hatáskörébe, mester. A véletlen dolgokat nem kell megfejteni, nem is lehet. Azok maguktól jönnek elő és maguktól tűnnek el, felelte Dániel.

Maguktól jönnek elő és maguktól tűnnek el? Te nem látod a törvényszerűséget, Dániel?  Figyeljétek meg, most, amikor még sima és friss a cement, perceken belül meg fog jelenni valahonnan egy macska. Eddig miért nem jelent meg? Te nem látod a törvényszerűséget, Dániel?

Majd meglátom, mester, ha csakugyan megjelenik valahonnan egy macska. De nem biztos, hogy megjelenik, mert azt a véletlenek sem tudják, hogy mikor és hol bukkannak föl, éppen azért véletlenek, mondta Dániel.

Nagyon nagy hatalmuk van a véletleneknek. Nagyon nagy és erős hatalmuk van. Innen való az a sajátosságuk, hogy nem is jófélék. Majdnem mind rosszfélék a véletlenek. Megfigyeltem, a főnyereményeket is inkább a gazdagok ütik meg, nem pedig a szegények, mondta a szobafestő, akit senki nem kérdezett.

Kár, hogy megszólaltál, Barni. Kár. Neked mindenről csak a nyeremények megütése jut eszedbe. A te fejedben még nem rakott fészket egy valamirevaló, ép és csinos gondolat. Felőled törhetjük a fejünket a jelenségek törvényszerűségén, neked a nyereményeken jár az eszed. Ezért nem is lett belőled semmi. És nem is lesz soha, csak egy szimpla szobafestő, mondta a mester. 

Csönd lett.

A mester mindegyre körülnézett, nem közeledik-e felénk valamilyen irányból egy macska. Vékony pálcával időnkint nyomkodta a járda szélét, hogy lássa mennyire kötött meg a cement.

Még nem kötött meg, mondta a mester.

Még nem, de egy árva macska sem jött még errefelé, mondta Dániel.

Majd megjelenik, még mielőtt megkötne a cement, mondta a mester.

Már meg ne haragudjék mester, de én a véletlenek törvényszerű viselkedésében nem hiszek, mondta Dániel.

Nem hiszel, mert te még nem öntöttél eddigi életedben elég cementet, Dániel, mondta a mester.

Lassan esteledett.

Ma nem megyünk haza mester? Kérdezte a győztesek hangján Dániel.

Még nem kötött meg eléggé a cement, mondta a mester.

Majd megköt reggelig, mondta Dániel.

Már a Hold is lenézett a felhők közül, amikor csöndesen összeszedték szerszámaikat az építők és elindultak hazafelé.

Egyedül maradtam. Vártam a macskát és sajnáltam a mestert. Sok cementet önthetett eddigi életében. Arra gondoltam, ha lenne igazság a földön, véletlenül csak erre tévedt volna egy kóbor macska.

Rágyújtottam és azt mondtam magamban, nincs igazság ezen a földön.

Ekkor megjelent egy fekete macska. Mint valami tábornok,végig sétált a frissen öntött járdán. Még mielőtt megkötött volna a cement.

Másnap korán jöttek az építők. Mondom a mesternek, mutatnék valamit, mester! Az este, ahogy kitették innen a lábukat, megjelent egy macska. Végig sétált előttem a járda cementjén, nézze, ott a macska nyoma...