Egyszerű történetek (28)

                       Tamás Klára munkája, Wikimedia Commons

A nem pont Pestről

jött ember amikor belépett, azt mondta, az ő neve Misi. – Szabad-e belépnem ide, kissé kótyagosan,-kérdezte Misi. Mondom, direkt egy kissé kótyagos embert várok, Misi. Akivel el lehet beszélgetni.- Akkor szabad-e ide leülnöm, kérdezte Misi. Mondtam, üljön le nyugodtan, Misi.

- Micsoda szerencséje van magának, hogy ebben a kicsi boltban nincs pult, ahová az ember le tudna könyökölni ! Mert ha én ide le tudnék könyökölni, elmondanám magának szépen, sorjában, talán egészen reggelig,  hogy mi a helyzet velem. Megpróbálom így is. Ülve.

-Remélem, azért nem egészen reggelig, Misi, - jegyeztem meg kissé barátságtalanul. – Nem. Nem egészen reggelig, -mondta a nem pont Pestről jött ember.

-Az a helyzet, hogy én nem pont Pestről jöttem, hogy elverjem a pénzem. Nekem is van egy kis vállalkozásom. De nem pont Pesten. Rajtam kiüt a veríték, amikor valaki bejön hozzám, a kis vállalkozásomba és azt mondja, Pestről jött. Aztán kiderül, hogy nem pont Pestről jött, hanem valahonnan mellőle. Vagy egy kicsit távolabbról. Az ilyen nem pont Pestről jött emberek miért nem mondják meg már az elején, hogy nem pont Pestről jöttek ? Vagy egy kicsit távolabbról ? Szégyellik, hogy Pest mellől jöttek ? Na, ez az egyik. A másik az, hogy itt, szembe velem látok egy bögrét. Én azt a bögrét most magától megveszem. Ha ismeri maga azt a verset, hogy A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap, csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban...

Folytattam.

- Na, látja, van, aki nem tudja folytatni. Rajtam kiüt a veríték, amikor valaki ezt a verset nem tudja folytatni. Tudja mit ? Megveszem magától azt az egész felső sort, ami van azon a polcon. Az egészet megveszem !  Ha azt is tudja folytatni, hogy ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj.

Folytattam.

-Most pedig szépen csomagolja be nékem azt az egészet ! Ha lesz oly.

Lassan csomagoltam, s mondtam, leszek oly. Csak nehogy meggondolja magát, fölöslegesen ne csomagoljak. Mert én csomagolni nem tudok és nem is szeretek. Különösképpen fölöslegesen nem.

Csomagolás közben megkérdeztem a nem pont Pestről jött embertől, mi a logika abban, hogy a bögréről egyenesen a repülőgépre szökött a gondolata, s nem egy szép kancsóra. Mert az jobban találna a bögréhez, mint egy repülőgép. Azt felelte, ebben az a logika, hogy ő ebből a városból repülőgépen megy haza. Nem pont Pestre. Az a logika. És még van egy másik logika is abban, hogy az ő gondolatai szökdösnek. Egyik tárgyról a másikra. Egyik dologról a másikra. A jó versek éppen azért jó versek, mert szabadon engedik szárnyalni az ember gondolatait. Ahová éppen akarnak. Ő ugyan nem költő, de tudja, melyik a jó vers és melyik a rossz vers. Nem kell ahhoz az embernek pont pestinek lenni, hogy erre rájöjjön.

-Most pedig hívhatna egy taxit. Ha lesz oly.

Hívtam egy taxit.

A sofőr azt mondta a nem pont Pestről jött embernek: -Uram, maga kissé részeg. Látszik a szemén és minden mozdulatán. A maga farzsebéből folyik ki a pénz. Kilátszik egy köteg a farzsebéből. És én csak akkor vagyok hajlandó magát szállítani, ha előbb az összes pénzét itt, helyben megszámoljuk, s papírra tesszük, mennyi pénze van. Akkor elszállítom, másképpen nem.

Mondom a sofőrnek, ez az ember Pestről jött és tudja mit csinál, nem annyira részeg, hogy ne tudná, mit cselekszik. Felőlem azért a pénzét megszámolhatják és papírra is tehetik, mennyi van. Ha akarják.

A nem pont Pestről jött ember megveregette a sofőr vállát és azt mondta neki : Maga pont Pesten megélni sem tudna. Csak mellette. Valahol ott, ahol én. És most segítsen nekem ezt a csomagot innen kivinni. Legyen oly.

Másnap, úgy déltájt teljesen józanul lépett be a kicsi boltba a nem pont Pestről jött ember. A sofőr kiséretében. Azt mondta, búcsúzni jött, mennek a röptérre. De azért tiszta kiváncsiságból megkérdezi tőlem, ki írta a következő sorokat :  Francia voltam – megbántam nagyon –   Párizs szült, ott, hol Pontoise vagyon. Egy jó öles kötéllel nyakamon, Immáron seggem súlyát latolom.

Mondom, Villon.

A sofőr azt mondta a nem pont Pestről jött embernek, na, gyere Misi, még lekéssük a repülőgépet. Az éjjel eleget villogtunk...

Méltóság (28)

                          Fotó : Báthori Zsigmond
                                

Lassú méltóság

-El szoktam menni a búsba, kifelé, amerre a szemem lát. Vagy behúzok egy decit. Mikor hogy...- Ezt mondta nekem a barátom, amikor megkérdeztem tőle, mit szokott csinálni, ha nagyon nyugtalan. De én most hogy menjek el a búsba ? Kifelé ? Amerre a szemem lát ? Egy decit sem szabad nekem behúzni. És nem is reggeliztem. Egy elrontott mondat miatt. Nem vettem elő egy csöppnyi kedveskedést. Még annyit sem, hogy kezét csókolom. Annyit sem mondtam annak a konyhai asszonynak. Nem lennék jó politikus...

Ezeket a szavakat a nagy, piros embernek címeztem, de a közelebbi szomszéd szólalt meg. A gyergyói. Azt mondta, ne törődjek semmivel. Ha nyugtalan vagyok, az elmaradt reggeli helyett mondjak még egy történetet. Mindegy, hogy miről.

-A második műtétem utáni napokat egy különös természetű ember társaságában töltöttem. Ott feküdt a mellettem lévő ágyban. Ez az ember beszélni egyáltalán nem tudott. Csak integetni. Minden kis mozdulata tulajdonképpen egy mondat volt. Én minden mondatát megértettem. A szemével is segített nekem, hogy életben maradjak.  Rokonaitól tudtam meg, egy közeli, kicsi falu tiszteletben álló öregje az én szomszédom. Ha nem mondják, viselkedéséből ítélve hihettem volna azt is, püspök, vagy egyetemi tanár. Bölcsesség és méltóság sugárzott róla.

Egy vasárnap, látogatási időben sokan vették körül az ágyát. Jöttek szépen öltözött, külföldi rokonai, unokái is. És kérdezték tőlem, hogyan bírja nehéz műtéte utáni napjait az öreg. És én beszámoltam nekik mindenről, részletesen.

Ekkor történt, hogy engem is meglátogatott valaki. Ferhér köpenyben. Egy barátom. Orvos. Agysebész itt, ebben a kórházban. Épp erre járt és barátilag érdeklődött, hogy érzem magam. Elmondtam, hogy érzem magam. Részletesen. Amit mondtam, hallották a szomszédom látogatói is. Amikor a beszélgetést befejeztük, s a barátom kilépett az ajtón, a látogatók közül valaki megkérdezte a nővért, ki volt ez az orvos ? A nővér mondta az orvos nevét és azt is, hogy agysebész. Egy látogató felsóhajtott, s reám mutatva, csodálkozva szólott a többiekhez : - Nézzétek meg ezt az embert ! Ahhoz képest, hogy megműtötték az agyát, egészen normálisan beszél...Hát nem csoda ? Egészen normálisan beszél ! Ahhoz képest ! Ez az orvos nagyon jó agysebész...

Vihették magukkal a nagy hírt Vásárhelyről a látogatók, át a határokon, hogy él itt egy híres agysebész. Nem tudhatták, hogy énnekem nem az agyamat műtötték meg. És nem ez az orvos műtött, hanem Bara professzor. Nem bántott, hogy tévedés történt. Az sem, hogy  a látogatók szerint „ahhoz képest” beszéltem normálisan. Hogy átestem egy agyműtéten.

Amikor magunkra maradtunk, mondom a szomszédomnak, látja, milyen furcsa az élet. Tévedésből is lehet híres  valaki. Ő intett, hogy nem baj, hadd legyen híres...Méltóságteljes volt a tekintete.

A történet után sokáig hallgatott a hozzám közelebbi szomszéd.A gyergyói. Egyszer azt mondja :

 - Rajtunk nem segít semmi. Csak a lassú méltóság. Úgy kell leélnünk további életünket, lassú méltósággal. Nem panaszkodva, nem háborogva. Nem megnyomorítva a hozzánk tartozókat. Ha föl tudunk kelni az ágyból, akkor keljünk föl. Ha lehet, ne segítsen nekünk senki. És ne foglalkozzunk politikával. Amúgy sem nekünk való a politika. Ulysses legyei csak röpködjenek. Vagy nézzék a saját árnyékukat. És az a Sekszpír ha csakugyan olyan nagyot alkotott, akkor ezért tiszteljük őt. Egyszerű ács vagyok. Akárcsak Jézus apja, József. Ha kinyitjuk a bibliát, azt látjuk, tele van szép történetekkel. A szép történetek éltetik az emberiséget. Engem ezekben a nehéz napokban az itt hallott, szép történetek éltettek. A maga történetei.

Kiderült, hogy király voltam (28)

                                            Elekes Károly felvétele

Hosszú tél

Nem akart ez a tél elmenni. Mindenki megunta. Egyedül nekem kedvezett a hosszú tél. Jó volt legalább töprengésre. Képzeletben naponta alakítottam valamit az én birodalmam beosztásán. Olvastam valahol, hogy minden birodalom alapja a gazdaság. Amiből él az ember. Azután jönnek a cifraságok. Mint amilyen a kultúra, a turizmus, iskolák, sport, tűzoltóság, satöbbi. Elő is vettem a legfontosabb gazdasági tennivalókat, de beláttam, ez az apám és anyám dolga. Ők döntik el, mit termesszenek a kertben, s mi legyen a termény sorsa. Még játékból sem ültethetnék el sehová egy kisebb cseresznyefát. Mert ha el is ültetnék egy kisebb cseresznyefát, azonnal kérdőre vonna anyám, miért tettem pont oda, ahová tettem. Mert annak nem ott a helye. Ilyesmivel már sokszor próbálkoztam. Fölöslegesen. Aztán ott volt a mi Idánk. Aki a gazdasági ügyekben nem volt járatos. Az Ida kedvenc területe a filozófiai kérdések napirenden való tartása volt. És mindenféle művészet ápolása. Legelől a színház, utána az irodalom, majd a divat. Rábízhattam volna a környezetvédelmi minisztériumot is, mert szerette a fákat, füveket, madarakat. A bogarak, lepkék, méhek és darazsak világában is otthonos volt a mi Idánk. Ami engem illet, a szavak egymáshoz való rakosgatását tartottam a legüdítőbb foglalatosságnak, ami nem érdekelt senkit. Mondjuk, Idán kivül.

Játék az egész birodalom, mondtam magamban és egy napon magamhoz ragadtam a művelődési tárcát. Gondolatban.

Nem volt nehéz. Ennek a tárcának nem volt gazdája a mi birodalmunkban. Kivéve öcsémet. Mert ő azért megtöltötte a hátsó udvarunkban lévő kicsi házat, amelyben születtem, mindenféle művészi rajzzal, festménnyel. Még szobrok is voltak benne, faragott kövek és furcsa növésű fagyökerek. Főként a saját műveivel töltötte meg. És megtöltött még egy szép kicsi pálinkás üveget. Pálinkával. Ráírta a dátumot, s meghagyta, senki ne nyúljon hozzá, hogy legyen belőle régi pálinka. Sokáig ott állt az a kicsi üveg a falba mélyesztett polcon. Amelyek még ajtaja is volt.

Ezen a kicsi üvegen egyszer egy cédulát találtam, melyre az volt írva, hogy itt járt és megkóstolta a pálinkát Farkas Árpád. És néhány barátja. Így költözött be az irodalom  a kicsi házba. Lassan könyvek is kerültek egy apró szekrényre. Kevesen jártak ide, de aki belépett, azt hihette, ez egy házi múzeum. És az is volt, egy házi múzeum. Öcsém egy nyáron kinevezte műteremnek. De nem sokat művészkedett benne.

A nyitott ajtón bejöttek a szemtelen házi legyek, s nem lehetett bírni ezekkel a szemtelen házi legyekkel. Direkt Pestről hozott öcsém ragacsos, papírból való légyfogót s fölszegezte a gerendákra. Én ezeket a lelógó, ragacsos légyfogó pántlikákat ki nem állhattam. Amikor huzat jött be a házba, csak lengedeztek, néha a homlokunkra ragadtak. A legyek ügyetlenebb fajtáit megfogta, az ügyesebbeket nem. Mondtam is öcsémnek, nincs a világon hitványabb találmány ezeknél a rusnya légyfogóknál. Anyám szerint a régi, békebeli időkben azért tudtak jó légyfogókat csinálni. Ma már azt sem tudnak, jó légyfogót csinálni. Ida szerint nem is akarnak. Mert elromlott minden. A világ is elromlott egészen.

Ezeken a hosszú, téli napokon képzeletben átszerveztem a kicsi ház teljes berendezését. Megtehettem. Enyém volt a művelődési tárca.

Ebben a nagy átszervezésben eszembe jutott, amit Ida mondott a túlélésről. Mert ezt a hosszú telet is ki kellett bírni. Úgy mondta Ida, időnkint egy kicsit meg kell bolondulni. Jókor jutott eszembe, mert a gerendákról még lógtak a tavalyi légyfogók. Gondoltam, valahonnan fehér papírdarabokat tépek ki és írok rájuk egy csomó haikut. És fölragasztom a ragacsos légyfogókra. Hadd fújja a szél, amikor huzat van és csak lengedezzenek ezek a versikék a huzatban. Szándékomat közöltem Idával, de ő azt mondta, nem tudja, mi az a haiku. De akármik is legyenek, ha nem libegnek szépen a légyfogókon, akkor inkább ne is ragasszak reájuk semmit. Maradjon ott az a néhány, odaragadt, tavalyi légy. Mondom Idának, az a haiku japán találmány. Kicsi vers a haiku, három sor az egész. Nézd, itt van egy haiku:

Nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty.

Ezt a kicsi verset egy Fodor Ákos nevű költő írta. Tetszik neked  ez a vers, Ida ? Azt mondja a mi Idánk, neki nagyon tetszik. Mert igaz. És ragasszuk tele ilyen versikékkel az egész házat. És azt a hátsó udvart is. Egyik fától a másik fáig. Egy ilyen vers megér egy egész birodalmat. Pedig csakugyan kicsi. Szinte semmi.

Utak elágazása (Bözödi napjaim, 28)

                                    Fotó: Szabó Józsué Dániel, Káfé-Képtár

Utak elágazása

Azt már megítélni nem tudom, milyen szemmel néztek engem a bözödiek, amikor én egy esztendőt ott töltöttem a falujukban, s magasugrást és nagyszünetet tanítottam. Nagyon ellenséges szemmel nem nézhettek, mert én senkinek nem ártottam. Nekem sem ártott senki. Meglehet, időnkint csodálkozhattak rajtam, miért nem tanítom ezt a két teljesen haszontalan és értelmetlen tantárgyat a saját falumban. Mármint Siménfalván. Mert akinek van szülőfaluja, ott válasszon magának mesterséget. Vagy ha képtelen valami mesterségbe belefogni, akkor hóbortoskodjék otthon. Ha nincs más dolga. Ez így lenne természetes és elfogadható. Bennem is sokszor fészkelődött ez a magától értetődő gondolat. Mert ebben az időben az én falumban is megjelentek idegen emberek, tébláboltak az iskolában, vagy a néptanácsnál, aztán egyet gondoltak, s elmentek más vidékre. Nyomot sem hagytak maguk után. Esetleg az életrajzukba belekerült az én falum, hogy ott is voltak, de ennek értelmét fölfogni nem tudtam soha. Ez a Móricz Zsigmond kevés időt töltött Bözödön, legföntebb kialudta az utazás fáradalmait, de legalább hagyott maga után egy jó mondatot. A világ legszebb ösvényéről. És fölpróbálta a bözödi szalmakalapot is. Eszem ágában sincs, hogy a nagy regényíróhoz hasonlítsam magam, de azért sokszor elgondolom, milyen nyomot hagytam én Bözödön egy esztendő leforgása alatt. Talán csak azt a megállapítást, hogy Teréz tanítónéni kompótot szokott eltenni télire. Ez pedig nyomnak eléggé keskeny és szinte jelentéktelen. Sokszor szégyenkezem is, hogy ilyen fölöslegesen töltöttem az időmet Bözödön. Van, amikor félreteszem ezt a szégyenkezést és a történelmi helyzetre fogom az elfecsérelt esztendőmet. Azt mondom a magam megnyugtatására, hogy az emberi sors útjainak is van egy csomó elágazása. Még példákat is fölhozok az utak elágazására. Legtöbbször a balavásári út elágazását hozom föl. Mert itt általában meg szoktam állani. Latolgatom, innen most merre is menjek, hogy haza érjek a falumba. Segesvár felé jó az út, de hosszú. Bözöd felé rövid, de rossz. Aztán választom a jó utat, a hosszút. Nemrég fölvettem egy autostoppos embert, kérdi, merre megyek. Önkéntelenül azt válaszoltam, Bözöd felé. Pedig nem arrafelé akartam menni. Azt mondja, az neki megfelel. Magas ember, kalapos. Nem nagyon kedvelem a kalapos embereket, de gondoltam, valahogy csak elviselem. Mielőtt elkezdené a beüléssel járó ceremóniát, gondosan leveszi a fekete kalapját, s elhelyezi az ülésen, nehogy leverődjék a poros útra. De a bajok csak gyűlnek, mert kissé beüti  kopaszodó fejét a géderbe, s leülni sem tud. Mert a fekete kalapja ott van az ülésen. Segítek neki. Elveszem a kalapot, leül, aztán mint valami ékszert helyezi el ölében azt a lábatlankodó, fekete kalapot. Azt mondja, most már indulhatunk. Csavarintok egyet a rádió gombján, szóljon erősebben, mert épp arról beszélnek, hogy egy rabló milyen könnyedén fosztott ki valami bankot valahol. Egyszerű, műanyagból való pisztolyt vett elő, ráadásul még piros is volt az a játékpisztoly, de a bankos kisasszonyok minden pénzt odaadtak neki. Még a saját táskáikat is kiüresítették, ne menjen el üres kézzel az a bankrabló, ha már tiszteletét tette náluk.

Azt mondja az én utasom, ilyenek a fehérnépek. A kicsi fejüket nem gondolkodásra használják. Persze, hogy odaadnak minden pénzt egy bankrablónak, még ha nem igazi a rabló, akkor is. De azért ha csak tehetik, el is veszik a férfiak pénzét. Mert annyi eszük mindig marad abban a kicsi fejükben. Erre mondom az én utasomnak, mi, férfiak sem vagyunk sokkal különbek, nem tudunk eléggé vigyázni magunkra. Még egy autóba sem tudunk úgy beülni, hogy a fejünket bele ne ütnők a géderbe. S a kalapot is előre odatesszük az ülésre, ne legyen ahová leüljünk. Ugye, ez most magára vonatkozik. De én sem vagyok sokkal okosabb, s előrelátóbb. Mert én még segítettem is egy idegennek ide beülni. Meg sem kérdeztem magától, véletlenül nem tetszik rabló lenni ? Ennyit legalább megkérdezhettem volna. Azt mondja az én utasom, na és ha megkérdeztem volna tőle, s ő azt válaszolja, biza, rabló vagyok, akkor becsapom az orra előtt az ajtót, s nem veszem fel ? Mondom neki, dehogy csaptam volna be az ajtót az orra előtt ! Akkor még belém is lőhetne. Mert az igazi rablók könnyen lövöldöznek és én ki nem állhatom a lövöldözést. Ha maga nekem azt mondja, hogy biza, rablónak tetszik lenni, akkor én szépen kiszállok az autóból, átmegyek magához, a túlsó oldalra, s nem a fekete kalapjával törődöm, hanem a fejével. Nyomok egyet a fején beszálláskor, nehogy beleüsse a géderbe. Ahogy szokás. Nem tetszett látni a tévében, hogy a rendőrök is mindig lenyomják az elfogott rablók fejét, nagyon vigyáznak, nehogy valami baja legyen a rablók fejének ?  Ezt cselekedtem volna, nem pedig azt, hogy becsapom az ajtót a maga orra előtt. Azt mondja az én utasom, hogy akkor én nagyon nagy tévedésben vagyok. Mert az ő fejét senki emberfiának lenyomni nem szabad. Még megérinteni sem. Csak abban az esetben, ha rendőr vagyok. Sőt, ha rendőr lennék, akkor sem nyomhatnám le az ő fejét, csak miután igazolom magam, s  fölmutatom a rendőri mivoltomat igazoló papírokat. Akkor lenyomhatja. Akkor pedig köteles is lenyomni a rabló fejét, mert a letartóztatás pillanatában a rabló a rendőr fennhatósága alá kerül. Egy rendőrnek pedig szent kötelessége vigyázni az elfogott rabló testi épségére. Már csak azért is, hogy legyen aki tanúskodjék, vagy fölfedje az egész banda hollétét. Ha van bandája. S ha nincs, akkor is. Ameddig valaki nem rabló, hanem közönséges, egyszerű halandó, mint amilyenek mi vagyunk, addig senkinek nem kötelessége a mi fejünk épségére vigyázni. Nyugodtan beleüthetjük bármibe a fejünket. S annyiszor, ahányszor akarjuk. Ha nem vagyunk rablók. Ameddig valaki nincs letartóztatva, vagyis szabad ember, addig nincs joga ahhoz, hogy bárki is vigyázzon reá. Azt ki kell előbb érdemelni. Legalább egy kis rablási cselekedettel. Ezt csak azért mondom, hogy jól tette, amikor nem szállt ki az autóból, s nem nyomta le a fejem, mert ahhoz magának joga nem lett volna. Ami pedig a kalapomnak az ülésről való elvételét illeti, hogy legyen ahová leüljek, az már sokkal bonyolultabb jogi kérdés. Mert a törvény szerint senkinek nincs joga a más kalapjával foglalkozni. Csakis a saját kalapját rakosgathatja mindenki. A maga esetében enyhítő körülmény, hogy helyet csinált nekem az ülésen, s a kalapomat vissza is adta azonnal. Szóval, itt a jóhiszeműség kérdése forog fenn. Ami pedig azt a maga elgondolását illeti, mely szerint elővigyázatosságból meg kellett volna kérdeznie tőlem, hogy rabló tetszem-e lenni, azt örökre vesse ki a fejéből. Mert az fölér egy bűncselekménnyel. Senkiről nem szabad föltételezni, hogy rabló. Vagy betörő. Ha nincs reá elegendő oka, s nem tudja kellő módon indokolni. Az ilyesmi a rágalmazás fogalmát is kimerítheti.

Mondom az én utasomnak, milyen nagy szerencse, hogy őt fölvettem. Legalább tanultam valamit tőle a törvények természetéről. Mert egy ilyen, jogi tudományokban jártas embertől érdemes tanulni. Erre azt mondja az én utasom, hogy ő egy csöppet sem jártas a jogi tudományokban. Amit tud, azt is a napokban tanulta, mégpedig a saját vejének esetéből szűrte le magának. Mert az a helyzet, hogy az ő leányát éppen egy rabló természetű ember vette el, akinek a fejét nemrég nyomták le a rendőrök, az ő elvitele alkalmából. És most már ott maradt sírós hangulatban a leánya, az ő szép, pufók kis gyermekével. Ki tudja, abból is mi lesz, ha megnő, mert előre semmit nem lehet tudni. Egyetlen egy szerencséje van a leányának, mégpedig az, hogy ez a rabló természetű ember nem vette el őt egészen. Csak félig-meddig. Az élete még fordulhat jobbra is, szóval alakulhat. Erről az esetről sokat tudna beszélni, de most már nincs rá időnk, mert úticéljához mindjárt megérkezünk. Búcsúzáskor mondom az én utasomnak, né, a fekete kalapját ne felejtse itt, vegye magához, én egy ujjal is hozzá nem nyúlok. Aztán lemondok a bözödi, rossz útról, megfordulok és választom a jó utat, a hosszút. Visszaérve a balavásári útelágazáshoz, megállapítom, még sem volt teljesen hiábavaló ez a kitérő, s az időm vesztegetése. Valamit ebből is tanultam. Ilyen az utak elágazása.