Száz esztendő

                                                                             

A kirámolt falu

Mama meghalt.

Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.

Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga  könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni. Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van. Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak még a tengerről, mama?

Locsog.

Teljesen fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette, miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.

­

–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…

–Azok. Sirályok szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt, a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.

–Akkor  hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…

–Hagyjuk, mama…

Anyám soha nem látta a tengert.  

Mama gyermek volt még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét, pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.

Aztán egy napon apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen elfoglalta az oroszok földjét.

Négy esztendeig vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.

Egy napon megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.

Azt mondták, most már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.

Mama nem látta meg a tengert.

Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.

Százéves korában, miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja, nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama. Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik, ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…

Mama meghalt.

Mama akkor halt meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni, sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.

Nagy lett a világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még lehet.

Anyám soha nem látta a tengert.  

Pánkó

Varga Béla fotója

És ha jönnek a betörők?

–Magának van fogalma, mostanában milyen úri szokásokat vettem magamra?

–Úri szokásokat?

–Hogy csak egyet mondjak magának, mama: ilyenkor, ebéd után le szoktam feküdni, mondjuk, egy negyedórára. Most is lefeküdnék, de magától nem lehet, mert mosogat és én a csörömpölést nem szeretem.

–Összesen két tányért kell elmosni, az nem csörömpölés, feküdj le nyugodtan.

–Magának sem ártana ilyenkor egy kis pihenés…

–Ledőlök én is.

–És a kaput nem zárjuk be?

–Nem. A kapu soha nincs bezárva.

–És ha jönnek a betörők?

–Miféle betörők?

–Hát nem mutatja a tévé naponta, hogy mindenüvé betörnek a betörők? Ezek, ha egyszer elindulnak betörni, magának kilopják a szemét is…

–Az én szemem olyan gyönge már, hogy ha kilopnák sem érnének véle semmit.

–Azt a régi varrógépét is nem a betörők vitték el?

–Nem. Azt én adtam oda, hogy legyen nekik is.

–Hát azt a régi, szép érckályhát nem a betörők vitték el?

–Nem. Azt is én adtam oda, még alá is írattak velem egy papírt, hogy tőlem kapták, nem lopott holmi.

Nem mondom, volt egy kis csörömpölés azzal a két tányérral, de szépen lefeküdtünk, ki-ki a maga ágyába és néztük a mennyezetet.

Tíz perc sem telt el, hallom, zörren a kapuajtó.

–Máris jönnek a betörők, mama!

–Ne képzelődj, köhögni sem merek, hogy tudjál elaludni.

Két árnyék jelent meg a mama ágya mellett, látom, amint nagy csöndben jönnek, puha léptekkel, hogy mamát föl ne ébresszék.

–Kik vagytok, s miért jöttök olyan nagy csöndben,–kérdi mama.

–Én vagyok, Kriszta, s akivel jöttem, Barbara. Frissen sütött pánkót hoztunk magának Emma néni, ne tessék fölkelni, letesszük az asztalra.

Nagy csöndben, ahogyan jött a két kicsi leányka, úgy is mentek el, miután letették a pánkós tálat az asztalra.

–Azért magának jóféle betörői vannak, mama! Nem rabolnak, inkább frissen sütött pánkót hoznak…

–Ezek az Éva-féle gyermekek, szomszédok, mindig hoznak valamit, ami éppen van. És te még azt kérded, miért nem zárom be a kaput…

Mondanék magának valamit

Albert Camus sírja. Forrás, Wikipédia

                                Camus

 A mai napon, február 4-én szomorú hír jött anyámtól: elromlott a tévéje, s a rádiója sem megy. Ez pedig nagy baj, mert ködös, egyhangú, szomorú az idő odakint, egyedül van, unatkozik és szégyelli magát, hogy ilyen sokáig élt.

  –Miért kell az embernek ilyen sokáig élni, amikor annak már semmi értelme nincs, nekimentem a századik esztendőmnek, - mondja a telefonba mama.

Mondom, ha van egy kis türelme, mondanék én is magának valamit, mama.

A mai napon, február 4-én, ötvenhárom évvel ezelőtt, szomorú hír futott be Párizs városába: meghalt a világhírű, Nobel-díjas író, Albert Camus, aki nem a századik, hanem csak a negyvenhetedik évének ment neki, s egy fának, az ő drága autójával. És tudja, mi az érdekes ebben, mama? Az az érdekes, hogy maga is l913-ban született és ez a Camus is 1913-ban született. Egy kis szerencsével, s a fönnvaló kegyelmével most is élhetne ez a világhírű író, mint ahogyan él maga is, mama. Nem gondolja, hogy kivételes helyre maga került az emberi élet hosszúságát tekintve, nem pedig ez a híres ember? 

És tudja, hogy még mi az érdekes? Ez a híres író sem becsülte sokra az életet, éppen úgy, mint maga. Olyasmiket mondott, hogy ennek az életnek sok értelme nincsen, az sem biztos, hogy érdemes végigélni egy egész életet. Hogy nem éri meg. Mármint azt a sok fáradozást. Ilyesmiket mondott.

De azért meghalni fiatalon, azért ő sem akart, véletlenül ment neki egy fának.

De maga a koporsóját húsz, vagy talán harminc évvel ezelőtt megcsináltatta, ott van leterítve az istállóban, tudja jól, mama! És még tudja, hogy mi az érdekes, mama? Sokszor gondolok arra, hogy maga is egy olyan fajta teremtmény, mint ez az író, aki filozófus is volt. Maga is jó filozófusnak született, csak senki nem tud róla. Persze, rajtam kívül, mama! Mert én tudom, hogy maga jó filozófus!

-Ha ilyen sokat beszélsz, nem marad pénzed a mobilodon, - mondja mama.

-Hát maga most is a mobilomon lévő pénzre, nem pedig az élet értelmére gondol, mama?

-Arra hát! Az élet értelméről nem érdemes sokat tűnődni, az elrendeződik magától, az egyik ember ennyit él, a másik annyit, ebből áll az egész, mit kell ezt annyit firtatni, ha egyszer nem reánk tartozik?

-Azért még mondanék magának egy érdekes dolgot, mama! Magától többet tanultam, mint egy rakás nagy írótól amennyit összeszedtem. Mert maga egyszer az mondta nekem, az élet értelme, hogy amikor mész ki a házból, előbb nézz széjjel, van-e valami, amit ki kell vinni a házból. És amikor az udvarról be akarsz jőni, akkor nézz körül az udvaron, van-e valami ott, amit be kell vinni a házba. Hogy ne járkálj ki és be teljesen fölöslegesen.

Na látja, ez egy jó és igazi filozófia, aminek sokszor vettem hasznát, s ezt magának köszönhetem, nem másnak, mama!

-Na, jól van, holnap még beszélgetünk, most dolgom van,-mondta és letette a telefont.

Ködös, egyhangú, szomorú  idő van odakint. Maradtam egyedül, Camus könyveire, s az anyámmal való beszélgetésre gondolva. Aztán együltömben elolvastam a Közöny-című Camus-regényt, hátha valami olyat találok benne, amitől elterelődnek gondolataim az élet értelméről.

Ez a rész maradt meg bennem:

„... a nyaktilóval baj van, éspedig az, hogy nem ád helyet semmiféle szerencsésebb eshetőségnek. A páciens halálát egyszer és mindenkorra megpecsételi. Ez végleges elintézést, határozott megoldást jelent, s olyan teljes egyezményt, amelyről kár tovább vitatkozni. Ha a dolog esetleg egyszer valahogy mégsem sikerülne, akkor újrakezdenék. Így aztán az a bosszantó, hogy az elítéltnek is kívánni kell, hogy a gép jól működjék.”

Még nem volt alkalmam elítéltnek lenni. Ezt a beosztást eddig véletlenül még nem osztották rám. De át tudom érezni a helyzetet: engem is bosszantana, ha sokáig vacakolnának velem. Talán kívánnám is, hogy a gép jól működjék.

A könyvet letettem. De nem tudtam elaludni. Túlságosan tömény, sűrű volt nekem mindenféle  filozófia, ami az élet értelmére vonatkozik.

Véletlenül találtam rá egy Jonathan Swift-től származó mondatra:       

„Az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál búzakalász, vagy két sarjú fű nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a politikusok minden pereputtya.”

Ezt a mondatot bár igaznak, de nem nekem való, cukrozott, jóllaktatott mondatnak találtam. Maradok mégis Camus mondatainál…

Ami új

Sifitelős telefon

Anyám minden nap fölhív telefonon. Ma déltájt hívott fel,  mondja, hogy neki most nincs semmi mondanivalója. Kérdem, hát akkor miért hívott fel, ha nincs semmi mondanivalója.  Azt feleli, azért, mert kérdeznivalója van, mondani semmit nem akar mondani, mert minden meg van beszélve. Kérdezni is csak annyit szeretne, hogy a mai napon beszéltünk-e mi ketten telefonon. Ezt neki tudnia kell. Mert ha beszéltünk, akkor neki rohamosan romlik az emlékezőtehetsége. És az nagyon nagy baj.

Mondom, csakugyan romlik az emlékezőtehetsége, Mama. Mert ma reggel már beszéltünk mi ketten telefonon. De nagyon ne ijedjen meg. Nem lenne csoda, ha valaki kilencvennyolc évesen délidőben arra sem emlékezne, hogy mit reggelizett.

-Ó, fiam, hagyjad a délidőt, s a reggelizést, ne terjeszkedj tovább a fontos dolgoknál. Jól tudod, hogy a gombokat is nehezen nyomkodom. Sokszor meg sem találom, melyik a piros és melyik a fehér gomb. A látásom  megromlott. Azt már megszoktam, de most itt van ez az emlékezőtehetség, amit nem szeretnék elveszíteni. Most azért hívtalak, hogy ellenőrízzem magam, hívtalak-e ma, vagy nem hívtalak.

-Mama drága, apámtól azt tanultam, mindennek van megoldása, csak meg kell keresni. Én már meg is találtam, mi legyen a gombokkal.

-Ó, fiam, megint elkanyarodtál, most ne arról beszélj, hogy mit tanultál apádtól. A gombokat pedig újra kell festeni, vagy rájuk lell ragasztani valami pirosat, s valami fehéret. Ahogyan eddig is volt. Mert a színek a sok használattól lekoptak.

-Mama drága, most meglátja, milyen az élet! Ha eddig nem vette volna észre. Olyan megoldást találtam a gombokra, hogy annak is hasznát veszi ezután, ha megromlott volna az emlékezőtehetsége. Mert a gombokat nyugodtan el is felejtheti. A mobilján nem lesznek többé gombok. Nem kell azokat megfesteni. Újfajta telefont veszek magának, érintőképernyős telefont. Azokon nincsenek gombok.

-Ó, fiam, miféle ernyőről beszélsz? És hogyhogy nem lesznek gombok? Akkor én mit fogok megnyomni, ha föl akarlak hívni?

-Semmit, Mama! Semmit nem kell megnyomni. Csak megsimítja a tenyerével a telefont, előjönnek valami színes kockák, azokat megpöccinti az ujjával, s máris telefonál véle. Az ilyent érintőképernyős telefonnak hívják. De én a maga kedvéért más nevet adok neki. Hogy jobban megértse. Az ilyen mobilt sifitelős telefonnak hívjuk mi ketten. Nem érintőképernyősözünk, mert az igen bonyolult kifejezés. Legyen sifitelős. Mert sifitelni kell, nem pedig gombokat nyomogatni.

-Ó, fiam, az én kiszáradt, megfonnyadt, repedezett tenyeremmel most tanuljak meg telefont sifitelni? Te ezt hogy  képzeled? Azonnal mondj le róla!

-Nem nehéz megtanulni, Mama! Pont úgy kell kezelni, mint a mi régi ablakunkon a zsalugátert. Végighúzza rajta a tenyerét, ha akarja kinyílik, ha akarja becsukódik. Ilyen egyszerű, Mama!

-Ó, fiam, a fiataloknak könnyű az ilyesmit megtanulni. Neked  könnyű, mert még nyolcvan sem vagy. De mit mondjak én?

-Semmit ne mondjon, Mama. Tudom, hány éves vagyok. Még jó az emlékezőtehetségem. De maga vigyázzon, siessen elfelejteni a gombokat! Hamarosan hozom a sifitelős telefont!

-Ó, fiam, semmit ne hozz már nekem. Semmit, ami új!

Mama

Két piros alma

Tegnap Mamánál voltam, otthon, a falumban. Nagy ebédet csapott nekem, olyant még egy király sem ehetett.

Egyszer azt kérdi, hát te mit eszel ilyenkor, amikor nincs otthon a feleséged? Mondom, ne legyen gondja rám, Mama. Tegnap is vettem magamnak két piros almát. Olyanok, mint a bazsarózsa! Királyok sem láttak szebbet, mint az a két piros alma.

Az jó, mert minden almában van egy marék vitamin, mondja Mama. De leves is kell az embernek. Különösen neked. Le vagy gyöngülve. S a leves arra való, hogy elhordozza bennünk a vitaminokat. Oda, ahová kellenek. És a levesek mind tudják, mit, hová kell vinni. Megmondták ezt régen a jó doktorok. Legegyszerűbb a köményleves. Tudod, mi kell a köményleveshez? Majdnem semmi. Csak kevés kömény,  víz és néhány csöpp jóakarat. Csak nehogy úgy járj, mint Károly, az öcséd. Serpenyőben, olajban  pirította a köménymagot, s az fölcsapott a mennyezetre, festheti újra a plafont. Lábosban kell pirítani. Kicsi olajban. Kicsi só, kicsi hagyma, s bele a vízbe.

És a jóakaratot mikor kell belé tenni, az elején-e, vagy ráér a legvégén, Mama?

Azzal kell kezdeni mindenféle főzést. Jóakarattal. Mondja Mama.

Akkor máris töröm a fejem, hol lehet otthon a kömény, Mama.

Otthon vár az öcsém levele a laptopon:

Bátyus!
Hívtam mamát, mondta, hogy éppen most ment el bátyád, béállította a televíziót, mert megint odalett a kép. Kérdem, most működik-é.

Igen, most működik egy darabig, aztán ha bátyád elmegy, megint odalesz. Ahogy szokott.

Kérdem, hogy van mama?

Te hogy vagy, megjavultál-e már? A múlt hétfőn beteg voltál, csak eltitkoltad.

Mondom, nem voltam beteg, minden rendben van, mama.

Akkor jó.

Nagy szárazság van otthon, mama? A kútban még van víz?

A hidrofor megy, a házban van víz, az udvaron, a kútnál nincs. De jobb is így, mert a gyermekek bekapcsolják, s éjjel-nappal folyik. Kérdem miféle gyermekek mama, hiszen magánál rég nincs soha semmiféle gyermek, miután mi elkerültünk hazulról, az pedig nagyon régen volt, mama!

Honnét tudjam?

Akkor honnan tudja, hogy gyermekek kapcsolják be, mama?

Majd jövök és adok a fejükre! Nem lehet tudni melyik volt az utcából.

Most is be van kapcsolva a búvárszivattyú?

Nincs mert nem folyik a víz, a szárazság miatt. Kevés a víz, így jobb is, mert nem  kell már, hogy legyen kint, az udvaron. Elmúlt a nyár, ősz van. De ha bekapcsolják és nincs víz, leég a szivattyú!

Nem kapcsolják be mert nincs víz, mama! 

De a gyermekek nem tudják, hogy nincs víz a kútban. Bekapcsolhatják és úgy marad, éjjel nappal zúghat a motor, leéghet az egész vezeték és a ház is! 

Nincs víz, nem is folyik, be sem kapcsolják mert nincs mi kijöjjön a kútból, mama!

Miért, miért, ki tud ennyi mindenre válaszolni? Ti jól tudjátok, ha nem vagytok itthon, minden csak romlik, fiam!

Így beszélgettünk mamával telefonon Bátyus. Nem hallottál valami zümmögő zajt a kút felől? Látod, megint a telefonom a hibás. A tévé viszont működött, bömbölt közben, beszélni sem tudtam rendesen mamával miatta. Ilyen a modern technika.
Ölellek, K.

Most pedig fölkutatom, hol lehet a kömény. 

Közben az asztalról mosolyog reám két piros alma.

Tévé

Fényképezte ifj.Elekes Ferenc

Milyen nevet hordozzon az ember?

Amikor úgy tűnt, hogy már mindent megbeszéltünk, mondom mamának, szép idő van, mama.

Az van, szép idő. Ilyenkor érdemes meghalni, mondja mama. Kérdem, miért jár az esze megint az elmúláson, mama. Azért fiam, mert már szégyellem, annyit éltem, s ha beállnak a locspocs idők, a fagyok, ki sem jőnek szívesen a népek a temetőbe. Azt mondják magukban, azért ez az Emma is választhatott volna jobb időjárást a temetéséhez. Volt szép idő elég ebben az esztendőben. És azt mondják magukban, hát kell nekünk ez az ocsmány, temetői sár? Te jól tudod, milyen az a sárga, ragadós, levakarhatatlan temetői sár! Na, ezért érdemes inkább szép időben meghalni, nem pedig szeles, kiállhatatlan időben. Mert meghalni meg kell. Még a nagyon nagy emberek is mind egy szálig meghalnak. Ugye, most ment el nem olyan rég, ez a Mádé Ferenc is. Mekkora nagy ember volt, Istenem, mekkora nagy ember! Mégis el kellett neki menni. El. Pedig ő tudományos ember volt, sokan jártak hozzá tanácsért, hogy miképpen vezessék ezt a kicsi országot. Egy aprócska gazdaságot is nehéz vezetni. Sokszor nem adja le tejét a tehén, félretojik a kendermagos tyúk, hát akkor egy egész országot hogy lehessen rendben tartani? Még ha nem is nagy egy ország, akkor is sokféle gond van véle. Hol ez nem jó, hol az nem jó benne. Lehet, még maga Mádé Ferenc sem tudott mindig megfogadnivaló tanácsot adni. De valamit mégis kellett mondania, ha már megkérdezték. Azért volt elnök, azért volt Mádé Ferenc. Jól mondom-e?

Mondom mamának, jól mondja, mama. Csak éppen a Mádé Ferenc nevét nem mondja jól. Mert őt tulajdonképpen nem Mádénak hívták, de ezen most  ne akadjunk fenn.

Hát csak akadjunk fenn! Mert én is sokáig azt hittem, Nádénak hívják, közben kiderült, hogy nem Nádé, hanem Mádé. Elhadarták a nevét a tévében. Én is később jöttem rá az igazi nevére, hogy Mádé.

Tudja mama, hogy annak az elnöknek a becsületes neve se nem Nádé, sem  nem Mádé, hanem Mádl Ferenc? Ez a teljes igazság.

Jaj, fiam, az én koromban már nem ér rá az ember, hogy a teljes igazságot kutassa. Maholnap megyek neki a száznak. Se nem látok, se nem hallok jól. Isten nyugosztalja, legyen békességben, ne háborgassuk holtában is ezt a drága embert, mert nem érdemelné meg hogy őt zaklassuk a nevével. De nekem ő már Mádé Ferenc marad, ameddig még élek. Az egész családját jól ismertem, három unokája van és Dalma a felesége. Csak a nevét nem tudtam soha helyes módon kimondani. Szegény Mádé! Sok mindent tudott a világról. Csak azt nem, milyen nevet hordozzon az ember, hogy ne hadarják el a tévében.

Honnan ismerte olyan jól ezt az elnököt és családját, mama? Találkozott véle, amikor Pesten járt? Mert ugye, többször járt maga Pesten...

Soha nem láttam Mádé Ferencet. Pedig csakugyan többször jártam Pesten. Lehet, otthon sem találtam volna, mert ezek a nagy emberek örökké odavannak valamerre a világban. Csak a tévében szoktak föltűnni, mint valami üstökös, vagy fényes csillag. Ha úgy akarja a tévé. De a tévé olyan, hogy hadarnak benne, legtöbbször nem is érti az ember, miről beszélnek. A hölgyek kirakják hosszú lábaikat, keresztbe téve, s leginkább nem is szavakkal, hanem a kezük mozgatásával akarják kifejezni, ami a fejükben van. Ha egyáltalán van valami a fejükben, mert állandóan nézik az elejükbe  letett papírt. Kevés olyant láttam, aki nem nézi a papírt. A férfiak pedig egyfolytában okoskodnak. Meghívnak egy híres vendéget, kérdeznek tőle valamit, s felelnek is a saját kérdésükre. Akkor meg minek hívják meg, akit meghívnak? Ez az egyik. A másik az, hogy amikor egy értelmes ember el szeretné mondani, mi a véleménye, ők nézik az órát és azt mondják, kifutottak az időből. Figyeltem, mennyire futottak ki. Annyira, hogy elköszönnek a meghívott vendégtől, s nekifofognak muzsikálni. Erre van idejük. Okos beszédre nincs. Megfigyeltem.

Sok baja van magának a tévével, mama! Emlékszem, egy időben az volt a baja, hogy panaszkodtak a tévések, nincs elég pénzük jó műsorokat csinálni. Úgy panaszkodtak a hosszú asztalokhoz sorba kiülve, hogy a hátuk mögött, s még előttük is több tévé volt bekapcsolva. Ott villogtak, teljesen haszontalanul, csak rontották a nézők szemét. Maga pedig azt mondta nekem, hogy ezek a tévések miért nem adják el azokat a haszontalanul villogó tévéket, ha csakugyan nincs elég pénzük jó műsorokat csinálni. Látja, most már kevesebb televiziós készülék villog a hátuk mögött, s előttük, mama. Lehet, eladták szép lassan, hogy legyen pénzük jó műsorokat csinálni.

Most már más a divat a tévében, mama. Az a divat, hogy ha beszélgetnek a hosszú asztalokhoz sorba kiülve, a hátuk mögött, a falon képrámák dőlnek le egymás után, mint amiképpen a dominó kockái szoktak ledőlni, ha unalmában játszadozik velük az ember. Oda sem lehet figyelni, miről beszélnek a meghivottak. Azok a képrámák csak dőlnek egymás mellé, mintha valaki unalmában játszana vélük a hátuk mögött. Látja, mama, én ezeket a borulós képrámákat is mind eladnám. Ha nem egyebütt, mondjuk, az ócskapiacon. Ott mindennek kerül gazdája. De ezek a tévés emberek úgy látszik, nem szeretnek ócskapiacokra járni. Inkább járkálnak rajzolt vonatok előtt. Különösen akkor, amikor mi, határokon túliak jutunk eszükbe. Megfigyelte azokat a rajzolt vonatokat, mama?

Láttam, fiam. Láttam. Olyan modernül vannak megcsinálva, hogy nem is lehet kivenni, vonatok-e, vagy valami nagy, tengeri cápák. Hogy mit keresnek ott, azt nem lehet megfejteni. De nem is az a baj, hogy nem lehet megfejteni, miféle vonatokat rajzoltak oda, s mit kersnek a tévében, amikor vasúti állomáson lenne a helyük. Az a baj, hogy járkálva beszélnek a vonatok előtt a bemondók, s a riporterek. Mintha nem lenne egy szék, vagy egy pad a közelben, amire leülhessenek. Hogy veszi ki magát, ha valaki járkálva beszélget?

Emlékszel, volt nekünk ez a szomszédunk, Juli. Na, ez a Juli is sokszor átjött hozzám, mert otthon unatkozott, s itt, az udvarunkon járkálva beszélgetett velem. Mondtam is neki, te, Juli, gyere, ülj le ide, velem szembe, s mondj akármit, szívesen meghallgatom. Csak éppen ne járkálj közben az udvarunkon, mert idegesít és oda sem tudok figyelni.

Ó, mama! Ezt maga nem érti. Ez a járkálás a tévében nem más, mint divatbemutató. Hogy lássák a népek, milyen a legújabb divat a világban. Ingyen van, nem kell fizetni érte. Csak a nevük más ezeknek az  adásoknak. Ugye, mondhatnák azt, hogy például most egy időjárási divatbemutató következik. De az is hogy veszi ki magát? Nem könnyű a tévéseknek sem eldönteni, hogy  milyen nevet hordozzon egy műsor. Valamit kitalálnak, s az úgy is marad, amíg más nem jut eszükbe. Manapság kevés az olyan tudományos ember, akitől érdemes lenne megkérdezni, forgassanak-e képrámákat a háttérben,  rajzoljanak-e modern vonatokat, s úgy beszéljenek-e a vonatok előtt, hogy közben sétálnak. De főképpen azt, hadarjanak-e, vagy ne hadarjanak. Kevés az olyan tudományos, jóízlésű ember.

Jól mondod, fiam. Kevés. Talán ez a szegény Mádé volt az utolsó. Elment ő is. Pedig mekkora tudományos ember volt ez a Mádé! De lehetett akármekkora, olyan jó, tisztán kimondható nevet ő sem tudott magának kitalálni, amit nehezen lehet elrontani, akármennyire is igyekeznek.

Valahogy így társalogtunk mamával, amikor úgy tűnt, hogy már mindent megbeszéltünk.