 |
| Mainz Psalter, Johannes Gutenberg 1457-es nyomtatásában. |
Sokság
Egy rakás közhely, amit most
mondok: többet ér, ami kevés, mint ami sok.
Nem szólok az aranyról, a
Kínai falról, a piramisokról. Ezekből köztudomású, hogy kevés van. De szólok a
boldogságról, az egészségről, a barátságról, a szerelemről, amelyekről azt
hisszük, minél több van belőlük, annál jobb! Ez
nagy tévedés! Kicsi boldogság, kicsi egészség, kevés barát és aprócska
szerelem kell az embernek, hogy jól érezze magát. Hogy meg tudja becsülni,
amije van.
Röstellem is idézni: „kinek
virág kell, nem hord rózsaberket”.
Vegyük a kultúrát. Vegyük az
irodalmat: mintha valamennyien ludak lennénk, valósággal tömik belénk a
kultúrát, az irodalmat! Hogy legyünk kövérebbek a kultúrától, s az irodalomtól.
De annyi kövérünk van ebből a
fajtából, hogy már el sem férünk egymás mellett, ha az utcán találkozunk.
És még össze is gyűjtik
ezeket a kövéreket, körökbe, gyűlésekbe, megbeszélésekbe, hogy még jobban meg
legyenek tömve kultúrával és irodalommal! De mert ebből a kultúrából és irodalomból
már nagyon sok van, annyit is érnek: majdnem semmit nem érnek!
Ott tartunk, hogy egy kurta,
okos, szellemes, sírkőbe vésett mondattól többet tanulhatunk, mint egy mázsás,
mindenünnen összehordott regényből, vagy
lexikonból. Ott tartunk!
Ma már a kultúrával és
irodalommal kitömött, péhádés doktorokból annyi szellemi frissesség sem tud kijőni,
hogy azzal a fiatalok elé tisztességgel oda lehetne állani.
Márpedig oda állanak. Okos,
kiváncsi ifjaknak bebegősök, raccsolók, unott képű , megúnt életű, elrontott múltú
, lejárt felfogású, szürke seregek papolnak önnön életük nyomorúságáról, s a
jövendő beláthatatlanságáról.
Ezek a szürkék, amikor
irodalmat tanítanak, mintha algebrát tanítanának. Algebrát azoknak, akik már a
szorzótáblára sem kíváncsiak, mert a szorzótábla ott van a zsebükben, a
mobiljukban!
A sokság, a mértéktelenség
ideje jött el: nem elég, hogy félig becsukott szemmel, elmerengve jó zenét
hallgatsz , a szemedre is szükségük van. Hogy lássad, arra a zenére miképpen
lehet szökdösni, lobogó hajjal, idétlenül pattogni.
Mert nekik mindenből sok
kell. A kevés semmiből nem elég. A sokság feszíti keresztre a nyugalmat, a
meghittséget, a csöndesség áhitatát, mindent, amitől embernek született az
ember.
Hol vannak azok a régi,
megfontolt tekintetű, lúdtollal csodás betűket író, szerény tudósok, akiknek
szavait kiváltságos ünnepeken idézni szoktuk? Hol vannak?
Hová lettek a remete életűek,
a tiszták, a fényes gondolatokban bővelkedők? Hová tűntek, akik tudták, többet
ér, ami kevés, mint ami sok?
