Kiderült, hogy király voltam (16)

16. Kiderült, 
hogy király voltam

Egyszer, amikor csak ketten voltunk, azt mondtam a mi Idánknak, most jól figyelj reám, Ida. Mert én néked fontos dolgot szeretnék mondani. Meg vagyok győződve arról, hogy te nem vagy valóságos bolond. Nehezen győződtem meg erről. A te Fedák Sárid miatt. De meggyőződtem. És bármi is történjék ezután a mi sorsunkkal, ha a nevedet megemlítik további életünk során, akkor én azt fogom mondani, te nem voltál bolond soha. Mert kiderült, hogy színész voltál. Mégpedig nagy színész. Ezt én derítettem ki rólad. Mert te az egész életedet ennek a mesterségnek szentelted. És szenvedtél érette egész életeden át. Mert néked szent meggyőződésed volt, hogy egyedül a művészet az a mesterség, mely képes csodálatos dolgokat hozni elő az emberi lélek mélységeiből.

Az élet értelme, hogy csodálatos dolgokat hozzunk elő az emberi lélek mélységeiből.

Így látom én ezt, Ida. Ha valaki ezt elhiszi, az jó. Ha pedig nem hiszi el, az az ő dolga. És a döntésem ettől a pillanattól kezdve maradjon közöttünk. Én meghagyom néked a te döntésedet, hogy téged bolondnak lássanak a népek. Felőlem bármikor emlegetheted Fedák Sárit. De ha csak mód van reá, az én jelenlétemben ne említsd többé Fedák Sárit. Előfordulhat, hogy ott vagyok én is, amikor néked elő kell hoznod a Fedák Sári nevét. Hogy bolondnak lássanak téged. Én nem futhatok el onnan minden ilyen alkalommal. Feltűnő is lenne, ha én mindig elfutnék a közeledből, ha meghallom a Fedák Sári nevét. De én úgy teszek, mintha nem is hallanám ezt a nevet. Mert tudom, miért vagy kénytelen az ő nevét említeni. Maradjunk ebben. Ha te is jónak látod.

Észrevettem a mi Idánk arcán, hogy teljességgel megkönnyebbült e szavak hallatán és normális ember módjára nézett reám. Kissé elgondolkodva. Egyszer megszólalt. Azt mondta, nem baj, ha csupán egyedül énnekem van tudomásom arról, hogy ő nem bolond. Neki bőven elég, ha legalább egy ember tudja róla az igazságot. Mert minden ember egy világ. És én is egy világ vagyok.

Idának ezt a válaszát gyönyörű válasznak tartottam. Egyszersmind igaznak is. Mondtam néki, Ida, te szépen fogalmaztad meg, hogy minden ember egy világ. A te világod most már teljességében látszik énelőttem. De én, a saját világomat nem látom teljességében. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy én ki vagyok. Erre a mi Idánk azt mondta, ő most már az én életemet is teljességében látja. Aki az ő rejtett világát föl tudta fedni, ezzel önmagát is kitakarta. Most már tisztán lát engem. Mert rólam kiderült, hogy király voltam. Mondom a mi Idánknak, megint bolondságokat beszélsz, Ida. Hogy mondhatsz rólam olyasmit, hogy én király lettem volna ? Hát láttál te valaha a mi udvarunkon királyt ? Azt mondja a mi Idánk, igen, látott a mi udvarunkon királyt. És az a király most is éppen itt áll előtte. Mert előtte én állok. A magam teljességében.

Mondom Idának, te úgy beszélsz, mint egy próféta. Aki mindent tisztán lát. Szeretném, ha gondolataidat, bővebben is megmagyaráznád. Mert számomra teljességgel érthetetlen, amit rólam mondtál. Ida széttárt karokkal rámutatott az udvarunkra, s a kertünkre is vetett egy pillantást. Azt mondta, ez az én birodalmam. Ez az udvar, s a kert. És még a hátsó udvarunk is az én birodalmamhoz tartozik. Az én udvaromnak van egy keleti tartománya és van egy nyugati tartománya. Ez az én birodalmam. Ez a két tartomány. Ha pedig gondolatban végignézek a történelmen, láthatom, hogy minden valamirevaló királynak volt udvari bolondja. És nekem az is van már. Udvari bolondom. Aki nem más, mint ő. És én roppant szűk látókörű, gyönge király lennék, ha őt nem fogadnám föl udvari bolondomnak. Ilyesmit föltételezni is nagy vétek lenne. Mert egy királynak sok a dolga és rendes udvari bolondot nehéz találni egy birodalomban. De nekem könnyű a dolgom. Mert a királyságomhoz a két legfontosabb  feltétel készen van. Nézzek szét, mondta Ida. Ott van a birodalom. A két tartományával. És nézzek rá, ő az udvari bolond. Mi kell még egy királysághoz ? Majdnem semmi. Jól van, mondtam Idának, ezen még gondolkodom.

Sértegetem a libamájat

Elekes Károly festménye

Sértegetem a libamájat

( Gocsovszkyné )

16.

Egyszer az Úr úgy felvitte a dolgomat, hogy magas pozicióba kerültem. Olyan magas volt az a pozició, hogy alig tudtam reá fölmászni. Átvettem ugyanis istállótrágyánknak a mezőre való kihordásának gondját. Ez az átvétel tulajdonképpen kényszerűségből adódott, mert nem volt, aki azt a trágyát kihordja a mezőre. Apámat ugyanis elszólította a hazafias kötelesség. Elvitték egy kicsit harcolni a hazáért és ott kötött ki szibériában.

Szépen felgyűlt az istállótrágya a pajtánk mellett. Csinosítgattam a vasvillával, négyszögűre alakítottam az akkori divat szerint. Olyan lett, mint egy kisded piramis. Csak sokkal szebb. Nem volt hegyes a teteje. Lapos volt, sétálni lehetett rajta. Időnkint egy ásóval szép szeletet vágtam belőle, hogy lássam érett-e eléggé, jó-e a minősége.

Nagyobb gazdáktól tanultam ezt a módszert. Azok rendszeresen figyelték a trágya érettségét, mert semmi értelme nem lett volna annak, hogy porladó, éretlen trágyát hordjanak ki a mezőkre. Elfújta volna a szél is. Egy alkalommal azt mondta egy nagyobb gazda, hogy az ő trágyája világra olyan, mint a szép libamáj. Érett, friss és üde.

Tizenegy esztendős voltam akkor, amikor abba a magas pozicióba kerültem. Ezerkilencszáznegyvenhatban. A nagy szárazság ideje következett, úgy hogy mondhatom, eléggé szorongatott helyzetben vettem át a gazdálkodást.

Érdekes, mostanában is csak azt hallom, hogy a kormányok nehéz helyzetben veszik át a kormányzást, mert minden előző kormány el szokta rontani a helyzetet.

Énnekem nem volt kit hibáztatnom, csak az időjárást, s a nemzetközi helyzetet. És mondjuk, azt, hogy gyermek is voltam még, nehezen tudtam megrakni a szekeret. Azért nem panaszkodtam, mert az időjárás nem reám tartozott, a nemzetközi helyzet pedig messze volt. Jóval a falunkon túl volt a nemzetközi helyzet. El sem láthattam volna odáig.

Akárhogyan volt, az biztos, hogy nálamnál fontosabb embert nem tudtam volna elképzelni sem, amikor életemben először jól megraktam a szekeret trágyával, s elindultam ki a kapunkon. A mezők felé. Mint egy igazi gazda. Mint egy hatalmasság. Amikor kiértem az útra, akkor jutott eszembe, ha már én vagyok ennek a rakománynak, s az egész kivitelnek az egyedüli intézője, akkor megtehetem, hogy ne lépkedjek a szekér mellett, mint valami szolga, föl is ülhetek egy deszkára, mégpedig legelől. Ahonnan kormányozni tudom a teheneket. Deszkát kerítettem, s fölültem reá, mint egy igazi úr. Amikor a magyariék kapujához értem, jó hangosan biztattam a teheneket, hogy hallja meg Magyariné is, vegyen észre engem, milyen magas pozicióba keültem. Jött is ez a Magyariné, de nem üres kézzel. Tele volt a surca nagy, érett, sárga körtével, s nyújtott felém is néhányat belőle. Dicsérte azt a körtét nagyon, hogy rég nem termett ilyen jól a fájuk. Én pedig a szívességét megköszöntem, de úgy, hogy a trágyánkat sem hagytam ki, azt mondtam, megérett az is szépen, olyan pont, mint a libamáj. Olyan szép az a trágya, amit viszek.

Ez a Magyariné jól megnézett engem, s olyasmit mondott, hogy én ezzel a megjegyzésemmel sértegetem a libamájat. Mert a libamájnál jobb semmi nincs ezen a világon. Hogy is képzelem én azt, hogy a trágyát a libamájhoz hasonlítsam ? S azzal ott is hagyott engem.

Ennek a Gocsovszkynének a szelleme akkor még nem lebegett előttem. Csak a trágya minősége, s a libamáj közötti összefüggést vettem célba. És azt, hogy azok a szép, érett körték ki ne hulljanak a kezemből. Most viszont nem mehetek el szótlanul a Gocsovszkyné igazságkereső szelleme mellett. Mert az az igazság, hogy ezeknél a magyariéknál minden esztendőben sok volt a lúd. Eljöttek egészen a kapunk elé, s naphosszat ott gágoktak. Apám ki nem állhatta a lúdakat. Lehet, a hosszú nyakuk miatt, vagy pedig a sziszegésüket nem szerette. A tartásuk is költségesebb volt és sokszor utánuk kellett menni, mert amikor akartak, egyszerűen elrepültek a másik utcába.

Egyszer valaki egy mélyértelmű példát hozott fel arra, hogy a szegény ember miért nem tart disznót. Szerinte azért, mert nem állhatja a sikoltását. Én ezt a mélyértelmű példát soha el nem felejtem, mert nagy huncutsággal van ez a példa összerakva.

Hogy milyen a hatalom természete, arra már ott reájöttem, abban a magas pozicióban. Ott, azon a deszkán, amire fölültem. Nem volt elég nekem, hogy onnan kormányozhatom a teheneket. Minden figyelmemet azok a szép, érett, sárga körték kötötték le. Hogy el ne hullassam őket. Fontos anyagi javaknak tekintettem a körtéket. Különösen abban a szárazságos esztendőben. Annyira ragaszkodtam a sárga anyagi javakhoz, hogy miután megtöltöttem a zsebeimet, s a kezem is lefoglalták, nem volt amivel belakapaszkodjam a szekér sarkába. A körték miatt estem belé a patakunkba, amikor éppen odaértem a szekérrel. Pontosan a víz közepébe hullottam, még az egyik lábamon is átment a szekér kereke. Belenyomta a lábam a kövek közé. A tehenek nyugodtan iddogáltak, én pedig ott feküdtem, törött lábbal a vízben. És megszólalni, jajgatni se mertem, nehogy abbahagyják az iddogálást a tehenek. Mert akkor a tehenek elindulnak, s a másik lábamon is átmennek azok a súlyos kerekek. Azért még ott, abban a nyomorúságos helyzetemben is sajnáltam, hogy elviszi a víz a körtéimet ! Ez a Joó Elek, a patakon túli szomszéd vette észre, mi történt velem. Ő szabadított ki onnan valahogy.

Nagyon hiányzott nekem akkor ez a Gocsovszkyné. Mert ő bizonyosan be is kötözte volna sebeimet. Talán még arra is figyelmeztetett volna, hogy nem jó a magas poziciót az anyagi javakhoz való ragaszkodással összekötni. Mert abból baj szokott lenni.