Kiderült, hogy király voltam (4)

              Illusztráció, Fotó : Görbe György, Káfé-Képtár

4. Két magányos ember

Két magányos ember élt sok éven át a hátsó udvarunkon. A patak felől. Az egyik Miklós nagyapám, a másik az ő leánya, a bolond Ida. Erről a Miklós nevű nagyapámról nem szívesen beszélek, mert ha elkezdem, arasznyi vastag könyv lenne belőle, s én nem szeretem a vastag könyveket. Most elégedjünk meg annyival, hogy büszke ember volt. Egy időben vízimalom működött az udvarán, szeretett vadászni és különös dolgokat művelni. Egyszer fölültetett egy szekérre, levitt Székelykeresztúrra a közjegyzőhöz és azt mondta, reám íratja minden vagyonát. Mert ő úgy döntött. Aztán ebből nem lett semmi. Volt úgy, elvágtam  a kezem, vagy a lábam.  Ő azonnal jött és pálcájával rámutatott egy vastag levelű növényre, hogy a sebet azzal kössem be. Ez a művelet mindig a legnagyobb sikerrel járt, mert ő pontosan tudta, mely levélnek, sőt, fűszálnak mi a gyógyító hatása.

Csupán a saját lelkére nem talált soha, semmiféle orvosságot. Hosszú életet élt. Hol apám, hol én, felváltva vittük neki az anyám által főzött ételeket. Éveken át. Alig beszélgettünk, de az anyám főztjét megdicsérte mindég. És ő is alig beszélgetett a mi bolond Idánkkal. Akivel együtt lakott, sok éven át. Ida naphosszat álldogált az udvaron, s magában halkan beszélgetett. Időnkint gyöngéden leszakított egy magányos fűszálat, s azt hosszan nézegette.Volt, amikor beszélgetett a magányos fűszállal. Tavasszal, amint kidugta fejét az első hóvirág, leszakította, s gondosan a hajába tűzte. Aztán lassúdan, ráérősen sétált a kertben. Énnekem úgy tűnt, ez a hóvirágos sétája nem volt más, mint az ő egyszemélyes, mindennapi fölvonulása. Ha eljött a forró nyár, ő akkor is kiállott az udvarra. A napra. Árnyékot nem keresett magának, hogy oda behúzódjék. Orcája sokszor leégett, de beteg nem volt. Még a fejét sem fájtatta. Legalábbis nem panaszkodott.

Anyám szerint beteg soha nem volt a mi Idánk. Amikor a falu gyermekei nagy ricsajjal eljöttek fürödni a patakunkba, azt a helyet szállták meg, mely épp ott volt a kertünk mellet. Ahol a legmélyebb volt a víz és nagyobb halak is voltak benne. Akkor még csöndesen, magában beszélt a mi Idánk, s a gyermekek sem csúfolódtak véle. Csak éppen megjegyezték, né, ott sétál a bolond asszony. Később egyre hangosabban kezdett beszélni, s olyan mozdulatokat tett, amilyeneket színpadokon szoktak a primadonnák. Ezt már a fürdőző gyermekek sem tudták szótlanul megállani. Felsorakoztak a kerítés mellett és csúfolódó szavakkal illeték Idát. És eljött az idő, amikor parittyakővel is illették, s mindenféle husángot dobáltak feléje, olyasmiket kiabálva, hogy hát énekelj is te, bolond asszony !  

Haála Gyula festménye

A csíny becse

( Gocsovszkyné )

4.

Amint anyám javasolta, aludtam egyet erre a Gocsovszkynéra. Jól azért nem aludhattam, mert éjnek idején jöttem reá, miért tűntek el nyomtalanul ezek a gocsovszkyak. Mint egy vérbeli politikus, egyenesen megkerültem a kérdést. Úgy tettem föl magamnak a kérdést, hogy más, hasonló sorsú emberek miért nem tűntek el nyomtalanul a falu népének emlékezetéből ? Ott van például a pipás Lajosbá esete, akinél magányosabban senki nem élt a faluban. Vagy a macskás Sáriné élete, aki csak hallomásból tudta, hogy férje is lehet egy fehérnépnek, meg gyermekei, ha Isten is úgy akarja. Vagy a három kisasszony. Azok is nagy magányosságban éltek, hiába voltak hárman egy födél alatt.

Nézzük csak meg közelebbről, mondjuk, ezt a pipás Lajosbát : egyedül az ő házának ablaka volt valami állati hártyából, vagy kutyabőrből, soha be nem üvegeztette. Amikor a kikupálódott, üvegablakos házú szomszédok föltették neki a kérdést, mikor fogja már beüvegeztetni azt a kicsi ablakot, ő kurtán azt felelte, soha. Neki elég az a fény, ami van odabent. Különben sem szeret üldögélni odabent. Kint üldögélt a kapu előtt mindig és leste, melyik gyermeket kellene kiherélni... Viccből, persze, nem igazából. De ha viccből is emlegette ezt a kiherélést, akkor is látszik, hogy csínytevésen járt az esze. Törökdohányt termesztett titokban a háza mögött, a kukoricásban, ezt ő nem törvényszegésnek tekintette, hanem egyszerű csínytevésnek.

Milyen szépek voltak azok a dohánylevelek abban a kicsi kukoricásban ! Minden levelet számontartottunk, mintha minden levél a miénk lett volna. Titokban. Ha mi, gyermekek, ezt a dohányt megdézsmáltuk, s pipás Lajosbá észrevette, nem mondta, hogy tolvaj gyermekek vagyunk, csak hunyorított, s cinkosan figyelmeztetett, nehogy a szalmakazal tövében szívjuk el az ő dohányát. Persze, hogy ott szívtuk el ! Mély lyukat vájva a szalmakazalban. El is mondtuk neki. Ő csak a fejét csóválta, nem ijesztett reánk, hogy megmondja a szüleinknek, vagy ilyesmi. Szerettük ezt a pipás Lajosbát, már csak azért is, mert ő nagyon szerette a csínytevéseket. Nagy volt nála mindenféle csíny becse. Persze, hogy nem lehet elfelejteni azt az embert, aki becsben tartja az emberi csínyeket !

Ez a Gocsovszkyné csak az igazságot kereste. Egyedül az igazságot. A pontosság kedvéért, a tiszta igazságért élt. Nem tudta, hogy kevés igazság van a földön. Ami van, majdnem mind unalmas igazság. Ezt a majdnemet most én is csak a pontosság kedvéért teszem ide, legalább ennyi maradjon Gocsovszkyné szelleméből. Mert amint már tudnivaló, egyéb nem marad Gocsovszkynéből, csak az a majdnem, amit én tettem az ő szellemiségéhez. Nagylelkűen. Csakugyan, miért is emlegetné ma valaki a faluban ezt a Gocsovszkynét ? Nem volt neki semmi csínytevése, semmi kirívó viselkedése, szokása sem volt, amit föl lehetne hozni, alkalomadtán. Nem történt semmi véle, csak éppen élt. Éppen itt élt a faluban. Érdem és hiba nélkül élt itt, közöttünk. Észrevétlen. Úgy is ment el. Észrevétlen.

Ez a macskás Sáriné, mennyire más volt, istenem, mennyire más ember volt ez a macskás Sáriné ! Pedig az ő nevéhez sem fűződnek nagy cselekedetek. Sem nagy bűnök nem fűződnek az ő nevéhez. De ha valaki sok macskát tart a faluban, azt mondják ma is róla, olyan, mint az a macskás Sáriné. Azt mondják, holott még azt sem tudják, miért tartott sok macskát ez a macskás Sáriné. Én tudom. Azért tartott sok macskát, mert tűzifája mindig kevés volt és különben is fázóslábú volt. A macskákkal melegíttette a lábát télvíz idején.

Élnek ma is értelmesebb emberek a faluban, akik nem azért emlegetik macskás Sárinét, mert neki sok macskája volt. Ezek az értelmesebb emberek megfigyelték, hogy ennek a macskás Sárinének a természete hajszálra megegyezett a macskák természetével. Naphosszat rótta felszeg utcáit, bekukkintott sorra a záratlan kapukon, szétnézett az udvarokon, van-e itthon valaki, kérdezte, akkor is, ha tudta jól, nincs otthon senki. Nem lopni járt, csak a kiváncsi természete vitte őt, hogy lássa, ki mit csinál, helyén van-e minden portán a kapa, gereblye, bőg-e valahol egy tehén, van-e vizük a tyúkoknak, nem csapkodja-e a szél valamelyik nyitvafelejtett ablakot. Én odasorolom a csínytevések közé, ezt a nagy kiváncsiságát, ennek az asszonynak.

Mennyire más volt ez a macskás Sáriné ! Számontartják, emlegetik ma is őt, hol a sok macskájáért, hol a természetéért. Pedig róla sem tudja senki, honnan, s miért került ide, abba a kicsi házba, mely ott volt a református papilak mellett, közvetlenül. Mindig megcsodáltam a macskás Sáriné házát, s udvarát, valahányszor elmentem a kapuja előtt, leazon. Még úgy is volt, hogy behívott, gyere, te, gyermek, vegyél egy vackort. Pirosbelű vackort vegyél...Istenem, hol van már az a világ, amikor valahová behívnak egy arrajáró gyermeket pirosbelű vackorért ? Már nincs meg az a szép, meghitt formájú házikó. Megvette valaki. El is adta. Eladták kétszer is anyám szerint, hogy biztos legyen.

Most, azon a helyen, ahol az a kicsi ház volt, s az a bársonyos füvekkel benőtt udvar, új házat épített valaki. Éles sarkaival valósággal kikönyököl az útra. Piros teteje van ennek az új háznak, divatos műanyagból. Piros, mint hajdanán a macskás Sáriné vackorának a bele. Csakhogy ez más pirosság. És termopán ablakai vannak neki. Talán az ajtók is mind termoplánból vannak, ahogyan errefelé mondják. Ide még az igazságkereső Gocsovszkyné sem szívesen költözne, ha élne. A macskás Sáriné pedig a faluból is elbújdosna. Valahová messze. Talán oda, ahonnan jött, valamikor. Persze, vinné magával a macskáit is. Mind, egy szálig.