A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 6.. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 6.. Összes bejegyzés megjelenítése

szerda, április 28, 2010

Egyszerű történetek (6)

                        Fotó : Erdély B. Előd




Interaktív

Az én falumban óriási hagyományai vannak az interaktív, humán találkozóknak. Amikor például Magyari Pista és az én apám találkoztak, soha nem mentek el egymás mellet szótlanul. Megfigyeltem, Magyari Pista mindig megelőzte az én apámat az interaktív, humán cselekedetével. Már jó messziről megkérdezte apámtól, na, hogy vagy Ferenc ? Amikor közel kerültek egymáshoz, valami régi, megszokott, interaktív és humán mozdulattal kezet is fogtak egymással. És az én apám azt mondta Magyari Pistának, hát megvolnék, te, Pista. Ahogy lehet. Hát te, miképpen vagy, Pista ? Erre Magyari Pista elmondta apámnak, miképpen van. És apám  interaktív és humán módon azt szokta válszolni, hogy ő is olyanformán van, mint Magyari Pista. Valóságos szociálpedagógusok voltak ők ketten. Bátorították, türelemre és kitartásra buzdították egymást. Hogy a reménységet soha föl ne adják. Télen, ha nagy hidegek voltak, azt mondták, egyszer csak vége lesz ezeknek a hitvány, nagy hidegeknek. Nyáron a nagy melegek végét jósolták. Ha sokáig esett az eső, vagy nem akart szűnni a hóhullás, interaktív előrelátással megjósolták, egyszer vége lesz ennek is. Mindig élt bennük valami szép és megtartó reménység.
Megfigyeltem azt is, ezekre az interaktív találkozókra soha nem  hívtak meg senkit. Hogy szavaljon egy verset, vagy eldaloljon egy nótát. Nem voltak meghívott vendégek soha. Sem belföldi, sem külföldi meghívottak nem tébláboltak ezeken az interaktív, humán találkozásokon. Szép csöndben, békességben zajlottak le ezek az interaktív találkozók. És ment tovább, ki-ki a maga dolgára. Főleg a mezőre. Mert főleg a mező volt az ő munkahelyük. A nagy, végtelen mező.

Ma már a mezők is interaktívak lettek. Térségnek nevezik a mezőket, ahová nem illik kaszát, kapát vinni az interaktív, humán találkozókra. És a patakok partjai, s a tavak is mind interaktívak már. A bözödi tó például nem is tó, hanem egy interaktív térség, ahová gitárral illik menni. Dobbal és oboával. Manapság a békák is mind egy szálig szociálpedagógusok módjára kuruttyolnak a tó partján. Ha ezt megengedik az interaktív, gitáros, humán házigazdák és meghívottak. Akik verseket szavalnak és nótákat énekelnek a szociálpedagógus, ugyancsak interaktív, humán békáknak. Mert nekik sem könnyű. A békáknak. Mert egymást érik az interaktív, humán találkozók, s már gyülekeznek az etnikumközi fesztiválok neves és közismert vendégei is. Hogy megtárgyalják az érzelmi intelligencia szerepét, az újabb produkciós fellépési lehetőségek széleskörű kiterjesztését a térség legeldugottabb részeiben is. Ahol a népek még  mindig ott tartanak, az elavult, ócska kézfogásnál.    


kedd, március 16, 2010

Angyalok (6)

                       Fotó : Pusztai Péter, Káfé-Képtár



Ismernek engem az angyalok

Reggel megébred a közelebbi szomszéd, azt kérdi, elmonhatja-é, mit álmodott, mert ő gyorsan el szokta felejteni az álmait. Mondom, szívesebben hallgatom az álmokat, mint a kórházi jajgatásokat...
- Ez a háromágyas szoba nem itt volt, hanem valahol fönt, a házak fölött, a levegőben. Az ágyak úszkáltak a szép, gomolygó felhők tetején, olyanformán, mint a sárga zsírcseppek szoktak a vasárnapi levesben. Persze, nem sárgák voltak az ágyak, hanem hófehérek. Akárcsak a valóságban. És fehérek voltak a körötte szálldosó angyalok is. Ezek az angyalok játszadoztak a mi ágyainkkal, egyik lökte őket a másik felé, az pedig vissza. A maga párnája alól többször kiesett a kólásüveg. A szorgalmasabb angyal mindig elkapta, s viszatette a helyére. Egyszer nem tudta elkapni, elszállt messzire, a magasabb felhők közé. Mondtam neki, ebből baj lesz, mert az az ágy az újságredaktor ágya, s ő nagyon félti a kólásüvegét. A szorgalmas angyal azt felelte, mi jól ismerjük azt az embert. Amikor kedve van, velünk is szokott játszadozni. Ezt álmondtam. Lehet, ezektől az újfajta piruláktól.

Mondom a közelebbi szomszédnak, szép magától, hogy álmában is vigyáz reám, még a kólásüvegemre is gondja van. Furcsa találmány ez az élet, látja, ismernek engem az angyalok...
- Nem árulná el nekem, miféle mesterség az újságredaktorság, mert annak nevezte magát az a sápítozó nővér, amikor bejött hozzánk...
Mondom, az pont olyan, mint a kólásüveg. Nincs üvegből, mégis annak látszik. Olyan a formája. Az én mesterségem hasonlatos a maga álmaihoz is. Legtöbbször ott vagyok valahol fönt, a levegőben, a házak fölött és felhőkkel játszadozom. Előfordul, hogy angyalokkal találkozom. De az angyalok ügyet sem vetnek reám, és én ide suppanok vissza az emberek közé. Bele a valóságba. Látja, most is itt vagyok, ebben a háromágyas szobában, s hallgatom más mit álmodott. Ilyen az én mesterségem...Ennél jobban megmagyarázni nem tudom. És időm sem lenne reá, mert itt van a reggeli vizit órája, bármely pillanatban beléphetnek ide a professzorok.

Már jön is az esti nővér, a takarítónő társaságában. – Ezt ide kell tenni, amazt oda, igazítsa meg az ágyakat. Mi ez a vatta az ágy alatt ? Azt a nyavalyás kólásüveget pedig el kell rejteni. Ha már ez a kényes beteg annyira ragaszkodik hozzá. A lapos párnája miatt. Ragyogjon minden. A doktor úr ki nem állhatja a rendetlenséget. Tessék ! Húzza végig az ujját ezen az asztalon ! Megszáradt foltok vannak a tetején. Tegnapi foltok! A tegnapi foltok mutatják meg legjobban, mi a helyzet egy klinikán. Ez nem olyan hely, hogy eltűrjük a tegnapi foltokat. A fél ország betege jár ide, hányszor kell mondjam, ez nem olyan hely, hogy megtűrjük a tegnapi foltokat ? Ugye, megértettük egymást...
Elviharzik a szigorú nővér, szomszédom átszól hozzám, halkan mondja, ugye, ott fönt játékosabb kedvűek az angyalok...