Látszólag
Ma reggel megálltam a konyhai asztal
előtt, néztem azt a gyönyörű, arasznyi őszt, amit az otthoni világból hozott testvérem,
Károly. A sötét, meggyvörös tálba az érett, illatos szőlő közé sárga leveleket rakott, látszólag hanyag
mozdulattal, mintha evvel nem lett volna semmi célja. Márpedig volt. Mert ahogy
érzékelem, valami könnyű lebegés veszi körül a képet: elszomorít az enyészet
jelzésével, de föl is emel.
Nagyon örvendek ennek az egyszerű
tálnak. Lábadozási napjaimban szebb ajándékot nem is kaphattam volna.
Valahogy így kellene fölfognunk egész
örökségünket, beleértve múlékony, gyönge önmagunkat is.
