A ház

Hogy lássa meg a szívemet!

Vállalkozó vagy Péter, vagy nem vagy vállalkozó? Ezt kérdeztem a mestertől három hónappal ezelőtt. Péter erre azt válaszolta, persze, hogy vállalkozó vagyok, Feribácsi! A cégemnek neve is van. Niagara. Az a neve. Miért kérdi, hát látta az albumomat, amelyben benne van egy csomó gyönyörű ház, medencével, s olyan fürdőszobákkal, amelyekben csak kényes testű fehérnépek fürödhetnek. Ezeket mind én építettem! Hát látta, mert mutattam. Elfelejtette? Mondom, nem felejtettem el Péter. De te elfelejtetted, hogy egy háznak csak úgy fognak neki az igazi szakemberek, hogy előbb elkerítik, ne vesztődjenek el a szerszámok, legyen egy zárt tér. Munkapont, Feribácsi. Mi úgy hívjuk, munkapont. Szóval, maga úgy gondolja, hogy előbb csináljak magának ide egy kaput? Akkor előbb azt csinálok magának, egy kaput, hogy lássa meg a szívemet!

Másnap, egy hideg, esős áprilisi hajnalon csuklyás fiatalembert pillantottam meg a külső udvaron. Azt mondja, ő Dániel, a mestert várja, jönnie kell, tőle lehet hideg, eshet az eső, nem számít semmi, csak a munkapont. Az számít. Kérdem, nem fázol, Dániel? Azt mondja, ha úgy fogjuk fel, akkor bizony fázik, de ha másképpen fogjuk fel, akkor egy csöppet sem fázik. Ilyen az építők élete...A felfogástól függ, hogy fázik-e az ember, vagy nem fázik. Vittem neki egy báránybőrrel bélelt kabátot, szépen megköszönte és megkérdezte, véletlenül tudnék-e adni ehhez a jó, meleg kabáthoz egy cigarettát. Adtam. Szépen megköszönte.

Déltájt megjött a mester. Megtelt az udvar hangos beszéddel. Egyszer azt mondja Péter, fiúk, most pedig megcsináljuk Feribácsinak a kaput. Hogy lássa meg a szívemet!

Néhány lépésnyi távolságból figyeltem, amint kimérik, illesztik a vasrámát, majd a sarkokat kezdik hegeszteni. Ne nézzen ide Feribácsi, a szikrák fénye rontja a szemét, figyelmeztet a hegesztő. Mondom, szeretem nézni a szikrák fényét, a sok apró csillagot, amint röpködnek a levegőben.

A hegesztés egy szakma, Feribácsi, nekem ez a szakmám, mondja a hegesztő ember. Szép szakma, mondom, de ha jól látom, azt a sarkot fordítva hegeszti, úgy a kaput nem lehet föltenni...Fordítva? Nem jól látja, Feribácsi! Ugye, hogy a szikrák fénye máris elrontotta a szemét! Nem ez az első sarok, amit hegesztünk. A kicsi újjunkban van a hegesztés, tudja meg, Feribácsi!  

Amikor a kaput próbálják föltenni, kiderül, igazam volt. Fordítva hegesztették. Azt mondja a mester, azért az elromlott szemével mégis jól látta Feribácsi, hogy fordítva tettük, de nem számít. Levágjuk, s jól tesszük. És lesz kapu. Hogy lássa meg a szívemet!

A kapu

 

Ezen a kapun nincs, aki kimenjen. Már. Anyám a kert másik végében lakik egyedül. Még el tudna jönni idáig is, de minek ? Ezen a kapun belül nincs udvar, nincs ház. Ami van, az nem ház. Pedig volt itt ház és udvar is. Nem is az fáj most, hogy nincs meg az a ház, amelyben születtem, a kaputól húsz-harminc méternyire. Csak romjai látszanak még. Nem is az fáj, hanem ez a régi kapu. Ezt a kaput nem vitte el a víz. Csak kilökte ajtajait és kisétált rajta. A falai megmaradtak. Úgy, ahogy. Egy nagy kő van nekitámasztva belülről, még látszik rajta az évszám, ezernyolcszázkilencvenhat. Szépen vésett számok. A kapun belül almafák vannak, birs, fenyő. És kövek. Nagy, szép, kerek kövek. Úgy vannak elrendezve ezek a kövek, hogy a középső, nagyobbik kő maga az asztal. Köréje lehet ülni. De nincs már, aki oda leüljön. Öcsémmel szoktunk ott elrévedezni, ha véletlenül mindketten otthon vagyunk. Egy hatalmas hársfa árnyékában. Mert az is van ott. Egy hatalmas hársfa. Ilyenkor, tavasszal méhek hada zümmög a virágok között, különben csönd van.

 

Ez a kapu önmagában is valóságos építmény volt. Téglából. Vakolva. Fehérre meszelve. Cseréptető rajta. S hogy mik lehettek régen e cserepek alatt, azt sokszor találgattam. Madárfészkek bizonyosan voltak. Még mókusokat, egereket is képzeltem oda gyermekkoromban. Homály és titokzatosság volt ott, a cserepek alatt. Szerintem ott most nincs semmi. Csak a huzat. De az sem biztos. Ami biztos, hogy omlik a vakolat, hullanak a cserepek, itt-ott kilátszik a tégla. Régen nincs lemeszelve ez a kapu. Ajtajai deszkából vannak, csak úgy, ideiglenesen odaszegezve, hogy ha jön egy újabb víz, hát ne kelljen sokat kínlódnia véle.

 

Ezen a kapun nincs, aki bemenjen. Tulajdonképpen. Mert azért bejárnak rajta. Az jár be ide, aki akar. És amikor kedve tartja. Legtöbbször lúdak jönnek be, ezt-azt csipegetni, bugyuta sárga rucák, télen juhokat látni itt és lovakat is. Mi nem tudjuk soha, kinek a juhai, kinek a lovai járnak a kertünkben. Járnak, nem járunk utána. Nincs miért. Nemrég eltűnt a kapu mellől egy gyönyörű, női akt-formájú hatalmas terméskő. Öcsém hozta volt valahonnan, egy hegyi patak medréből. Így emlékszem. Hozta, mert szép volt. Azért is vitte el innen valaki, mert ő is szépnek találta. Föl sem merült benne, hogy az a kő nem az övé. Ez a kapu, ez a kert mindenkié. És senkié. Amivel gazdája nem törődik, azzal törődik más. Ezt a tanulságot szögeztem le magamnak ennek a kapunak a történetéből. És a kert történetéből is. A minap, hogy otthon jártam, s nézegettem a romló kapunkat, megugatott egy kutya. Egy idegen kutya. Úgy gondolta, én vagyok itt az idegen, nem ő.

 

Nem ez az egyetlen kapu, az egyedüli elhagyott kert ezen a vidéken. Csak szét kell nézni a környező falvakban. Az sincs, aki szétnézzen errefelé. Mostanában sokszor elgondolom, milyen világban élünk, hogy el tudjuk nézni ezt az egyre inkább elhatalmasodó romlást ? Mert én is csak elnézem, nincs erőm ahhoz, hogy elébe álljak. Csak az omladozó kapunk előtt tudok megállani emlékezve és szomorúan.

( A nagyításhoz kattints a képre. A falon jól látszik, meddig ért föl az árvíz. )