Egyszerű történetek (21)

                   Pusztai Péter az ő régi fényképező masináival

Lila öngyújtó

                ( Útleírás)

Oda volt ledobva, Amerika földjére. Egy nagy városban, a járdára. Nyári napon pillantottam meg a lila öngyújtót. Majdnem a fele bele is süppedt a megolvadt szurokba. Reá léphetett valaki. 

Én fölvettem a lila öngyújtót. Úgy, mint egy elhullatott  patkószeget. De nem azért, mert majd jó lesz valamire. Nekem azonnal szükségem volt öngyújtóra.

Szép öngyújtó volt ez. A lila. Egyik oldalán, a járdáról ráragadt szurokban piciny, aranyos csillámok ragyogtak. A másik oldalán írás : Bank of Amerika. A napfény felé fordítottam a lila öngyújtót, hogy lássam, van-e még benne valamennyi gáz. Volt benne még valamennyi gáz. Úgy dobták el, még ki sem volt fogyva. Made in USA. Ez volt a fenekére írva. Ha véletlenül kiváncsi lenne valaki, mi volt a lila öngyújtó fenekére írva. Ez volt. Elolvastam.

Amikor lehajoltam a lila öngyújtóért, a vállamról lecsúszott a pánt, s a fényképezőgépem odaütődött a járdához. Baja nem lett, mert puha volt a járda. A lila öngyújtóval rágyújtottam egy cigarettára és boldogan mentem tovább. A magam útján.

Száz métert ha mentem, valaki megállított. És azt mondta, látta, amikor én lehajoltam valamiért. Mutattam a lila öngyújtót, hogy azért hajoltam le. Az idegen nyújtotta a kezét és bemutatkozott. Mondta a nevét és azt, hogy ő lengyel. De itt él. Én is mondtam a nevem, s azt, hogy nem itt élek. És megkérdeztem, véletlenül nem az övé volt ez a lila öngyújtó ? Mert akkor én azt neki vissza adom. Azt mondja, nem a lila öngyújtó miatt állított meg. Nem cigarettázik. És jobban tenném, ha én sem cigarettáznék. És az én helyemben ő nem hajolna le azzal a drága fényképezőgéppel. Mert ugye, hogy odaütődött a járdához.... Az a gép egy vagyont ér . Leica. Ráadásul Ős-Leica. A feketéből való. Tessar az objektívje. Egy vagyont ér. Ilyen géppel utoljára  Henry Kissingert lehetett látni. Az amerikai külügyminisztert. Valószínűleg akkor is ilyen gép volt Kissingernél, amikor Oriana Fallaci feltette neki a legkényelmetlenebb kérdést : -Nem gondolja, hogy ez a vietnámi háború egy teljesen fölösleges hadviselés ? És mit válszolt a külügyminiszter erre a kényelmetlen kérdésre ? Azt válaszolta, hogy de. Ő is úgy gondolja...Szóval, ilyen gép lehetett nála akkor is. Mint amilyen  a maga vállán van. Leica. És ha magától most valaki azt kérdezné, mit gondol a mostani háború felől, mit válaszolna ? Na, mit ? Azt, hogy ez is egy teljesen fölösleges hadviselés ?

Mondom a lengyelnek, nagyon messzire kerültünk ezzel a lila öngyújtóval. Mert íme, ott vagyunk a politika dzsungeljében. Ebben a fényes városban. Pedig tulajdonképpen nem történt semmi. Csak lehajoltam egy lila öngyújtóért.

Az nem éppen így van, mondta az idegen. Aki ilyen drága fényképezőgéppel járkál ebben a városban, nem lehet akárki. –Márpedig én akárki vagyok, - montam az idegennek. Tulajdonképpen egy senki. Én meg sem merném kérdezni egy idegentől, mit gondol bármely hadviselésről. Láthatta, hogy lehajoltam egy lila öngyújtóért. El tudja képzelni, hogy egy fontos ember lehajol egy eldobott, lila öngyújtóért ?

-El, mondta az idegen, el tudom képzelni. Amerikában minden megtörténhet. Az is, amit el sem tudunk képzelni.

Sírkő (21)

Ideges sírkövek

Bejön a terebélyes takarítónő, a galacsinos, megáll a nagy, piros ember vetetlen ágya előtt. Benéz az éjjeliszekrény mögé is. – És én most ezt a rengeteg élelmet hordjam át innen...

Kérdem, hol van a mi sarokbéli szomszédunk.

 – A sírkőfaragó ? A hegyen túlról ? Ott politizál a lovas barátjával a folyosó végében, a hátsó kórteremben. Egész nap. Ismeri azt a lovas embert ? Aki egyfolytában beszél a lovairól ? Mondom, én azt sem tudtam, hogy a mi sarokbéli szomszédunk sírkőfaragó. Azt hittem, politikus. – Lehet, hogy politikus is. Nagyon tájékozott ember, de a mesterségét tekintve sírkőfaragó. Nagy lábon él. A feleségének olyan drága nercbundája van, hogy megfordulnak utána a professzorok. Taxival közlekedik ebben a nagy télben. Nem olcsó manapság a taxi. Meg is váratja magát a kórház előtt. Van ott pénz bőven. Jó mesterség a sírkőfaragás...

Miután a terebélyes asszony mind elhordta a nagy, piros ember fölhalmozott élelmét, megszólal a közelebbi szomszéd, a gyergyói : - Igaza van ennek az asszonynak, csakugyan pénzes szakma a sírkőfaragás. De én azt semmi pénzért nem tudnám csinálni. Idegesít, ha beleszólnak a munkámba. A sírkőfaragó dolgába mindenki beleszól. Hogy az kőből legyen-e, vagy márványból, s a tetejére angyalt tegyenek, vagy pedig valami madarat. Van, aki olyan sírkövet rendel, ami úgy néz ki, mint egy bütüjére állított tégla. Ez a legegyszerűbb. Aztán az igényesebbek valami cifraságot képzelnek el a kő tetejére. De ezzel a cifrasággal soha senki nincs megelégedve. Amikor kész a munka, csak vakarja a fejét, hogy ezt ő nem így képzelte el. A fölírással is örökké baj van. Feketék legyenek-e a betűk, vagy aranyos csillogásúak. Akkor pedig jön a helyesírás. Ezek a sírkőfaragók nem ismerik a helyesírást. Azt mondják a megrendelőnek, írja fel a szöveget egy papírra, ő ahhoz tartja magát. De aki fölírja a szöveget egy papírra, sokszor az is téved, vagy rosszul írja. Minálunk egyszer egy régi sírkövön ilyen fölírás volt : Itt nyugszik pu. Sztabíró vót. Míg meg nem. Hót. Kész röhej. A pusztabírót kettőbe választotta, s még pontot is tett a közepére. Engem idegesítene, ha újra kellene vésni egy fölírást. Mert az egész követ át kell csíszolni egy eltévesztett betű miatt. Maga nem vette észre, hogy a temetőkben is mindenfelé csak ideges sírkövek vannak ? Azért düledeznek, egyik erre, a másik arra. Egy sem ül huzamosan egyenesen. Azt mondják, sülyed a temetői föld. Lehet, hogy sülyed. De a sírkövek is idegesek, az biztos. Szokott maga temetőkbe járni ?

- Amikor muszáj. Én is észrevettem, hogy idegesek a sírkövek mindenfelé.

Mi is idegeskedtünk az apánk sírköve miatt. Ő azt még életében szépen megcsináltatta a rugonfalvi kőfaragóval, ráíratta a saját nevét és születésének dátumát is. De az elhalálozásának évszáma egy-két éven át csak annyi volt, hogy 199. Amikor meghalt, négy év múlva, lementünk Rugonfalvára azért a négyes számért. Hogy jöjjön el a kőfaragó egy napon és vésse bele a márványba, a kilencesek után. De a kőfaragó nem jött, hogy belevésse. Öcsémnek kellett eljönnie Pestről, hogy nyomatékot adjon a kérelmünknek. Pedig meg volt fizetve minden. És megígérve is. Ilyenek a sírkőfaragók. Sok baj van a sírkövekkel... Még Amerikában is sok baj van, nem csak nálunk. Egyszer Cleveland városában járván, valaki elvitt engem egy magyar temetőbe. Ez ott volt valahol a Buckeye Roadon, egy öreg templom mellett. Azért vitt el, hogy lássam, milyen szépen gondozzák temetőjüket a kivándorolt magyarok. És mit láttunk abban a temetőben ? Azt láttuk, hogy az utcabéli idegen gyermekek kiszedtek a földből négy sírkövet, azokkal jelölték meg a kaput, ahová a gólt kell berúgni. Jól elrontottuk azt a napunkat. Még este is arról beszélgettünk, hogy abban a hosszú utcában kivándorolt magyarok építették a legtöbb házat, templomot. És most az őseik sírján futballoznak. Kiszedik a sírköveket, maholnap nyomuk sem marad. Még ott se, nemhogy itthon. Baj van a sírkövekkel...    

Kiderült, hogy király voltam (21)

21. Feriland és a turisták

Nem volt olyan nap, hogy ne ízlelgettem volna azt az idegen és mégis jól hangzó szót, hogy Feriland. Elegáns és nagystílű szó a Feriland. Sokkal szebben hangzik, mint azt, hogy Feriföld. Főleg az ö-betű zavart ebben a saját szavunkban. Hogy minek kell abba a szóba az az ö-betű... És persze, elképzeltem az ide látogató turista népeket is, akik ki sem tunák ejteni a Feriföldet. És az az igazság, hogy én régen is sokszor gondoltam idelátogató turistákra. Mert szép őszök idején gyönyörűnek láttam a mi udvarunkat. S a kertünket is. Egyszer, egy szép ősz idején még fogalmazást is írtam kedvtelésből a mi udvarunkról. Itt, a falra fölfutó szőlőlevelek árnyékában. Amikor már hosszúra nyúlott az árnyék. Gondoltam, ha úgy adódik, bele is teszem azt a fogalmazást egy kicsi könyvecskébe. Az lett a fogalmazásom címe, hogy Papsajt. 

Elmegy ez a nyár is, a Hargita felől már üzent az esti szél, hogy valahol köszörülik a jégcsapokat. De amiként a ruhát illik beszegni egy varrással, a friss szántást egy ekenyommal, a járdát egy sor kockakővel, szeretném még egyszer beszegni, körbejárni egy gondolattal ezt az elmenő nyarat, el ne felejtse a mi udvarunkat. A szakképzett turista csak röhögne rajtam, hogy egy szürke, kis udvarról fecsegek az elmenő nyárnak, mikor ő mindent megjárt immár ezen a széles világon. Röhögne rajtam, és azt mondaná, mit akarok, hiszen nem tudnék néki felmutatni semmit, se egy jókora gombát, se egy fagyöngyöt, se egy merész fölvételt a sziklák csúcsairól. Még egy utolsó szál árvalányhajat sem tudnék néki adni. Igaz. Csakhogy a mi udvarunk a legszebb hangulatú táj : papsajt nő rajta, s a bugyuta kicsi récék sietésükben orra esnek. Virágot, szőlőt nevel, eljönnek ide a méhek, a darazsak is, akár a pletykás vénasszonyok, vagy a szomszéd gyerekei. Az alma is úgy hull le a fűbe komótosan, nem gurul tovább. Itt szereti. Tavasszal fecskék köröznek fölötte, ősszel csillog az ökörnyál, mint a harmat. Vagy mint a gyémánt. Nekem mindegy a kettő. Van, akinek nem mindegy, de az se baj. Még az ég is jobban látszik innen. S a Hold is. A nyár ismeri ezt az udvart, nem kell néki különösképpen lefesteni. Csak fölemlítem a hangulatát, el ne felejtse. A szakképzett turistán csak mosolygok ilyenkor, mert csakugyan, mit is fényképezne a mi udvarunkon, ha egyszer ide tévedne. A bugyuta kicsi récéket, amint sietésükben orra esnek, vagy a méheket, vagy azt, hogy nő a papsajt ?

Ezt fogalmaztam. Most pedig a birodalmamra gondolok. Aminek már neve is van. Feriföld. És elképzelem, csakugyan, miképpen hangzana, ha egy ide tévedő turista azt mondaná az udvarunka, s a kertünkre nézve, hogy ez a birodalom Feriland. És színes pántlikákkal földiszítve megjelenne s valami üde táncot lejtene előtte a mi Idánk ? Azért később beláttam, ilyen birodalomnak királya nem szeretnék lenni. Mert még a végén igazi bolondnak nézné valaki az én udvari bolondomat. Aki normális és okosabb, mint sok más ember a falunkban.