Reggeli levél Bölöninek és Gábornak

                                                                           

Virágok

Még élnek a virágok, amiket Gáborral hoztatok, Piroska naponta levágja sárguló száraikat legalul és öntözi őket kegyetlenül, ilyenkor, reggel, a nap is besüt az ajtón,valósággal megfürdetik magukat a fényben, mert később jön az árnyék, s az a megszokott, állandó sötétség, amelyben élnem adatott valameddig, tegnap berontott Karcsi is egy láda ásványvízzel, egy ölnyi olvasnivalóval, így aztán el vagyok látva mindennel, amire szükségem van, már megszoktam a tolószéket is vezetni, itt ténfergek le, fel, olykor a küszöböt is sikerül átgurigázni, jó dolgom van, ráadásul nagy a szabadságom is, éjjel, ha úgy van kedvem, fölkelek, ha pedig úgy van kedvem, nem kelek föl, ezt kell megszoknom, ezt a föl nem kelést, mert ugye, ebben rejlik a jövőm, jó, ha megszokja az ember a csöndet, épp elgondoltam az éjjel, milyen jól megy a halottaknak, lőhetnek keleten, délen, akárhol, masírozhatnak a tankok, hullhatnak bombák, őket ez nem zavarja, akárcsak a hírek, amelyekben csak robbantások vannak és fesztiválok, meg aztán a sok semmi beszéd, mert ez a dolguk a politikusoknak, ameddig értük is el nem jönnek a fekete lovak, a fekete autók, s koszorúkkal a fekete, kalapos népek, milyen egyszerű az élet, ha úgy vesszük, s miért ne vennők úgy, különösképpen az olyanok vehetik úgy, mint amilyen én is vagyok, "a tolószék utasa" vagyok.

   

Szerelmi rongyok

Kedei Zoltán felvétele a Kábelkocsmában

Bölöni Domokos születésnapjára

Bölöni Domokos mindenekelőtt arról híres, hogy ő az egyetlen barátom, akivel eddig még soha össze nem vesztem. Pedig sokszor próbálkoztam. Már csak azért is, mert szent meggyőződésem, barátnak sem jó az olyan ember, akivel legalább egyszer még össze sem lehet veszni.

Istenem, hányszor vágtam a fejéhez igaz és igazságtalan dolgokat! Egyszer azt vágtam a fejéhez, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók. Erre ő azt felelte, pontosan így van! Nem is érti, miért van az, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók, de vegyem figyelembe azt a körülményt is, mely szerint fösvények az unitáriusok.

Kérdeztem, mi baja az unitáriusokkal? A katolikusok nem fösvények? Sem a reformátusok?  Azt felelte, hogy de. Fösvények ők is.

– Mindenféle vallású egyén fösvény, de nem éppen annyira, mint az unitárius egyén. Mert az unitárius egyének dobálták ki a gyönyörű szentképeket és szobrokat a templomokból, s még azt a pancsolt bort is irigylik tőlem, amit nekem tokaji gyanánt hoznak elő a pultról, pedig azt az italt nem ők fizették ki, hanem én. Előre fizettem, hogy biztos legyen!

Ennél a résznél valami eszébe jut Bölöninek és azt mondja, hogy most minek ugrasztom össze őt az unitáriusokkal, akik az egyetlen székely fejedelmet adták Erdélynek.

– Ami a szentképek kidobálását illeti, az az én saját nézetem, – mondom neki –, de remélem, abban egyetértünk, hogy nem kellett volna mind kidobálni, a templomokban elférhettek volna. Most csak a verebek, ha járnak az unitárius templomokba!

Volt eset, kellemetlen, kényes erkölcsi dolgokat is vágtam Bölöni fejéhez, csak azért, hogy sértődjék meg:

– Nem vagy te túlságosan kövér?

Azt felelte, hogy de.

– Pontosan úgy van, ahogy mondod, túlságosan kövér vagyok. A feleségem reggel lement a boltba egy spárgával, végig mérte az összes nadrágot, zárás előtt egy perccel talált is nekem valót, de az fekete. Nem elég, hogy kövér vagyok, még feketének is kell lennem?

Egyszer a szülőfaluja elnevezésében is hibát találtam, hátha ezzel meg tudnám bántani.

– Szerinted mi az, hogy Dányán? Hogy lehet Dányánban születni és nem Dányában? Nagy ember vagy, megtehetnéd, hogy annak a falunak rendesebb nevet adjanak. Például azt, hogy Dánya. Ezt legalább ki lehet könnyen ejteni.

Erre azt felelte, pontosan így van!

– Sokan ki sem tudják mondani a falum nevét, de ha már így van, akkor így van. Akármin változtat valamit az ember, azt csak elrontani tudja. Nézd meg a világot, állandóan változtatnak rajta, most már tehén is alig van a legtöbb faluban.

Nem Dányán az, ahol alig van tehén, hanem a feleségem faluja, Abosfalva. Összesen négy, ha valamelyiket el nem adták. Dányánban két marhacsorda is tejel, összesen valami nyolcvan tehén.

Ezzel a Bölönivel nehéz összeveszni. Sok barátja van. Voltaképpen mindenki az ő barátja, kivéve egy-két nyimnyám alakot.

A minap, sörösüveggel a kezében, kissé tántorogva jött be hozzánk egy lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki senki másnak, csak egyedül neki köszönt.

– Szerbusz, Domi!

Kérdem halkan, közelebb hajolva, te, ki ez a lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki csak neked köszönt, úgy tett, mintha én itt sem volnék.

– Ez egy roppant érdekes ember, nagy a lelke – felelte Bölöni. És nagy volt a családja is, ameddig volt neki családja. Itt, ahogy megyünk át Csittdomokos felé, át  a hegyen, hát ott lakott. Egyszer jártam is nála. Jókat beszélgettünk az élet folyásáról. Még iddogáltunk is, de csak módjával. Az egyik unokája Betty, ő valahol Kanadában él, a másik unokája, Mari, ipszilonnal, aki majdnem Svájcban lakik, a harmadik Jolánka, na, ez a Jolánka is lakik valahol, holnap megmondom, hogy hol, mert nekem valahová föl van jegyezve.

– Olyan jó írónak indultál, díjakat kaptál, már meg is szerettem a novelláid hőseit, Pricskiliéket, Dunnyogópityukákat, még a seheresezádéságaidat is megkedveltem, pedig én nem nagyon szeretem a nyelvi innovációkat. Éveken át széles úton jártál az irodalomban – akár a bánat –, most miért nem írsz valami szépet, valami különöset, amilyen még nem volt ezen a tájon?

– Hát azért, mert nyáron nagy a hőség. És télen nagy a hideg!
Aztán ugye, itt vannak ezek a mostani írói divatok, szememet sérti az irodalmi huzat. Most is piros, pedig hajnalban  csak átfutottam az újságokat…

– A napokban lesz a születésnapod. Az évforduló nem kerek. Éveid számában az első hatos, tehát ovális. A második hetes, tehát inkább szögletes, és át van húzva egy vízszintes vonallal. Mint Jézus Krisztus keresztje.
Sok keresztet hordoztál eddigi életedben, vagy pedig kevés keresztet?

– Sokat. De egyik sem volt az én saját keresztem. Mindig a mások keresztjét hordoztam, ha kellett, ha nem. Ha akarták, hogy vigyem, ha akarták, hogy ne vigyem.
Aprócska házi keresztjeim azért nekem is voltak. De azokat is a feleségem s a gyermekeim hordozták mindég, ők direkt erre vannak teremtve – és értenek is a szenvedésekhez.
Énnekem csak egy kicsi táskám van, abban cipelem a barátaim címeit, gyermekeik, rokonaik neveit. És hogy hol laknak, merre vannak, mivel foglalkoznak, tudnak-e élni, melyik beteg, melyik egészséges.  Sokszor előfordul, hogy egyiket-másikat elveszítem, vagy összekeverem. Most is ez a helyzet.
Véletlenül nem tudod, él-e még Bajmolódy Balázska, aki ott lakott a pálvölgyi reformátusok temploma mellett, mindig a galambokat parittyázta, aztán ezért az apja megszidta és attól fogva csak verseket írt?

– Nem hallottam róla, de azt tudom, hogy a galambok parittyázásáról is lehetne  jó verset írni, ha van hozzá elegendő költői tálentum.

– A jó versekkel sok baj szokott lenni. Mert a jó versek, ha finoman is, de mindig oda suppintanak, ahol valami baj van az emberiséggel. Ezt pedig az emberiség nem szereti. Csak a szelíd, gügyögős, gyönge verseket kedveli az emberiség. Ezekben általában orgona virágzik, puha szőrük van a macskáknak, s a kövekre, fákra  kis szerelmi rongyok vannak  aggatva, úgy, amiképpen a spárgákon lógnak a száradni kitett ruhák.
Én például mindig költő szerettem volna lenni, de amikor nekifogtam a versírásnak, vagy nagy volt a hőség, vagy nagy volt a hideg.

– Lenne-é valami különleges kívánságod, amit teljesíthetnék születésnapodra?

– Lenne. Holnap korábban gyere ki a Kábelkocsmába, mert déltájt már rengeteg vendégünk lesz. Jönnek a tejesek, a sajtosok, a szamócások, a leolvasók, jön a postás, a presbiter, s ha ígéretét betartja, Márton Karcsi is, hogy elvigyen valahová.

– Hová akarsz menni?

– Nekem teljesen mindegy. Csak messzire vigyen. És hozzon is haza. Mint ahogyan szokta…

Most már nem tudom eldönteni, barátom-e nekem Bölöni Domokos, vagy nem barátom. Mert véle még össze se lehet veszni.

Bölöni 65

Kedei Zoltán

Kábelkocsma

Fényképezte Kedei Zoltán a kábelkocsmában

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok.

Ma, amikor végig sétáltam a hat fehér oroszlán előtt, valami könnyed huzat jött szembe velem a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat és egy imbolygó alak.

Azt mondja nekem ez az imbolygó alak, uram, ide ma nem érdemes bemenni. Kérdem, hár miért nem érdemes ide ma bemenni. Megmondom, mondja az imbolygó alak. Azért nem érdemes ide ma bemenni, mert nincs az asztalánál Bölöni Domi. Nincs az asztalánál, pedig néhányan nagyon  várják. Reggel óta. Még maga, Enikő is várja. Tudja, ez a bűbájos Enikő miért várja a mi Dominkat? Hát ugye, ő adja az italokat és ő adja a kávét. Egyik kezében most éppen egy üveg bor van, a másik kezében pedig a toilett kulcsa. Mert ugye, a toilettre kulcs nélkül bemenni nem lehet. Ilyen hely ez a kábelkocsma. Maga miért jár olyan helyre, ahol szükség esetén el kell kérni a toilett kulcsát? Fogadni mernék, hogy csak a mi Domink miatt jár ide, nem egyébért. Mert én is csak a mi Domink miatt járok ide, nem egyébért. Mit gondol, ebben az órában még érdemes, hogy várjunk a mi Dominkra? Mert ha érdemes, akkor hajlandó lennék vissza menni. És várnók ketten egy asztalnál Bölöni Domit.

Próbáljuk meg, mondtam. És vártuk ketten Bölöni Domit.

Kérdeznék én magától valamit, mondta asztalra könyökölve az imbolygó alak. Ha megengedi...

Bármit kérdezhet, feleltem, énnekem semmi titkolnivalóm nincsen.

Ismer maga valakit, akinek a neve Sümi Laji? Ne törje magát! Fogadni mernék, hogy nem ismer. Mert ilyen nevű ember a világon nincs. Sem pedig olyan nevű emberi lény, hogy Pricskili Dungó. Vagy Kukubika Szerencsika. Vagy Milliárdos Makutyi.  Ezeket a furcsa neveket az én fejem szerint mind a mi Domink találja ki. És tudja, hogy mi az érdekes ezekben a kitalált nevekben? Az az érdekes, hogy ezeket a furcsa neveket megjegyzi a magamfajta ember, el tudná sorolni még részeg állapotában is. Azt mondom, Micsobur, egy kicsit somolygok magamban és várom, hogy jöjjön Bölöni Domi. Amikor nagyon magam alatt vagyok, sokszor elgondolom, mitől tudnék én egy kicsit somolyogni? Attól, hogy valahol a világban mennyi a nemzeti jövedelem? Vagy attól, hogy valahol a világban hány gazdag ember él és hány szegény ember? Hogy kit lőttek le és kit fogtak el? Vagy attól, hogy melyik faluban volt tökmag fesztivál, s ott mennyi sört öntöttek magukba a  népek? Az efféle események engem nem hatnak meg. Hát nem izgalmasabb, ha Pricskili Dungóról olvas valamit az ember? Olyan történetet, amely Pricskili Dungóval esett meg? Persze, úgy, ahogyan azt a mi Domink írja le. És nem más. Mert ha más írná le, mi esett meg Pricskili Dungóval, Sümi Lajival, akkor engem az sem hatna meg. Mert az másféle történet lenne. És másféle szavakkal lenne elbeszélve. Olyan szürke, idétlen szavakkal, komolykodva. Ezért várjuk mi itt Bölöni Domit. A hét minden egyes napján. A kábelkocsmában, ahol a toilett kulcsát szükség esetén kérni kell. Ilyen hely ez a kábelkocsma. De mi itt várjuk Domit, mert ez az ő magánjellegű szerkesztősége. Várjuk, hogy ha nem egyéb, legalább lássuk. Az sem baj, ha nem szól semmit. Csak legyen itt.

Most hány óra lehet, kérdezte az imbolygó alak. Mondtam hány óra. Az sok. Nagyon sok, mondta és fölállt az asztal mellől.

Magamra maradtam.

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Amikor ide betérek, hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok. Most épp valami könnyed huzat megy ki közéjük a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat, s egy imbolygó alak.

Ó

Pontosan hajnali négy óra negyvennégy perckor ébresztett föl engem a lelkiismeretem. Mint általában. Ilyenkor szokott ébredezni ő is, rakosgat, nyikorgatja az ajtókat, persze, hogy megébredek én is. Direkt az a célja, hogy fölébresszen, beszélgessünk egy kicsit a hajnali órák idején. Ilyenkor nem zavar bennünket senki. Legtöbbször nincs nyomós oka arra, hogy vitatkozzunk valami semmiségen, de most volt. Reá is mutatott, milyen nagy hibát követtem el azzal, hogy hosszú Ó-val írtam le azt a szót : kilométer. Mert azt a szót rövid o-val kell írni. A szabályok szerint. Még ez a Bölöni Domokos is fölkapta a fejét, nagy finoman, megjegyzést írt a blogomba,

aszongya :” Ilyen bensőséges hangon írt hajdanán Molnos Lajos korondi emlékeiről. Amikor még nem volt politikus. Csak költő.És, ha jól tévedek, a kilométert ő is hosszú ó-val mondta... „

Nem azt írja ez a Bölöni, hogy Molnos hosszú ó-val írta volna azt, amit röviddel illik írni, hanem csak így mondta. Ebben van benne Bölöni tapintatossága. Persze, könnyű neki eligazodni az ékezetek világában. Különösképpen az O-betűhöz fűződnek néki szoros rokoni kapcsolai, mert ugye, az ő nevében annyi o-betű van, mint a rostalika. ( Domokos ) Az ő nevében az o-betűk karonfogva járnak az Ö-betűkkel, tisztában vannak egymással. Ami pedig engem illet, én az E-betűkkel vagyok szoros rokoni kapcsolatban. Öt is van E-betűből az én nevemben, de hát se Bölöni, se én nem tehetünk arról, hogy a nevünkbe hány magánhangzót gyömöszöltek belé. A nevünket, akárcsak szüleinket, nem mi választjuk meg, csupán a barátainkat tudjuk megválasztani.

Válaszoltam is Bölöninek, hogy felőlem a helyesírás csak menjen a maga útján, ki sem tudom ejteni rövid O-val azt a nyavalyás kilométert, maradok a kilóméter mellett. Aztán tiszta kiváncsiságból belenéztem a Google-ba, amelynek van egy helyesírási foglalatossága is, hát mit látok ! Azt írja ki, hogy százszálalékosan hosszú Ó-val kell írni a kilómétert. Úgy látszik, ő is az én pártomon van, nem az elfogadott szabályzat pártján ! Ez engem kissé megnyugtatott, végre, találok egy olyan helyet is ebben a nyüslető világban, ahol az én pártomon állnak.

Most azért arra gondolok, milyen jó dolguk van azoknak a nyelveknek, amelyek tudomásul sem veszik az ékezeteket ! Nem kell valamit örökösen kijavítani. Mint itt, a sarkon, ahol egy pénzintézet elnevezését mindegyre kijavítja egy arrajáró. Rövid O-val írták föl reá Bartók nevét, valaki ki szokta javítani hosszú Ó-ra, de azt az időjárás viszontagságai le szokták törölni, s kezdheti előlről a kijavítást az a valaki. Ahelyett, hogy hagyná úgy, amiképpen van, rövid O-val. Mármost az a helyzet, hogy ebben az esetben én is a hosszú Ó pártján vagyok. Sőt, azok pártján, akik nem pénzintézetnek nevezik a bankot és nem büntetésvégrehajtó intézetnek a tömlecet, de ez már más lapra tartozik. Mindent nem tehet föl az ember egy lapra, ezt így mondják az okos emberek.

Levelecske Bölöni Domokosnak, hajnalban

 

Te, Domi úr !

 

Most már a vérnyomásom is teljesen meghibbant, éjnek idején járkál, föl-le, most körülbelül 200/100, kikerekítve, hogy meg tudd könnyen jegyezni, hát az a helyzet, hogy ez a Picus sógor ebben az elmeállapotomban is meg tudott röhögtetni, olyan ízes, mint az anyám virágmintás szilvaízes fazaka, amit hol csináltak volna, ha nem Korondon. Szerintem az a helyzet, hogy na, nem erőltetem, mondani akartam még valamit, de hát nem kell annyit mondani. Ennek a mi Andrisunknak is sokszor elmagyaráztam volt, míg leányos házakhoz jártunk ugyancsak az éj leple alatt, hogy ne vegye rossz néven, de a jó írás már ott eldől a mondaton belül, nem kell azon kívül keresni, mi a jóság benne. Annyi példát hoztam volt föl neki a sok bor mellett erre,hogy reggelre piros lett a szemünk, mint az angora-nyúlnak. Hiába minden másféle erőlködés, ezt a mi Tamásink tudta  legjobban, azért volt néki bátorsága olyan egyenesen járni a pesti utcán is, akárcsak itthon, midőn szétnézett a farkaslaki majorság házatáján.

Már meghani sem érdemes, amíg ilyen sorokat lehet olvasni tőled, hogy aszongya :  ..."vagy kinyúlt, mint a halott, nézték, hogy kimered a szeme és ráng, mintha mégis-mégis izgatná a feltámadás."

Ahogy nézem, most hétfő van úgy hajnali négy tájban keltem föl, valósággal kizavart az ágyból a vérnyomásom, most már mindjárt hat óra van és teljesen helyrehozott ez a Picus sógor. Már pirula sem kell. Nem kell semmi.

 

Ölel : frici