A letagadott tű
Naponta többször elsétáltam az ötvenkettes kórterem előtt. Már csak azért is, hátha kiszivárog onnan valami hír a mondatot kereső költőről. De onnan az égvilágon semmi nem szivárgott ki. Még azt az ismerősnek tűnő, tanárforma beteget sem láttam többé. El is könyveltem magamban, volt költő, nincs költő. Ha él még, bizonyosan azt a mondatot keresi, míg a nagy műtéte után lecsepeg a perfúzió. Ha már nem él, akkor így marad a világ, ahogyan van. Egy jó mondat nélkül. Már éppen sajnálni kezdtem a világot, lám, szegényebb lett egy költővel. Anélkül, hogy tudná, mit veszített el. Egy gyönyörűnek igérkező mondatot. Hirtelen furcsa, indulatos szavakat hallok az ötvenkettes kórteremből. – Pedig itt volt ! Itt ólálkodott a közelemben ! Ő volt, tudom, ő volt, maga az Isten. Neki is szöktem egy imádsággal. Hogy hallgasson meg. Neki is szöktem. De ő eltűnt a szemem elől. Hát miért kerül el engem ennyire az Úr ? Hogy énnekem mennyi dolgom lett volna még ezen a földön ! Ki fejezi be az új a házat ? Ki metszi meg a szőlőt, ha kitavaszodik ? Ezek a gyönge gyermekek úgy hagynak mindent. Elmennek valahová a nagyvilágba. Ha én már nem leszek. És leromlik a kerítés. Kidől a kapu. Gaz lepi el a kertet. Lóghatnak a szerszámok gazdátlanul a csűrben. Meg se hallgatott, eltűnt a szemem elől. Pedig én imádsággal szöktem neki, nem káromlással.
- Kedves uram, ha nem haragszik, jöjjön velem, - szólít meg valaki a hátam mögül. – Ezt hallom naponta többször ebből az átkozott kórteremből. Hogy neki mennyi dolga lenne még ezen a földön. Hát ki ő, hogy mindent el akar intézni ezen a földön ? Nem mehet ő is el csöndesen, mint más ? Az a sok, rendes ember ? Mit szökdösik annyit az imádságával ? Hol van az a nővér ilyenkor, hogy adna néki egy injekciót ? Hogy elaludjék. Hogy neki mennyi dolga lenne még... Ezt kell magának is itt hallgatni ? Amikor magának is van baja elég ? Hallom, a maga betegsége is az utolsó stádiumban van. Pontosan tudom azt a stádiumot. Los Angeles, négy. Egy orvos mondta a másiknak, amikor kilépett a háromágyas kórteremből. Onnan tudom. Olyan sok ideje magának sem lehet hátra az életéből. Abban a stádiumban, amibe a betegsége jutott. Ugye, nem haragszik, hogy ezt most így mondom, egyenesen a szemébe...
Nézze, itt vagyok én. Annyit nem vagyok képes elintézni ebben az életben, hogy fölmutassak egy tűt. Egy letagadott tűt ! Megműtöttek engem három évvel ezelőtt. És én három éve lázas vagyok. Most derítette ki valami drága gép, hogy bennem felejtettek akkor egy tűt. Attól vagyok lázas, mert az a tű állandó gyulladásban tartja a szervezetemet. Látszik a képen a tű. És azt a tűt most letagadja az az orvos, aki bennem felejtette. Három évvel ezelőtt. Annyit nem tudok elintézni, hogy legalább elismerje. Azt állítja, nem tű, ami a képen látszik. Holnap remélem fölvágnak engem is. És megtalálják azt a letagadott tűt. Hogy mutassak föl én is valamit. Amiben ha egyéb nincs, legalább igazság van. És ha már ide jutottam, vagyis az igazsághoz, most megmondom magának, miért szólítottam meg, amikor annak az imádkozós embernek a panaszát hallgatta. Hogy ő imádsággal ment neki az Istennek. Az én kórtermem pont szemben van az ötvenkettessel. Egyágyas kórterem az enyém. Nincs, akivel beszélgessek. Csak tűnődöm egész nap. Például azon, hogy mihez kezdjek ebben az életben, ha meg is találják bennem azt a letagadott tűt. Semmihez nem értek. Nincs mesterségem. De szépen rendben tudnék tartani egy udvart. Beültetném díszfákkal, virágokkal. Gruppokat csinálnék, szép, kerek gruppokat a virágoknak. Hogy illatozzanak, teljék öröme bennük, amíg még él. Olyan gyönyörű udvart csinálnék magának, hogy Isten is megcsodálná. Van magának egyáltalán udvara ?
