Egyszerű történetek (22))

Az öntelt, merő ember

Amikor még jegyre adták a benzint és sorba kellett állani, beálltam a jegyemmel a sorba.

A sorbaállást nem szerettem, de sorokat igen. A sorokban jóbeszédű emberek is voltak, némelyik izgalmas történeteket mesélt, ízesen,  mondhatom, volt úgy, jókat mulattam.

Egy hideg, téli napon morcos, unott férfiak álltak a sorokban.  Hallgatagon, magukba fordulva. Egy árva lélek nem akadt körülöttem, aki izgalmas történeteket mesélt volna. Ízesen.

Egyszer egy öntelt, merő ember jött valahonnan és autójával beállt előmbe. Anélkül, hogy szólott volna valamit. Mondjuk, annyit, hogy neki sürgős dolga van. Mert most szül éppen a felesége, vagy haldoklik az anyja. Ilyenkor az ember elkönyveli, hogy jól van, ha szül valakinek a felesége, az más. Ha az anyja haldoklik, az nincs jól, de az is más. Ilyenkor ne álljon senki sorba. De ez az öntelt, merő ember semmit nem szólt, csak egyszerűen beállott elébem, a sorba.

Megkérdeztem ettől az öntelt, merő embertől, maga miért nem áll sorba ? Az öntelt, merő ember fejét elfordította, mintha kérdésemet nem is hallotta volna.

Beültem az autómba és teljes gázzal nekihajtottam az öntelt, merő ember autójának. A nagy csörömpölésre helyükről el sem mozdultak a sorbanállók. Csak nézték messziről, mekkora lehet a kár a két autóban.

Az öntelt, merő ember meglepően nyugodt hangon azt mondta nekem, maga szándékosan hajtott neki az én autómnak. Mondtam, úgy hajtottam neki az autójának, szándékosan. Mert maga nem állt sorba.

Aztán lett valahogy, amiképpen ilyenkor lenni szokott. A két összetört autót kilöktük a sorból, rendőr, jegyzőkönyv, büntetés, idegesség.

Eltelt vagy három-négy esztendő. Egy hideg téli napon álltam a havas úton. Az elromlott autóm mellett. Tudjuk, milyen, amikor az ember egy hideg téli napon áll a havas úton, az elromlott autója mellett.

Megáll egy autó, kiszáll belőle két markos férfi. Az egyik kérdi, hogy segíthetnek-é valamit.  És máris hozzák szerszámaikat a csomagtartójukból. Szétszedik az autóm motorját. Könyékig olajos a két markos férfi. Amikor minen rendben van és kérdem, mivel tartozom ezért a nagy segítségért, azt mondja az egyik : -Hát maga engem nem ismer meg ? Néhány évvel ezelőtt nem maga ütötte el az én autómat a benzinkútnál ? Mégpedig szándékosan ?

Mondom, arra emlékszem, hogy valakit elütöttem. De magát most hirtelen nem ismerem föl. Ebben a kínos helyzetben én most mit csináljak ?Kérjek bocsánatot, hogy akkor elütöttem az autóját, vagy azt köszönjem meg, hogy most segített rajtam ? Bocsánatot nem szeretnék kérni, mert maga egy öntelt, merő ember...

-Magának igaza van ! Az vagyok, öntelt, merő ember. Remélem, az lesz a fiam is. Aki akkor született, amikor maga elütötte az autómat. Remélem, az lesz, öntelt, merő ember...   

Mondatok (22)

         

             Fotó : Pusztai Péter, Káfé-Képtár

Nem talál egy mondatot

Virágos orcával, lázasan aludt el a közelebbi szomszéd. A gyergyói. Semmit nem kérdezett tőlem, semmire nem kért meg engem. Arra sem, hogy meséljek neki valamit. Ilyen esténk még nem volt.

A nagy, piros ember hiányát is éreztem, mióta kiderült, hogy mesterségére nézve kőfaragó. Arra is gondoltam, átsétálok a folyosó másik végébe. Abba a kórterembe, ahol most valószínűleg a lovas ember beszél kiadós történeteket. A lovairól. Mert megmondta a terebélyes takarítónő, hogy a lovas embernek soha be nem áll a szája. Mindig a lovairól beszél a nagy, piros embernek, ha együtt vannak. Aztán lemondtam erről az átmenésről.

Eszembe jutott, miről beszéltek reggel az ápolónők. Azt beszélték, új beteget hoztak az ötvenkettes kórterembe, akinek holnap, vagy holnapután kicserélik a máját. Fiatalember. Költő. Kár érte, mondta az egyik ápolónő. Nagy kár, mondta a másik. Vele van a felesége is. A főorvos úr megengedte, hogy ott üljön a férje mellett ezekben a nehéz napokban. Rendes asszony ennek a költőnek a felesége. Rendes asszony..

Elsétálok az ötvenkettes kórterem előtt, hogy lássam a költőt. Látom. Nem ismerem. Ott fekszik az ablak melletti ágyban. Egy széken ül a felesége. Fogja a férje kezét.

Egy ismerős tanárnak tűnő, lábadozó beteg jön ki a kórteremből. Azt kérdi, ismerem-é a beteg költőt. Mondom, túlságosan fiatal hozzám képest, nem ismerem. – Képzelje, ez a beteg ember reggel óta még meg sem szólalt. Csak valami papírosakat rakosgat a térdén, s kezében egy ceruzát forgat. Itt valaki megkérdezte a feleségétől, miért nem beszélget a férjével, legalább elterelné a figyelmét a súlyos helyzetéről. A felesége azt válaszolta, az ő férjét nem érdekli a saját sorsa, nem törődik a súlyos helyzetével. Az ő férjét most csupán egy dolog foglalkoztatja. Az, hogy nem talál egy mondatot.

- Maga mit szól ehhez ? hallott ilyet ? Holnap kidobják a máját, s neki most az a gondja, hogy nem talál egy mondatot...Ebben a kórteremben mindenki csak arról beszél, mi a baja, hogy kezdődött a betegsége, meggyógyul-e egyáltalán, van-e remény, ő pedig nem talál egy mondatot. Olyan nagy költő lenne ez a fiatalember ? Hogy a saját életével sem törődik ? Már képzeletében el is készült a szobra ? Na, halljon oda, nem talál egy mondatot...

-Isten a megmondhatója, mi van egy költő fejében, -mondom, csak úgy, hogy én is szóljak valamit.- Sok költő volt a történelemben, aki már fiatalon leszámolt a saját életével. Miután nem talált egy mondatot...

Mielőtt lefeküdnék, kinézek a jégvirággal csipkézett ablakon. A kazánház kéményéből gőzfelhők szállnak a távoli, hűvös égbe. Mint valami imbolygó lelkek. Mögéjük sírköveket képzelek. Tégla formájúakat, egyszerűeket. Fehéreket és feketéket. Látok köveket, olajággal. Tetejükben angyal, vagy valami cifraság, amelyeket a nagy, piros ember faragott. A megadott rajznak megfelelően. Hogy legyen drága nercbundája a feleségének. És szinte hallom, amint a lovas ember végigbeszéli ezt az egész estét. Könnyedén. Mert megtalál ő minden mondatot.

Kiderült, hogy király voltam (22)

22. A kert nem fut el

Lassan annyira komolyan vettem ezt a szép játékot, a birodalom alapítását, hogy ha időm engedte, naponta körbejártam a kertünket és a Nyugati tartományt. Vagyis a hátsó udvarunkat. Megvizsgáltam, helyükön vannak-e a határt jelző kövek és megszámoltam, hány új vakondtúrás jelent meg az előző naphoz viszonyítva. Néhányszor átnéztem a szomszédok felé is, nem került-e birtokunkhoz közelebb a kerítésük. Borbélyékkal nem voltam megelégedve. Kerítésük nem jött hozzánk közelebb, de a trágyadombjuk egy része valósággal be volt suvadva az én birodalmamba. És akkor elképzeltem, miféle királyság az, amelynek birodalmába be van suvadva egy idegen tartomány trágyadombja. Már jött, hogy átszóljak Borbélyékhoz, hogy ezt a rondaságot szüntessék meg. De azonnal, mert én itt egy olyan birodalom megalkotásán fáradozom, amelynek még a közelében sem lehet semmiféle trágyadomb. És vigyázzanak magukra, mert itt én leszek a király. A közvetlen szomszédjuk. És egy királynak messzire nyúlik a karja. Még a szomszédokon is túlra. De erről azonnal le is mondtam. Attól féltem, másnap rólam is azt fogja mondani a közvélemény, hogy a bolondságot elkaptam a mi Idánktól, mint amiképpen a gyermekek kapják el egymástól a himlőt. Megfelelő alkalom adódott és én tanácsot kértem Idától, mivel is kezdjem a birodalom alapítását. Említettem, hogy bejártam mind a két tartományt, s a kertet is. A mi Idánk röviden és okosan annyit mondott, a kert nem fut el. Ez azt jelentette, hogy most ne a kertünkkel foglalkozzam, s a vakondtúrásokkal, hanem előbb a külügyekkel.

Mondtam is Idának, milyen nagy igazságot szólott. Mert egy birodalom sorsa a szomszédaitól függ. A történelem is azt mutatja, ha egy ország nincs jó viszonyban a szomszédaival, akkor az az ország nemhogy haladni nem tud, hanem még helyben topogni is alig. Mert nem hagyják békében. A rossz szomszédok minden okot megkeresnek arra, hogy sötét színekkel fessék le a velük vitába keveredett birodalmakat és akkor megbénul a kereskedelem, a turizmus, a kultúra, tudomány, egyszóval minden. Mondom, akkor ott fogjuk kezdeni, a külügyekkel.

Nagykövetünk már van is, mondtam Idának. Mert az én öcsém, Károly haza szokott látogatni Pestről anyánkhoz és ha legközebb jön, akkor én megkérem őt, képviselje külhonban a mi érdekeinket. Mert ez a Károly nem egyszerű, pesti lakos, hanem a világjáró ember is. Nemrég jött vissza Délafrikából, nagy lehet az ő befolyása a világ dolgaiba. A mi Idánk erre a szájához emelte kezét, hogy ne lássam a kacagását. De én láttam, hogy kacag a mi Idánk. Kérdem, mit tudsz te ezen mulatni, mert komoly dolog, ha valaki megjárja Délafrikát. Azt mondja Ida, biza, ő hallotta, jól megjárta a mi Károlyunk azt a Délafrikát. A festményeivel ment oda, hogy azokat ott kiállítsa, s olyan hitvány társaságba keveredett, szinte agyon is verték. Örült, hogy onnan épségben haza tudott jönni. És ő nehezen tudja elképzelni, hogy ez az én öcsém valaha is a mi ügyeinket képviselni tudná Délafrikában.

Útszéli szobraim (Bözödi napjaim, 22)

                                       Fotó : Cseke Péter, Káfé-Képtár

Útszéli szobraim

Szép ember volt a bözödi néptanács titkára. Keményített, hófehér inget viselt és olyan nyakkendőt, amelynek megkötését reggeltől délig sem tudtam volna rendesen bevégezni. Vékonyan rajzolt mosolyát csak arra használta, hogy ép fogsora éppen csak kivillanjon. Egyszer valami hasonlóságot fedeztem föl az ő ábrázata és egy fekete kotlós tyúk között, melynek csibéi kitekintettek alóla. Mert fekete bajusza is volt ennek a titkárnak. Nálamnál két arasszal magasabb termete volt és kiálló melle. És nem ő domborította ki a mellét valamiféle büszkeség talaján, hanem maga a természet. Vasárnaponkint szórakozni Vásárhelyre járt. Vagy Szovátára. Engem csak egyszer vitt magával. Akkor azt állapítottam meg, hogy ő minden fonos és befolyásos embert ismer a környéken. És őt is ismeri minden fontos és befolyásos ember. Általában miesnapokon szoktunk találkozni. Olyankor legtöbbet városi leányokról mesélt nekem kiadós történeteket. Ezen én egy csöppet sem csodálkoztam, mert ő is legényember volt. Soha, semmi kivetnivalót nem találtam ebben a titkárban. Mondhatni barátok is voltunk. Csak éppen a bözödi úton nem szerettem véle végigmenni. Törpének éreztem magam mellette. Vagy Tiborcnak, a Bánk bánból. Miután a testes asszony föllebbentette titkának fátylát, s az én eljövendő újságíróságom híre bejárta a falut, a titkár megveregette a vállam, s azt mondta, ha nagy ember lesz belőlem, azért ezt a Bözödöt ne felejtsem el. Mert jó hely ez a Bözöd. Azért jó hely, mert innen könnyen el lehet jutni Szovátára, s Vásárhelyre is. Mondom, ez igaz. De mennyivel könnyebben lehetne eljutni Szovátára, s Vásárhelyre, ha új utat csinálnának Bözöd felé. Mert én amióta itt vagyok, egyebet sem hallok csak panaszt, a hitvány, bözödi útra. És ha én egyszer csakugyan újságíró leszek, akkor a legelső cikkemet a legelső oldalra teszem, mégpedig öklömnyi betűkkel. És az lesz a címe, hogy Új utat Bözödnek ! A titkár erre a lelkes igéretemre elővette vékonyan rajzolt mosolyát és azt mondta, előbb lesz Jakab úrnak szobra Bözödön, mint jó út ebben a faluban. Pedig Jakab úr személyét nem nagyon kedvelik a hatóságok. De neki előbb lesz szobra Bözödön. Kérdem, mire alapozza ezt a jóslatát, hogy olyan biztos benne. Azt mondja, arra alapozza, hogy ő már annyi beadványt írt az út ügyében, hogy vaskos regény is kitelne belőle. Márpedig ő ismer a környéken minden fontos és befolyásos embert. De nem mozdult senki. És nem is fog mozdulni. Mert olyan a helyzet. Ez a beszélgetés ott zajlott le a kocsma előtt, s belőle valami be is szűrődhetett a kocsmába, mert estefelé egy indulatos legény keresett, hogy várnak engem a parlamentben. Mégpedig szobor ügyben. Mondanom sem kell, hogy a parlament maga a kocsma volt, hát estefelé beléptem oda. Valami szobor ügyben. Egy ádáz kinézetelű, markos legény azt mondta nekem, tudjam meg, hogy ha elintézem a bözödi utat, akkor minden egyes kilométerkövet átfaragnak az én képemre. És vastag, repedezett ujjait addig rakosgatta a poharak között, hogy meg is számolta, hány szobrom lesz nékem Erdőszentgyörgytől Keresztúrig. Egy csöndesebb természetű, józanabb fiatalember azt mondta, ha nem haragszom meg, elég lenne, ha a szobraimmal csak Gagyig mennének. Mert azon túl mások dirigálnak. De Gagyig föltétlen elmennek azokkal a szobrokkal. Ha elintézem az új utat. Valami ártalmatlanabb italt kértem, s mondtam a fiúknak, csöndesedjenek le, mert még a szenteknek sem csináltak annyi szobrot, mint amennyit nekem terveznek. Aztán szép lassan letértünk a bözödi új útról, s a szobrok részletezéséről is. Szolokmai nótákat vettek elő, s olykor bözödi nótákat. Ha Jakab úr nem lett volna annyira süket, mint amennyire az volt, még éjféltájban is hallotta volna a mi lelkes éneklésünket a bözödi parlamentben.