Macskás ember

A bajnok ligája

–Jó dolga van ennek a macskának…

–Miből gondolja?

–Abból gondolom, hogy ő az egyetlen teremtés ezen a főtéren, akinek nincs semmi dolga. Itt mindenki rohan valahová. Adót fizetni, tartozásokat, díjakat, büntetéseket.

–Ennek a macskának is van dolga éppen elég. Ebben az újságos bódéban vagyunk mi ketten napestig, én árulom az újságokat, ő pedig tanulmányozza a médiát. Tudja, mi az a média? A média minden. Belőle lehet megtudni, hol égett le egy ház, melyik miniszter lopott tegnap, s tegnapelőtt, kinek ki a szeretője, s milyen lesz az időjárás. Ezek a legfontosabb dolgok a világon.

–Ahányszor erre járok, azt látom, hogy ez a macska vagy éppen alszik, vagy éppen eszik az újságok tetején…

–Az lehet, hogy úgy látja. De ez a macska már megfizette minden tartozását, adóját, büntetését. Az a bűne, hogy él. Azért is rúgott belé valaki, itt, a szemem láttára. Mert él és futkározott a járókelők előtt, élelmet keresve. Döglött macskába még belé sem rúg senki. Csak ami él, az bántja a népek szemét.

–Akkor magával volt szerencséje ennek a macskának, fölvette inasnak, újságot árulni…

–Hetekig törtem a fejem, fölvegyem-é, vagy ne. De olyan eligazodós, ügyes macska volt, túlélte a rugdosásokat, minden körülmények között talált magának menedéket. Nézze meg ezeket a szép, nagy házakat! Majdnem minden második eladó, vagy kiadó, mert a tulajdonosok elmentek a nagyvilágba. Ezeknek a szép házaknak a lépcsőjén, vagy a bejáratánál húzódott meg, onnan figyelte a városi életet, a szélben lengedező kultúrplakátokat, vittem neki cipős-boltokból kidobott dobozokat, élelmet, mindent. Még tejet is vittem, de a tejet meg nem itta, mert én sem iszom meg. Azt írja a média, valami hexametilkékbenzoltollúólban laknak azok a tehenek, akiktől a mostani tej van a boltokban, na, mindegy, fölkaptam a macskát, behoztam ide, az újságok közé, inasnak, persze, úgy, ahogy mondja. De jött egy hatósági ember, s azt mondta, semmi keresnivalója nincs egy macskának az eladó újságok között, még beszippantja szőrét az unokája, ha innen veszi a lapját. Erre én fogtam a macskát, s elvittem haza. Úgy ült az ölemben, ahogy mentünk ketten hazafelé, mint egy valóságos bajnok. A szomszédok azt mondták, hát te, Pista, a te macskád pont olyan, mint egy bajnok! Büszkén tartja a fejét, mi befogadjuk ezt a macskát, mi leszünk ennek a bajnoknak a ligája, mert mi szeretjük a büszke macskákat. Úgy is volt másnapig, hozták az élelmet a szomszédok, ki ezt, ki azt, még kolbászt is adtak neki, amit messziről kaptak, például egy felsőnagyteremi gazdától. De reggel, amikor jöttem el hazulról, jött velem a macska is, úgy kapaszkodott belém, mint a bojtorján, így mutatta ki, egyedül én vagyok az ő barátja, most már itt is marad velem ebben a bódéban. Aztán most már jöhet a hatósági ember, hogy vegye meg a lapját, ha kifogása lesz a macska szőre miatt, hát vegye meg máshol a médiát. Mert én azt mondom neki, nézze uram, ez a macska egy bajnok! És én vagyok a bajnok ligája! 

Az első székely

Forrás:Transindex

        

Az első székely Argeş megyében

"Ma én is székely vagyok. Az első székely Argeş megyében!"

Ez a befejező mondata Lucian Mîndruţa román újságíró cikkének, mely valósággal belobbant a médiának nevezett romániai katlanba.

Eddig rendben van minden. Nincs semmi különös abban, hogy lelkiismeretére hallgatva, megszólal egy normális román ember. Egy írástudó ember.

De abban már van valami különös, hogy ezt az írást nem egy Erdélyben élő írástudó ember sietett lefordítani, hanem a Budapesten élő Tamás Gáspár Miklós! Hogy neki volt szeme, normális gondolkodása és sürgető lelkiismerete, hogy azonnal lefordítsa, ne vacakoljon, ne halogassa, ne tépelődjék, ne latolgasson és ne méricskélje a következményeket. 

Az most mellékes, hogy Tamás Gáspár Miklós is erdélyi, hogy innen ment el! De az nem mellékes, hogy elmenvén, nem hagyott itt annyi érzékenységet, amivel most kiállhatnánk a terekre, álljunk már meg egy pillanatra, emberek! Ez a Tamás Gáspár Miklós -úgy látszik- magával vitte a mi érzékenységünket is. A mi lelkiismeretünket is!

Lehet, hogy jó helyre vitte! Mert ahová vitte, ott is nagy szükség van normális gondolkodásra, érzékenységre, jó lelkiismeretre.

De én most inkább másról szeretnék szólni. Arról, hogy kár fitogtatni azt a szerencsétlen felvételt a tévében, amikor Avran Iancu rongyból tákolt bábuját égeti valaki egy téren.

Mert az az igazság, hogy Avram Iancu életét egy székely ember mentette meg. Az én feleségem, Szentpéteri Piroska dédnagyapja mentette meg. Név szerint Szentpéterí János. Aki a negyvennyolcas lángoló kavarodásban orvos volt Verespatakon. Magához vette Avram Iancut, bújtatta és gyógyította. 
Azt mondta Avram Iancunak, hallgass ide, Iancu! Te most velem jössz, mert ha nem, a fejedet vehetik bármely pillanatban. De nálam jó helyen leszel és én téged meggyógyítalak. Mert orvos vagyok és nekem ez a kötelességem. Iancu pedig erre  mit mondhatott? Azt mondta, jól van, veled megyek, János.

1849 május 19-én, amikor a felkelés lángjai valamennyire elcsitultak, ezt a hivatalos okiratot fogalmazták meg a verespataki hatóságok:

Mi van ebben a hivatalos okiratban leszögezve? Röviden az, hogy senki ne merészelje Szentpéteri Jánost bántalmazni, mert őt a hatóság Avram Iancuval egyetértésben védelmébe vette ezekben a nehéz időkben.

Ma sok és nagy szobra áll Avram Iancunak, Románia városainak főterén. És ünnepek, különösen választások idején virágot is visznek lovának lábaihoz.

De amikor a legnagyobb bajban volt, egy székely orvos állt melléje, hogy el ne vesszen. Sőt! Íme, mit ír Jókai Mór Avram Iancuról, az ő szomorúságos napjairól, amikor már elmúltak a civakodások:  

„Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához, a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. Amióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk fezöldelni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot. “(Hazai utazók Erdélyben”, Cseke Gábor blogja)

Kiveszek ebből a szép leírásból egy mondatot: „Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön”

Egy napon, úgy negyven évvel ezelőtt, én is valami jót szerettem volna hallatni Avram Iancu felől.

Ezt a családi dokumentumot megmutattam Bözödi Györgynek, akivel jó barátságban voltunk. Ő akkortájt épp az akadémia marosvásárhelyi részlegén dolgozott, s jól tudtam, őt főként a negyvennyolcas idők foglalkoztatják. Amikor ő ezt a megsárgult lapot elolvasta, fölsóhajtott, s azt mondta : - Ej, ha nekem ilyen papír lett volna birtokomban ! Nem vittek volna el engem a Duna-csatornához. Talán azt keresték volna, milyen érdemeim vannak, hogy valamiképpen kitüntessenek. Őseimre való tekintettel...Mert nem sok magyar embert vettek védelmükbe román hatóságok akkor ! Őrízd meg jól ezt a papírt ! Jó lesz az, talán hetediziglen...

Hát nem lett jó. Az akadémia emberei elolvasták az okiratot, visszaadták Bözödi Gyurkának, legyintettek, s ezzel annyi. Még csak föl sem jegyezték egy papírra, van itt egy dokumentum Avram Iancuról. 

Én sem mászkáltam ezzel a papírral semerre, nem voltak soha politikai terveim, messzire elkerültem a politikát. Csupán a blogomban tettem közzé négy évvel ezelőtt, hogy van a családomban egy ilyen dokumentum. (http://elekesfrici.blogspot.ro/2009/07/gemkapocs-cseke-gabor-blogjaban-olvasom.html)

Erre a bejegyzésemre egyedül Cseke Gábor figyelt föl. Ezzel a megjegyzésével:

„Nagyszerű adalék, ki hitte volna, hogy az élet és Jókai Mór még ma is ennyire nyilvánvalóan összejátszanak. S még őt tartották nagy fantasztának...” 2009. július 3. 5:34

Most csak azt szeretném, ha erre a kicsi írásomra rátalálna az első székely Argeş megyében.

Avram Iancu-document

Prinu aciasta se face cunoscutu tuturoru officialiloru precumu si Romaniloru cumche Domnu Ioan Senpeteri, cha Doctoru ordinariu in Rosia dupe trista si gesnica, aceiasi intamplare, si Domniasa cha nevinovatu si ne amestecatu in lucruri politice, nici luandu parte cu rebelli, prinu aceiasi catastrofe amaru au petimitu, ase dare eu cha jude primaru in Rosia incelegandume, cu ordinariu Prefectu fratele Avram Iancu, amu hoteritu alu eloca, in statu seu ciche ne fericitu in offenbaia, unde cha medicu practicu care sti, si voieste ajuta omeniri va locui pane la alte mai favorisitare jurusteri  - Toci dare selu recunasce ca pe omu de omenie si unu la acela care ei primitu suptu protectie, si nime se nu indresniasce al supera - Offenbaia 19 Maju 1849

Simeon Balintu

Prefectu Salineloru si

Judeprimariu a Rosiei

Aceasta recomandatiune sa recomenda si de catra officiolatu Offenbajei cu tóta statornicia  - Offenb., 19 maju 849

Amos Jordasian (?)

Jude primaru

A dokumentum fordítása

Ezáltal minden hivatalosság, valamint a Románság tudomására hozzuk, miszerint Ioan Senpeteri Úr, mint verespataki orvos, ama szomorú és aljas események után, mint politikába magát nem ártó, ártatlan, a rebellisek közé nem keveredő, ugyanolyan keserű katasztrófát megszenvedve, én mint Verespatak polgármestere, egyetértsében a Prefektussal, Avram Iancu testvérrel, elhatároztuk kibocsátani számára, amig szerencsétlenségére Offenbányában tartózkodik, ahol orvosként ténykedik, segíteni tudván s akarván is az embereken, ott fog lakni kedvezőbb körülményekig - Mindenki úgy tekintsen rá, mint emberséges emberre és aki védelem alatt áll és senki se merészelje megsérteni. - Offenbánya, 1849. Május 19

Simeon Balintu

a Sóbányák Prefektusa

Verespatak polgármestere

Ezen ajánlást Offenbánya hivatalosságai is teljes mértékben támogatják - Offenb., 849 május 19

Amos Jordasian (?)

polgármester

A román szöveget kibetűzte és magyarra fordította Cseke Gábor.

Globál

                                                                         

Szülőházam Siménfalván

A Globál család

Ha annyi víz lenne a Nyikó medrében, mint bennem panaszkodás, akkor most nem ravatalozókat és lelátókat építenének a mi tájainkon, hanem vízimalmokat. Azt építenének. mert víz lenne bőven. Farkaslakától le, egészen Rugonfalváig. Vagy még tovább. Le, egészen Székelykeresztúrig. Mert ott van a Nyikó deltája. De nincs víz a patakunk medrében, s már a siménfalvi kutakban is kevés.

Mondja anyám, a kilencvennyolc éves egyszerű, falusi asszony, hogy nincs mit csinálni. Ezt nem mi rendezzük. Fönt rendezik a vízügyeket, fönt, valahol az egekben. Ahová nekünk, földieknek, csak egyszer van bejárásunk. És akinek csak egyszer van bejárása valahová, ott sokat ő sem tudna intézni. Nálunk vagy annyi a víz, hogy elvisz mindent, vagy annyi sincs, amit a kendermagos tyúknak adhatnánk, szomjan ne dögöljék.

Az égi vízügynél általánosan gondolkodnak. Vagy mindenüvé vizet eresztenek reánk, vagy pedig nem hullatnak oda egy csöppet sem. Nincs mit csinálni. Csak a baj van mindenfelé.

Mondom mamának, mama, ezt az általában való gondolkodást manapság globális gondolkodásnak nevezik. Úgy látszik, ez a globális gondolkodás az új divat ott fönt, az egekben is. Ezért nincs, mit csinálni.

Hogy ott fönt mi a divat, az nem a mi dolgunk, mondja mama, az egyszerű, falusi asszony. És elővesz egy hivatalos, friss levelet, hogy olvassam el.

Elolvasom, s mondom, ez is egy globális levél. Az állam küldi. Pontosabban, a villanyosok küldik, mégpedig egy globális családnak. Mert mi is globális család vagyunk, mama.

Mióta vagyunk mi globál család, kérdi mama. Mondom, azóta vagyunk globál család, amióta volt itt az a nagy árvíz. Hat esztendeje vagyunk globál család. Amióta elvitte szülőházamat az az árvíz. Mert ebben a hivatalos, villanyos levélben az van, hogy ki kell fizetni több, mint másfél millió régi lejt. De hamar. Mert ha nem fizetjük ki, levágják a drótokat és nem lesz villanyunk.

De hát nekünk nemhogy házunk nincs ott, ahol villanyunk is volt, hanem még drót sincs, akkor mit akarnak levágni, kérdi mama.

Mondom, az nem számít, hogy van-e ház, van-e drót. Ha egyszer volt, akkor fizetni kell az idők végezetéig. Mert ez egy globál család, mama! Egy globál család nem vacakol azzal, hogy mi van, s mi nincs. Fizet és kész.

Azért menj el azzal a vevéllel a hatósághoz és add elé, mi a helyzet, ne fáradjanak hiába, hogy levágják a nemlétező drótokat, kíméljük meg őket, így illik egy globál családhoz, mondja mama.

Lementem Keresztúrra, a villanyosokhoz. És mutattam a levelet a hatósági közegeknek. Átfutották. Azt mondták a hatósági közegek, ez egy jogszerű  követelés. Mert év elején a villanyt nem jelentettük ki. És hiába nem fogyasztottunk egy gyertyányi villanyt, hat esztendő alatt felhalmozódtak a rádió és tévé díjak. Márpedig azt rendezni kell. De ez nem reájuk tartozik, hanem a rádióhoz és a tévéhez, vagyis globálisan a médiához tartozik.

Kedves emberek ezek a keresztúri villanyosok, mondom mamának, haza érve. Kedves emberek. Azt mondták, nem reájuk tartozik a média.

Majd elmegyek a médiához is. Ha lesz annyi erőm, mama...Mert ez a mi családunk egy rendes, globál család.

Előre megmondom, panaszkodni fogok a globális médiánál is. Ha lesz még erőm őt fölkeresni. Van bennem panasz bőven. Mert miféle média az, amely hat éven át nem értesül arról, hogy nálunk az árvíz után se ház, se villany, se rádió, se tévé nincsen? És havonta járatják a postásokat, akik szorgalmasan viszik anyámnak a felszólító, fenyegtető, hivatalos leveleket. Hogy anyám fizesse ki a rádiót, amit nem hallgatott. És a tévét, amit nem nézett. Mert villany, az nem volt. Se drót, amit most le akarnak vágni. Miért nem megy a helyszínre a média? Mondjuk, egy ollóval, s próbálná meg levágni azt a drótot, ami nincs. Miért fenyegetőzik?

Van bennem panasz bőségesen.

Ha annyi víz lenne a Nyikó medrében, mint bennem panaszkodás, akkor most nem ravatalozókat és lelátókat építenének a mi tájainkon, hanem vízimalmokat. Azt építenének. És megtelnének ezek a kicsi falvak globális vízimalmokkal. És lenne sok apró, gobális család ezen a lassan elnéptelenedő vidéken. Mert az is globális immár. Az elnéptelenedés...