Egyszerű történetek (27)

                      Ugye, megmondtam ! Pusztai Péter fotója

Amióta volt vele az a cirkusz

Soha nem tudja az ember, mi éri. Itt van például ez a Pista. Mint a falat kenyér. Olyan ember volt ez a Pista. Jómodorú, segítőkész ember volt. Mosolygos tekintetű, mint az érett Jonathán alma. Elismerem, hogy mosolygós tekintetét boros poharakban fürdette, amikor csak tehette, de az egész természete különben is alkalmasnak látszott a vidámságra. Nem volt karikós a lába, de menet közben mégis, mintha karikós lett volna. Minden esetre meg lehetett ismerni őt a járásáról. Most éppen a járásáról jut eszembe, hogy azért megjártam én is a Pista járásával.

Valami sasfákat ástunk az udvaron és a földbe beletörött az ásó. Azt mondja ez a vidám természetű ember, előfordul, hogy a földbe beletörik az ásó. Nem baj. Azonnal hoz ő egy csákányt. A közeli szomszédból. A barátjától. Olyan csákánya van az ő barátjának, hogy azzal a legnagyobb sasfát is ki lehetne venni a földből. Egyetlen mozdulattal. Olyan az a csákány. – Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én azzal a csákánnyal már itt is vagyok, - mondta ez a mosolygós Pista. És elindult a csákányért, a közeli szomszédba. Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.

Egy hét múlva jött vissza Pista. Vörös orcával, s egy ócska, törött nyelű csákánnyal. Mondom neki, sok cigarettát elszívtam már ezen a csutakon, hiába vártalak.

– Soha nem tudja az ember, mi éri,- mondta elgondolkodva Pista. – Azt soha, de soha !  Bementem akkor a barátomhoz. A csákányért. És mit látok ? Épp azzal a csákánnyal töri szét az egész házát. Mindent, de mindent, ami útjába került. Töri szét a bútorokat, az ajtót, a küszöböt, ordítozva. Hogy az ő édes, jó anyja, ilyesmit kiáltozott. Hozzá sem mertem szólni. Csak nézték a szomszédai is, hogy ez az ember ennyire ki van fordulva magából. Kérdem az egyiktől, de csak halkan, mi történt az én barátommal ?

– Amióta volt vele az a cirkusz, azóta megváltozott... Csak ennyit mondott az az ember, akitől megkérdeztem, mi történt az én barátommal.

Hogy milyen cirkusz volt véle, s mióta, azt nem tudom, de a feleségét otthon nem láttam. Tudja, hogy van ! Az ember soha nem tudja, mi éri. Azt soha, de soha. Most már mindegy. Hoztam a csákányt. Egy kicsit megviselte a nyelét az a cirkusz, de azért csákánynak csákány.

-És ezzel akarod azt a nagy gödröt kiásni ? – kérdeztem Pistától.

-Isten mentsen meg mindenkit, hogy ezzel a csákánnyal ásson ki egy akkora gödröt. Isten mentsen ! Ezt én most csak azért hoztam, hogy lássa maga is, csákányért mentem a szomszédba. Nem egyébért. Ezzel már dolgozni nem lehet. Gondolja el, ugye, a barátommal volt az a cirkusz. Ezzel a csákánnyal is volt elég. A nyele ösze van törve. De lehetnek rejtett repedések a vasban is. A vasban is lehetnek repedések. Amiképpen az ember is tele van rejtett repedésekkel. Ha egyszer van az emberrel valami cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Azt soha, de soha. Most pedig elviszem ezt a csákányt. Oda, ahonnan hoztam. Amíg el tetszik szívni egy cigarettát ezen a csutakon, én  már itt is vagyok. Hozok mást, - mondta ez a mosolygós Pista.

Eltelt egy esztendő. Véletlenül találkoztam Pistával. Megráztuk egymás kezét, mint akik régen nem találkoztak.

-Na, mi lett azzal a gödörrel ?- kérdezte mosolygós tekintettel Pista. Olyan volt, mint az érett Jonathán alma. – Hát te jól elmentél akkor, -jegyeztem meg, kissé szemrehányólag. – El. Jól elmentem akkor. Sehol nem találtam egy valamirevaló csákányt. És az igazat megvallva, el is ment a kedvem mindenféle gödörásástól. És a sasfáktól is elment. És velem is történt egy kis cirkusz. Soha nem tudja az ember, mi éri. Soha, de soha...

Aztán békésen elbúcsúztunk egymástól. Néztem, amint elmegy. Néztem a járását. Mintha egy kicsit karikós lett volna a lába.

Légy (27)

                         Báthori Zsigmond fotója

A légy árnyéka

-Sok igazság van abban, hogy mindent meg kell szervezni, - mondtam jóváhagyólag a nagy, piros embernek. -Mert ha jobban megszervezem a nikkeles ételhordó kocsi  szemlélését, nem maradok reggeli nélkül.  Már az elején mindent elrontottam..

- Csókolom a bársonyos kezét, milyen jól tetszik kinézni ezen a reggelen is, - efféle szavakkal kellett volna fölszereljem magam, amikor elindultam a konyhai asszony felé. Ezzel kellett volna kezdenem a kannák közötti kutakodást. Nem azzal, hogy nem látom, van-e valami könnyű étel, mondjuk aludttej, kis méz, ilyesmi. Mit gondol erről, persze, politikailag, kérdem a nagy, piros embertől.

- Erről azt gondolom, valahogy így kellett volna kezdeni. De a „bársonyos” szó nélkül. Mert maga nem láthatta, milyen keze van a konyhai asszonynak, bársonyos-e, vagy repedezett. A fehérnépek szeretnek mindent másképpen értelmezni. Most már teljesen mindegy. Gyakorlatilag. Az a jó politika, ami beválik gyakorlatilag . Ha csak annyit mond, csókolom a kezét, ennyi bőven elég. Az a „bársonyos” dolog olyan nüanszot vitt volna bele a kézcsókba, ami nem illik egy beteg emberhez. Ugye, érti, miről beszélek ? A nüanszról...Az a legfontosabb a politikában. Az árnyalat.

A nagy, piros ember az órájára pillantott és azt mondta, lekéste a legfrissebb híreket. Félretette a mobiltelefonját, fölült az ágyában és előre hajolva folytatta :- Olvasta maga azt a könyvet, hogy Ulysses ? Mondom, olvastam. Nem is egyszer. Mert azt a könyvet nem elég egyszer elolvasni. Nehezen érthető.

 – Ha azt a könyvet többször is elolvasta, akkor mondja meg nekem, van abban  olyan mondat, hogy egy légy nézi a saját árnyékát a falon ?

- Ilyen mondatra nem emlékszem. Maga olvasott benne ilyen mondatot ?-kérdeztem, minden tapintat nélkül.  Mintha vizsgáztatni akarnám az Ulyssesből.

-Én azt nem tudhatom,  van-e benne ilyen mondat, mert nem olvastam. Csak a födelére emlékszem. Nagy, sárga betükkel volt ráírva a címe, hogy Ulysses. Egy nyáron ott vagyunk a feleségemmel a görög tengerparton. Oda szeret járni a feleségem. A görög tengerpartra. Sétálunk ketten a parti homokban. És milyen a véletlen..., ott fekszik a feleségem barátnője, a tanárnő, a parti homokban. Sütteti a hátát a görög nappal. És látom, hogy ezt a könyvet olvassa.

Csak úgy, megkérdeztem tőle, miről szól az a  könyv, amit olvas ? Izgalmas dolgok lehetnek benne, gondoltam, ha magával hozta, a görög tengerpartra. Azt felelte ez a tanárnő, most éppen ott tart az olvasásban, hogy a saját árnyékát nézi egy légy a falon. Erre én megjegyeztem, jó kis könyv lehet az... Amit magával hozott, ha benne egy légy nézi a saját árnyékát a falon... Na, ebben a megjegyzésemben ott volt egy végzetes nüansz. „Jó kis könyv lehet az”, így mondtam. Az a „kis”-szó volt a végzetes nüansz. Mert ez a tanárnő azóta nem áll szóba velünk. Úgy fogta föl a megjegyzésemet, hogy becsmérlem azt a könyvet, amit ő nagyra tart. Ha csak annyit mondtam volna, hogy jó könyv lehet, amit olvas, akkor lettem volna én jó politikus. De nem vettem figyelembe egy árnyalatot.

Ezt most csak azért hoztam föl, hogy lássa, miért nem tartom helyesnek, ha a „bársonyos kezét” említi a konyhai asszonynak. Csak azért hoztam föl.

De ha már idáig jutottunk, azt mondja meg nekem, miért tartja olyan nagyra  az Ulyssest ez a tanárnő ? Hogy nem áll szóba velünk ? Mert én nagy hülyeségnek tartom, ha egy író azzal foglalkozik, hogy a saját árnyékát nézi egy légy a falon...  Hát kit érdekel a légy árnyéka ?

- Azt én sem tudom megmondani, kit érdekel a légy árnyéka. Azért mégis érdekes megfigyelésnek tartom, ha valaki észreveszi, hogy egy légy nézi a saját árnyékát a falon.  Mondtam magának, azt a könyvet én már többször elolvastam. De ezt a legyet nem vettem észre benne. Pedig bizonyosan ott van, ha már az a tanárnő említette. Ki sem találhatta volna ott, a görög tengerparton a saját árnyékát néző legyet. Mert ez roppant éles megfigyelésre vall. Tudja, milyen részletre emlékszem abból a könyvből legjobban ?  Valaki azt állítja benne, hogy az Úristenen kivül legtöbbet egy Sekszpír nevű író alkotott.

Kiderült, hogy király voltam (27)

27. Isten is fázhat tavaszig

A világban járva sokszor lát az ember félbehagyott házat. Talán nincs is szomorúbb látvány egy félbehagyott háznál. Cserepek helyett többnyire műanyagból való lepedőkkel vannak befödve  a félbehagyott házak. Ha fúj a szél, a lepedők lobognak a szélben. Madarak sem szállanak oda, mert a lobogásoktól félnek a madarak. Gondolom én. És azt is elgondolom, miért is maradhattak félbe ezek a házak. Persze, csak találgatom. Elfogyott a pénz. Itt hagyta ezt a földi világot a gazda. Vagy csak összeveszett a feleségével. Például egy semmiségen. Hogy milyen legyen majd a szélkakas a ház tetején. Kicsiny csőre legyen-é neki, vagy jó nagy. Aztán belenyugszom valamelyik lehetőségbe. Mindegy. Nem az én dolgom.

De ez az én birodalmam az én dolgom. Amibe játékból belekezdtem. Mégis olyan, akár egy félbehagyott ház.

Szerencsére eljött a tél,  a nagy fehérség. Kertünk szép havát nem akartam lábnyomaim éktelen foltjaival telerakni. Ezért ki sem nyitottam a kert kapuját. Havat takarítottam az udvarunkon, fát vágtam, vagy bent ültünk a házban és fejtettük a kukoricát. Idát is beköltöztette anyám a nyárikonyhából. Jó fekvőhelye volt neki egy heverőn. Napközben annak szélén üldögélt, vagy segített a fejtésben. Lassan, komótosan.

Egyszer, amint fejtjük a kukoricát, mondom anyámnak, milyen szomorúak a félbehagyott házak. Nincs, aki ezeket befejezze. Anyám azt mondja, majd valaki azokat csak befejezi. De vannak félbehagyott templomok is. Födelük sincs.  Isten is fázhat tavaszig.

Erre megszólal a mi Idánk, halkan és tétován. Azt mondja, lassan tönkremegy minden. A világ így van elrendezve.

Ha nem kérdezték, ritkán szólalt meg a mi Idánk. Ezért ezen az önkéntes megjegyzésén csodálkoztam is. De úgy látszik, anyám nem csodálkozott, hanem azt mondta, tönkrement a Fedák Sári élete is. Vénségére. És nagy nyomorúságban élte öreg napjait. Te, Ida, mitől is ment úgy tönkre a Fedák Sári élete, hogy nagy nyomorúságban töltötte öreg napjait ? Te ezt jobban tudod, mint én...

A mi házunkban soha nem fordult elő, hogy anyám elismerje, más jobban tud valamit, mint ő. És az sem fordult elő, hogy Fedák Sárit éppen ő hozza elő. Ne a mi Idánk. Azt vártam, hogy Ida most már részletesen elmeséli Fedák Sári egész életét. Mert azt számtalanszor elkezdte és mindig leintették, ne mondja tovább, azzal csak az ő bolondsága jő elő.

Ida könnyedén összecsapta Fedák Sári életét. Mint aki már elmesélni sem szeretné. Azt mondta, olyan volt, mint egy fénylő csillag. Nő létére még János vitézt is eljátszotta. Bő gatyában állt ki a színpadra, s kezében ostort  suhogtatott. Röhögtek rajta. Ez bolondságnak számított, de a közönség nagyon megtapsolta. És sokáig emlegették a színházba járó népek, hogy bolondsága által lett nagy és elismert színész Fedák Sári.

Sok pénzt keresett. Neki volt a városban a legelső urak közt autója. És nagy vacsorákat adott és drága prémeket vett magára. Molnár Ferenc íróval élt sokáig, de egy Darvas Lili nevezetű leányzó, a szép színi növendék elvette tőle Molnár Ferencet. Aztán Fedák Sárinak nem volt elég a hírnév, beleártotta magát a politikába is. Bécsbe menekült. Ott sem volt nyugta. Még tömlöcbe is zárták. Volt neki  szép háza, azt elvették tőle, mert kellett a kollektív gazdaságnak, s  adtak helyette egy egyszobást. Abban tengette életét. Barátai adományából. Valami betegségben halt meg 54-ben, de csak néhány sort írtak róla az újságok. Hogy meghalt Fedák Sári. Sok híres ember tanulhatna az ő sorsából. Főleg azt, hogy nem kell a hírnév kalapjába a politika virágait is odatűzni. Mert abból csak baj szokott lenni.

Anyám erre valami olyasmit mondott, hogy Ida, olyan szépen mondtad el a Fedák Sári életét, hogy Isten is ideállhatna most közénk, melegedni.

Fekete miniszterek (Bözödi napjaim,27)

                 Fotó : Cseke Gábor, Káfé-Képtár

Fekete miniszterek

Ezzel a bözödi automobillal azért most elfutok messze, mégpedig egy számomra érdekes történetért. Megyek egyszer, egy szép, őszi napon, a Trabanttal, Pestre. Komótosan. Valahol Csucsa felé járhattam, néztem a sárguló tájat, s az elmaradó fákat. Az út szélén hirtelen föltűnik egy gőzölgő, fekete Mercedes, s körülötte három-négy, nyakkendős, feketeruhás ember. Integetnek, hogy álljak meg. Megállok, látom, az autójukon a számtáblán ott a CD. Az én műveltségem akkor már oly magas polcra került, hogy onnan nézve azonal megfejtettem a két betű értelmét. Corp Diplomatic. Szóval, Diplomáciai Testület. Vagy valami ilyesmi.  Mondom az egyiknek, maguk bizonyosan miniszterek. Az, mondja az egyik feketeruhás, ők szakugyan azok, miniszterek. Itt az út szélén is. Magyar miniszterek. De lehetnek  akárkik, tovább haladni nem tudnak, mert az a vacak autójuk gőzmozdonyként ontja magából a felhőt, s ők itt vannak maradva. Mert a motor megállott, véglegesen. Elszakadt a ventillátor szíja, s nincs, amivel itt kicseréljék. Pedig őket nagyon várják a parlamentben. Mondom nagy fontoskodva, ilyesmi elő szokott fordulni, bármi megtörténhet az utakon, ha egyszer az ember kiteszi a lábát hazulról. De a maguk baján könnyű segíteni, mert én mindig hordok az automobilomban egy jó erős spárgát, s azzal elvontatom ezt a drága autójukat egészen a parlamentig. Vakargatták a fejüket ezek a derék férfiak. Főleg a spárgámban kételkedtek a fekete miniszterek. El is húzódtak egy útszéli, árnyas fa alá, s ott összeült a minisztertanács. Hogy elfogadják-e a spárga féle indítványomat, vagy elvessék. Ez a szokásuk általában a minisztereknek. Vagy elfogadnak valamit, vagy pedig elvetik. Én közben önfejűleg jó erős bogot kötöttem a fekete autójuk orrára, s Trabantommal odaálltam elejébe. Mondom, be lehet szállni, mert indulunk. Nagyon körülményesen ültek be a Mercedesbe. Az egyik, a legsoványabb megjegyzést is tett a társára, hogy nem kell annyit enni, mert elhízik az ember, most mennyivel könnyebb lenne annak a Trabantnak, ha ők mindannyian soványak lennének. Utólag beláttam, kissé orcátlan voltam, mert azt mondtam, én egy minisztertől azért elvártam volna, hogy diplomatikusabb legyen, ne trabantozza le az én autómobilomat, mert az még a hitvány, sáros, bözödi utat is kibírta, ez a síma aszfalt neki meg sem kottyan. Most bárki elképzelheti, milyen látvány volt, hogy egy drága Mercedest egy Trabant húz maga után egy spárgával. Végig a falvakon, Nagyvárad felé. Kanyarokban időnkint farolt a fekete miniszterek autója, de azért haladtunk. Egy faluban gereblyés, villás emberek néztek sokáig utánunk, mosolyogva. Én pedig valahányszor csodálkozó embert láttam az úton, kissé lassítottam, hogy ezt a furcsa karavánt alaposabban is szemlélhessék. Nagyváradon, a benzinkutas amint megpillantott, láttam, a cipője orrára csorog a benzin. Aztán összeszedte magát, s mondta, hogy már megy is és hívja a szerelőket. Én pedig eloldottam a spárgát, s épp elköszönni akartam, amikor az a legsoványabb miniszter közelebb lépett hozzám, s azt mondta, a maga autója csakugyan igazi automobil. És köszöni, hogy őket idáig elcipeltem. Ha pedig valami bajom származna Pesten, akkor őt megtalálom a parlamentben. A névjegyét sokáig őríztem.