A kirámolt falu
Mama meghalt.
Száz esztendő nem
volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.
Egyszer meséltem,
Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk
iszik. Csak sós. Mint a maga könnye,
amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni.
Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger
nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van.
Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak
még a tengerről, mama?
Locsog.
Teljesen
fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette,
miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.
–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…
–Azok. Sirályok
szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt,
a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.
–Akkor hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…
–Hagyjuk, mama…
Anyám soha nem
látta a tengert.
Mama gyermek volt
még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és
tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét,
pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.
Aztán egy napon
apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a
Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói
havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két
hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen
elfoglalta az oroszok földjét.
Négy esztendeig
vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly
bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt
mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami
nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó
és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.
Egy napon
megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.
Azt mondták, most
már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.
Mama nem látta
meg a tengert.
Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.
Százéves korában,
miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a
helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert
látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja,
nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama.
Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik,
ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a
temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen
élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon
temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…
Mama meghalt.
Mama akkor halt
meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több
rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt
meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor
minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni,
sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne
zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek
fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden
jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak
volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.
Nagy lett a
világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még
lehet.
Anyám soha nem
látta a tengert.
