Egyszerű történetek (19)

                   Vincezno Camuccini festménye, Wikimedia Commons

A juliusi Csézár

-Vajon jó helyen járunk-e Juliska, hogy itt olyan szorosság van ? –kérdi a kicsi bolt előtt egy falusi asszony a másik falusi asszonytől. Mondom, kerüljenek beljebb, s kiderül, hogy jó helyen járnak-e, vagy nem.

Bejön a két asszony, s egy nagyobbacska leányka. A beszédesebb asszony azt mondja nekem, ők úgy hallották, hogy bennem teljességel meg lehet bízni. Minden vonatkozásban. Mondom, bennem meg lehet bízni majdnem minden vonatkozásban. Csak éppen pénzt ne lássak. Mert én a pénzt egy szempillantásra el is költöm. Azt mondja a beszédesebb asszony, márpedig ők nekem pénzt hoztak. Arany pénzt. Az ura kapta a paniti mezőn, szántáskor. Amíg az összebogzott zsebkedőt kioldja, megkérdi Juliskától, te, Juliska, mit is mondott nekünk az a cigány ember, amikor ebbe a pénzbe beléharapott ? Hogy valami juliusi Csézár pénze volt valamikor ? –Azt monda, pont azt az a cigány, hogy a juliusi Csézár pénze. Kellett is volna neki ez a pénz, de hát itt van ez a leányka. Nem adtuk a cigány embernek, mert júliusban lesz éppen a leányom esküvője. Még a július is klappol, hátha szerencséje lesz azzal a legénnyel. Ügyes vejem lesz, ha minden úgy alakul, ahogy elkezdődött. Mert ez a legény Magyarba jár dolgozni. Sokszor németbe is. Mégis jobb, ha az ember nem szorul rá a vőlegény pénzére. Azért jöttünk, hogy megtudjuk magától, mennyit ér ez a pénz. Mert mindenki mást mondott, aki ezt eddig látta.

Az asszony letette a szép arany római pénzt elém, az asztalra. Úgy tette le, a tenyerét lefordította a piros terítőre, s nem vitte tovább, hogy bármely pillanatban elérhesse. Mint a macska, amikor megfog valami kisebb állatot és hagyja, játszadozzék, de készen áll, hogy reája csaphasson, ha el akarna futni.

Jó szemüvegem van. Föltettem a jó szemüvegem, s mondom, szerencsés ember a maga ura. Szép pénzt talált a paniti határban. A nagy Római Birodalom császárának a pénze. A Julius Caesáré. Még a Krisztus előtti időkből...

-Lehetett a Krisztus urunk pénze is, ha már előtte meg volt csinálva, - monda a másik asszony és közelebb lépett az asztalhoz.

-Miket beszélsz, te, Juliska, Krisztus urunknak soha nem volt pénze. Ne szólj bele, hogy jól nézze meg az úr, mégis mennyit érne. Ugye, amikor belé harapott az a cigány ember, mi nem adtuk el neki, mert gyűrűt akarunk csináltatni belőle ennek a leánykának. Azt mondta, négy gyűrűt is ad érte. Szóval, mégis, mennyit érne ?

Mondom, én pontosan megmondom, mennyit ér. Annyit, ahány gramm arany van benne. Mert a széle jó mélyen be van reszelve. Ha nem volna a széle olyan mélyen és durván bereszelve, ennek az árából vehetne huszonkét gyűrűt is. Nem csak négyet.

-Annak a szélét épp egy órával ezelőtt reszelte be egy ékszerész fiatalember. -A főtéren ! - mondta a másik asszony. – Elvittük hozzá, nézze meg, igazi aranyból van-e csakugyan, vagy csak sárga. Ő reszelte olyan mélyen be. És azt mondta, legyünk nyugodtak, igazi aranyból van, mert a sav nem fogja. De ha eladjuk neki, ő megveszi és nyolc gyűrűt is csináltathatunk az árából. Ő meg is csinálja azt a nyolc gyűrűt. Két karikagyűrűt, s a többi pecsétgyűrű lenne. Megigérte. De az ember manapság nem hisz senkinek. Se a cigány embernek nem hiszünk, s ugye, igazunk lett, sem pedig az ékszerésznek.

-És ugye, igazunk lett, -mondta a Juliska nevezetű asszony.- Mert huszonkettőt is megér. Az úr szerint.

-Jaj, te, Juliska, hát nem most mondta az úr, hogy meg ért volna huszonkettőt is. Ha nem reszelik be. Olyan mélyen. De be van reszelve. Megért volna, azt mondta az úr. Ez biza nagy különbség. Nagyon nagy. És akkor csak annyit ér, ahány gramm arany van benne ?

-Annyit. –mondtam. De azért megtoldottam még egy-két gyűrűvel. –Lehet, egy két gyűrűvel többet ér, mint ahány gramm arany van benne. Mert régi és szép ez a pénz.

-Akkor ez azt jelenti, hogy maga sem tudja hajszálra pontosan megmondani, mennyit ér. És ha nem tudja hajszálra pontosan megmondani, akkor el is visszük. Így, mélyen bereszelve. De legalább azt mondja meg, mitől lehetett ennek a juliusi Csézármak ilyen drága pénze, amikor még Krisztus urunknak sem volt soha pénze.

-Annak attól, - mondta Juliska, -amitől a hatalmas uraknak mindig is van pénzük. A hatalomból adódik a sok pénz. Most is abból adódik. Nem hallgatod a rádiót ?

-Mi nem politizálni jöttünk ide, Juliska. Azért jöttünk, hogy hajszálra pontosan megtudjuk, mennyit ér ez a pénz. Hogy ne csapódjunk be. De azt az úr sem tudja megmondani. Hajszálra pontosan. Mindenki csak hajigálja a gyűrűket, ha ezt a pénzt meglátja. Egyik négyet mond, a másik nyolcat, most pedig a huszonkettes szám is felröppent, de csak egy, vagy kettő esett vissza valóságosan. Mert ugye, megért volna. És köszönjük szépen az úrnak, hogy ennyire is fölvilágosított. Vegye úgy, mintha itt sem lettünk volna...

  

Kiderült, hogy király voltam (19)

19. A birodalom neve

Egy reggelen mondom Idának, fésülködjön meg szépen, tegye rendbe a haját, mert ilyen bozontos fejből nem tudnak ép gondolatok elő jönni. Márpideg nekünk most ép és ötletes gondolatokra van szükségünk. Mert semmit nem tudunk kezdeni a birodalommal, ameddig annak nincs neve. Még egy egyszerű fogónak is neve van. Az egyik harapófogó, a másik csípőfogó, aztán laposfogó is van, s így tovább. Pont egy birodalomnak ne legyen neve ? Ida azt mondja, a névadás a legnehezebb dolgok közé tartozik. Mert mifelénk egy tenyérnyi földnek is már századok óta neve van. Például Tanórok, Gátrétje, Ferde, Likat, Szorosrét, Albükk, Cserehát. Fölsorolni sem tudnók a dűlők neveit.

Mi lenne, ha egyszerűen azt adnók a birodalom címének, hogy Feriföld. Mert az ő tudomása szerint ilyen még nincs. Sehol a világon. Mert ugye, Fokföld, az van. Tűzföld is van. De a mi kertünk nincs fönt, valaminek a fokán. És a tüzet ne is említsük, mert a tűztől mentsen meg mindenkit az Úr. Lehetne Ferencföld is. De Ferenc-József csatornánk, az már van az Alba pataka mellett. De annak a csatornának csak az egyik fele Ferenc, a másik fele József. Nem lenne helyes egy fél csatornát egy egész birodalommal összecsapni. Ha pedig olyan szerencsétlen valaki, hogy nevet sem tud adni a birodalmának, akkor inkább mondjon le, ne kacagtassa magát. Mert ő tudja, mit jelent ha a falu népe kacag valakin. Abba bele lehet bolondulni. Sokszor érezte ő is, hogy belebolondul a sok csúfolódásba, a feléje röpülő kövekről és husángokról nem is beszélve.

Mondom Idának, jól van, legyen a birodalmunk neve Feriföld. Ahogy mondod. Jó ez a név a mi birodalmunknak. Azért jó, mert a mi kertünknek nem nagy a kiterjedése. És én nem is lennék képes egy hatalmas kiterjedésű birodalomnak királya lenni. Nálamnál nagyobb uralkodók is abba buktak belé, hogy nem voltak megelégedve a meglévő birodalmuk nagyságával. Ezért állandóan mások földjét akarták az ő földjükhöz hozzácsapni. Ott van Nagy Sándor, vagy a kicsiny termetű Napoleon példája ! Minek kellett egy kicsiny termetű embernek akkora nagy birodalom, amikor azzal sem tudott tisztességesen foglalkozni, ami neki volt.

Azt mondja erre a mi Idánk, helyesen gondolkodom a névadást illetően, de azért ő hibát talált a birodalomban. Kérdem, mi lesz  később, ha már ebben is hibát talált. Azt mondja, ebben csak annyi hibát talált, hogy “birodalmunk”-nak neveztem Feriföldet, tehát a király bolondját is a tulajdonoshoz, vagyis a királyhoz soroltam. Márpedig még nem volt a világon olyan király, aki a birodalmát az ő bolondjával megosztotta volna. Még a saját gyermekével is nehezen osztotta meg ezen a földön sok király. Mert ilyenek a királyok. Nézzek csak jobban szét a történelemben.

Mondom, igazad van, Ida. Ilyenek a királyok. De az én királyságom a te ötleted volt, nem az én ötletem. Még annak a nevét is te találtad ki. Hogy legyen Feriföld a neve. És te tártad szét a karjaidat, amikor rámutattál a kertünkre, hogy az jó lesz birodalomnak. Én, a saját fejemtől ki sem találtam volna. Miért ne lehetne kettőnké az a birodalom ? És arra sem gondoltam soha, hogy én valaha is király legyek. Márpedig te mondtad azt nekem, kiderült, hogy király voltam.

A mi Idánk azt mondta, akárhogyan is forgatjuk ezt a dolgot, legjobb, ha mindenki megmarad a saját mesterségénél. És neki semmiféle birodalomra szüksége nincsen. A bolondság, az más. Az neki legalább jól áll. Annyira jól, hogy abban még a közvélemény sem tudna hibát találni. Tehát én leszek egyedül a király és ő lesz a király bolondja.

Helybéli kocsma, (Bözödi napjaim,19)

                 Fotó : Danis János, Káfé-Képtár

Helybéli kocsma

Már úgy látszott, szent béke telepedett reánk. A testes asszony egyre ritkábban keresett engem a bözödi iskolában. Ha jött is, inkább Teréz tanítónővel beszélgetett. Főleg fontos női semmiségekről tárgyaltak. Mint amilyen a síma és a nádli. Vagy az, hogy szoktak-e más időkben ilyen kiadós hidegek lenni Bözödön. Mert azért a hidegre is szükség van a természetben. Elpusztítja a kártevőket, nem romlik meg a padláson füstölődő kolbász és májas. Nagy hatalma van a füstnek, állapították meg egyhangúlag és egyetértésben. De amint a kéményfüst végtelen fontossága került élő, azzal együtt az én hitvány szokásaimat is elővették. Az elrajzolt asszony szerint a kocsmák füstje, az más. Az hitvány, egészségtelen füst. Teréz tanítónő szerint még büdös is a kocsmák füstje. És beleivódik a függönyökbe. Télen pedig körülményes a függönyök mosása. A szárítás miatt. Éppen elgondoltam, vajon ki füstölheti tele a Teréz tanítónő lakását, s főleg a függönyeit. Mert ő biztosan nem. Ezt a találgatásomat a testes asszony szakította meg. Felém fordult és kijelentette, rajtam is mindig érezte a kocsmák füstjét. Ahányszor elhúzódtunk az üres osztályterembe, mindig érezte rajtam a kocsmák füstjét. Csak röstellte, hogy megemlítse. Most pedig, tudomására jutott, hogy túlságosan sok időt töltök a helybéli kocsmában. Ráadásul nem tanárember társaságába illő, kétes egyének között. És meg is kérdezte, jól hallotta-e, amit hallott rólam, vagy pedig ez a dolog el van túlozva. Mondom, ez a dolog nincs eltúlozva. Ebben a helybéli kocsmában inkább szolokmai nótákat énekelnek és én nagyon megszerettem a szolokmai nótákat. Még azok a kétes egyének is ilyen nótákat énekelnek. Amikor olyan a kedvük. És én csakugyan túlságosan sok időt szoktam tölteni a bözödi kocsmában. Ezen még én, magam is sokszor csodálkozom. Mert az erős pálinkának még a szagját sem tudom elviselni. És a kocsmai füstöt sem szeretem. Valósággal beivódik az ember gúnyájába. Akkor miért járok oly gyakran a helybéli kocsmába ? Kint, a szabadban nem lehet énekelni ? Például az erdő alatt ?-  szögezte nekem a nehéz kérdést a testes asszony. Mondom, két szempontból szoktam a helybéli kocsmába járni. Az egyik az, hogy ott barátságok szövődnek és én szeretem a barátságokat. A másik pedig kizárólag tudományos szempont. Sok olyan tudományos dolgot lehet időnkint hallani a helybéli kocsmában, amit az egyetemen nekünk nem tanítottak. Hát akkor hozzak fel valamilyen példát egy ilyen tudományos dologra. Ha tudok, szólt a testes asszony, nyomatékkal és fontoskodva. Mondom, rengeteg példát tudnék fölhozni. Legutóbb a földrengésekről volt szó. Két pálinkázó, füstszagú ember arról társalgott, hogy mi a földrengés és azt miképpen jelzik a tudósok. Mert mostanában divatba jöttek a földrengések. Az egyik azt mondta :  vannak gondosan kihegyezett ceruzák, vagy tűk, amelyek a világ különböző pontjain bele vannak téve egy nagy skatulyába. A végük kiáll a skatulyából. Amikor éppen csak megrezdül a föld alattuk, s az óceánok mélyén a fövény, vagy holmi sziklának a darabja, akkor ezek a kiálló, hegyes tűk remegni kezdenek. Mint a részeges emberek kezében a páliskáspohár. A társa erre azt mondta, megértette a célzást, de az ő kezében soha nem reszket a pálinkáspohár. És nagy tévedésben van, aki azt hiszi, hogy olyan reszketős ez a világ. És ki is nyújtotta karját, s a kezében lévő pohár meg sem moccant. Jól van, mondta a másik, azért ő folytatja a földrengést, ha már elkezdte. A társa fölhajtotta a pálinkát, s azt mondta, akkor csak folytassad a földrengést, komám.  Van egy kerek valami, olyan, mint a laskanyújtó. Erre fehér papír van csavarva. Erre a fehér papírra azok a remegő, kihegyezett tűk vékony tornyokat rajzolnak. És ménységeket. A szakállas tudósok pedig jönnek, fölteszik a legerősebb szemüvegüket és nézik a vékony tornyokat és mélységeket. Ebből azonnal megállapítják, van-e földrengés, s az körülbelül mekkora. Akkor pedig egy finom collstokkal megmérik a tornyok magasságát, utána a mélységeket és közlik a világ népeivel, hogy mit állapítottak meg. Mi pedig onnan tudjuk, hogy földrengés volt, hogy hintázik a lámpa a mennyezeten, zörögnek a poharak a polcokon, s repedeznek a falak. Vagy csak akkor vesszük észre a földrengést, amikor már mi is ott vagyunk az összeomlott házak alatt. Már aki észreveszi.  Ilyenkor nemesített, iskolákat végzett kutyák jönnek körénk és szaglásznak, rohangálva a romok között. Ha valahol szuszogást vesznek észre, elkezdenek éktelenül ugatni és csóválják a farkukat. Aztán aki él, s szerencséje van, megmenekül. Aki nem él, az olyan meg van halva. Ez a földrengés. És azt úgy állapítják meg, ahogyan ő elmondta.  Legutóbb ezt a tudományt tanultam a helybéli kocsmában, mondtam a testes asszonynak. Ez a Teréz közelebb lépett a kályhához, s úgy állott meg, hogy ne lássuk teljes egészében az orcáját. Mert nehezen tudta kacagás nélkül megállani a földrengéses történet hallgatását. Még az orrát is belefújta egy mezei virágokkal televarrt, szépen kivasalt zsebkendőbe. Szóval, maga ilyen tudományokért jár főképpen a helybéli kocsmába, mondta csöndes csodálkozással az elrajzolt angyal. Mondom, főleg ilyesmikért. Erre azt válaszolta, most már kezdi érteni a Thálész tételét is. Mármint annak azt a részét, amikor affélét mondtam a gyermekeknek a mértanórán, hogy képzeljenek el egy tálat, amelyben az ételt szokta melegíteni az anyjuk. Már akkor nagyon gyanús volt az én tanítási módszerem. Most meg azt a nagy tudományt tanulja a helybéli kocsmában, hogy aki nem él, az olyan meg van halva. Jó kis társaság lehet abban a helybéli kocsmában. Sok okos ember. Pálinkával a kezében. Mondom, bárki tud kifogásolni akármit ezen a világon, ha nagyon akar. De az én falumban még a legkényesebb fehérnépek sem kaptak kivetnivalót abban, ha férjük időnkint eljárt az ottani helybéli kocsmába. Mert aki egy kocsmába be sem teszi soha a lábát, az olyan ember még káromkodni sem tud megtanulni tisztességesen. Márpedig tetszik tudni, milyen az élet. Az emberen sokszor semmi más nem segít, csak egy kiadós, tisztességes káromkodás.