Reggelig
Ketten vagyunk a váróteremben. Egy kicsi, ideges ember fogja az állát és sétál erre-arra. Én unottan ülök egy széken és nézem a sáros cipőm orrát.
- Fáj a fogam.
Nem szólok semmit. Az enyém is fáj.
- Nagyon fáj !
Arra gondolok, azért a cipőmről azt a sárt ...
- Nem hallotta, hogy fáj fogam ? Lüktet !
- Nem szeretek ilyenkor beszélgetni.
- Nem szeret beszélgetni. És ha mi ketten ide be lennénk zárva reggelig ?
- Valahogy eltelne reggelig.
- És maga nem szólna semmit reggelig ?
Azért a cipőmről azt a sárt...
- Hát ha nem szólna, akkor én ezzel a barna kályhával beszélgetnék ? Reggelig ? Maga soha, senkivel nem szokott beszélgetni ?
- Keveset.
- Mennyire fáj a foga ?
- Eléggé.
- Azért annyira nem fájhat, mint az enyém...
A cipőmről azt a sárt...
- Mondom, annyira nem fájhat, mint az enyém !
- Lehet.
- A magáé is lüktet, vagy csak olyan tompa fájdalom a magáé ?
- Tompa.
- A tompa fájást sokáig el lehet viselni. Én kibírnám reggelig.
Magának egy cseppet sem lüktet ?
- De.
- Szóval, mégis lüktet... Miért nem mondja, hogy lüktet is ?
Sáros cipővel orvoshoz menni...
- Tudja, hogy én ezt a lükteséses fájást is szívesebben elviselném, mint a maga hallgatását ? El, egészen reggelig...
