Utcai filozfia

Benczédi Sándor, kisplasztika

A bokán rúgott ember

Megállít valaki az utcán, akit látásból már ismertem. Megállít és azt kérdezi tőlem, Jánosról mi a véleményem. –Elég sok Jánost ismerek, melyikre tetszik gondolni,-- érdeklődtem. –Hogyhogy melyik Jánosra, amikor igazi János csak egy van. A többi János csak Jani, vagy Jankó, nem is érdemes velük foglalkozni. Az igazi János érdekelne engem, az a János, aki előkelő helyen van benne a Bibliában, pedig olyan sületlenségeket állít, amiket ép ésszel nem lehet fölfogni. Példának okáért azt mondja ez  János, hogy   "Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige." Maga ezt föl tudja fogi? Mert szerintem kezdetben nem az Ige volt, hanem a szempont, ami szerint az Igét meg lehet fogalmazni. Az nem lehet, hogy ez a János csak gondol valamit és azt hányaveti módon odavágja az emberiség szemébe, hogy csak törje rajta a fejét az idők végezetéig. Szerintem a világon mindent, de mindent valamilyen szempont szerint szoktunk cselekedni. Most azon akadtam fenn, hogy ha már kezdetben megvolt az Ige és az Ige Istennél volt, akkor hogy lehetett az Ige maga az Isten? Mert ha mondjuk, én vagyok az Isten, és az Ige is én vagyok, akkor miért hordozom magammal az Igét? Mutasson nekem egy embert, aki ezt érti és meg tudja nekem magyarázni! Magának mi a véleménye erről a Jánosról? Legalább ő értette azt, amit kijelentett?

–Nem tudnám megítélni, mit értett János és mit nem értett, de arra jól emlékszem, hogy nemrég, amikor mi találkoztunk, maga azt mondta nekem, hogy egy vadidegen ember, amikor elment maga mellett, magát jól bokán rúgta, s azzal el is ment, pedig kettejüknek egymással soha semmi elintéznivalójuk nem volt és ezt a bokán rúgást azóta sem tudja megmagyarázni. Bevallom én sem tudom megmagyarázni. De ahányszor meglátom magát itt, a főtéren sétálni, azt mondom magamban, né, ott megy a bokán rúgott ember…

–Rendben van, persze, hogy azt mondja rólam, én vagyok a bokán rúgott ember. Mit is mondhatna, hiszen mi egymásnak még a nevét sem ismerjük, csak éppen találkozunk néha orvosi előírásra, mert sétára vagyunk ítélve, de attól a János kijelentésének értelmezését még nem oldottuk meg…

–Ebben igaza van. De vegyük figyelembe, hogy maga, Goethe is fennakadt János kijelentésén. Törte is a fejét hajnalonként, miképpen fordítsa az Igét helyesebben németre. És miben állapodott meg? Abban, hogy az Igét Akaratnak, Tettnek nevezte el, s még a tetejében egy csomó mindennek, amiket jobbnak ítélt meg. Mégis, az Ige a mai napig megmaradt Igének!

Nem csoda, ha most mi is hadilábon állunk ezzel a dologgal, különösképpen maga, akit még bokán is rúgtak, teljesen értelmetlenül.

–Akkor most mitévők legyünk ebben a nagy bizonytalanságban? Hagyjunk úgy mindent, ahogyan meg van írva? Nem bánom, hagyjuk úgy…De ahhoz ragaszkodnék, hogy ezután, ha rólam van szó, nevezzen úgy engem, ahogyan mondta: a bokán rúgott ember! Ennél pontosabban az életemet eddig még senki nem fogalmazta meg.

Ott tartunk

                                                                                       

Levél Petrarca asztalára

Látod-e Francesco, olykor mennyire semmi tud lenni a szigorú, könyörtelen idő! Hatszáz esztendők távolából írok neked ezen a bágyadt éjszakán, amikor sötét és cikkanó lepkék röpülnek be a nyitott ajtón, van, amelyik leszáll ide, az asztalomra, s nézi, mivel is foglalkozom, hogy elkerül az álom. De nem csak az éjjeli pillangók látogatását fogadom e csöndességben, hanem azt a furcsa hangulatot is, amit elképzelek rólad, amelyben kiléptél ebből a földi világból. Sárgult könyvekből még most is frissen ugrik szemembe a hír: Petrarca mindjobban fogyott, míg végre, 1374, július hó 18-ikának éjjelén dolgozószobájának íróasztalán egy Vergilius-kódexre borulva halva találtatott.

Szóval, egyedül voltál az utolsó órán, kezed nem fogta senki búcsúzás gyanánt, bezzeg, barátod, a fényes szellemű, Cavalcanti úgy ment el, hogy egyenesen az ágyból vitte el őt az ördög, vitte a pokolba, ahol bohém társaság  várta visongva, legalábbis ezt beszélték a népek egész Firenzében.

Ugye, senkinek nem jó egyedül halni meg, ugye nem jó, kedves Francesco! Ezt csak úgy mellékesen említem meg, mondjuk, azon az alapon, hogy én is Francesco, tehát Ferenc vagyok, nem koszorús költő, amiként te voltál, de hát a grádicsokat elmossák lassan a századok, s mi marad a nagy viráglocsolásból, ha nem Vergilius, vagy Dante? Semmi, de semmi nem marad, kedves Francesco! Csak sorok maradnak, versek, levelek maradnak, s talán néhány szikrázó fő, mely csak lassan fogy el, könyvekre borulva.

Ó igen! A levelek! Szerettél levelezni, tudom, s tudtad te is, jó levelet írni, igazad volt, mert a levél még mindig a világirodalom legdemokratikusabb műfaja. Annak írunk levelet, akinek éppen akarunk, s akkor, amikor éppen akarunk.

Gondoltam, elfér ez a levél is a te asztalodon, semmi különös nincs benne, csak az, hogy testvérem, Károly is majdnem ugyanazon a napon született, mint te, s most épp az a dolga, hogy tartsa kezében anyánk kezét, utolsó óráiban. Mert senkinek nem jó egyedül halni meg, ugye, nem jó, kedves Francesco!

Ami pedig engem illet, tudatom veled, hogy tíz évvel idősebb vagyok, mint te voltál, amikor arra a bizonyos Vergilius-könyvre borulva találtak, tehát nem fiatalos hév fog el e levél írásakor, hanem inkább az az örökös kérdés, hogy mit is keresünk a világon, miféle ködökből jövünk és merre igyekszünk oly nagy sietséggel, tudván, mennyire semmi tud lenni a szigorú, könyörtelen idő, mely mint a rozsda, mindent szétrág s elemészt mégis, van-e értelme ennek a nagy fölhajtásnak. Mert ugye, az ember természetét tekintve, voltaképpen semmi, de semmi nem változott hatszáz esztendők alatt, pontosan ugyanazok az emberi viszonyok itt is, mint amilyenek voltak ott, Firenzében a te idődben,   amit oly szépen papírra vetettél:   

 „Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyatott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.”

(Szabolcsi Éva fordítása)

Mondják, Dantétól lehet megtanulni, mi van a túlvilágon, mondják, Boccacciotól lehet megtudni, mi a helyzet az asztaloknál és az ágyban, tőled pedig azt a művészetet lehet magunkévá tenni, hogy eligazodjunk a mindenkori szürke napokban.

Sokat és sokfélét beszélnek a népek, beszélnek mindenről, ami éppen eszükbe jut, mégis, mit gondolsz, egyáltalán el lehet-e igazodni a magunk körüli létben, hatszáz esztendő elegendő idő-e arra, hogy bármit is megtudhassunk, legalább önmagunkról? Az igaz, hogy az ember szellemét egyfolytában ösztökéli a kíváncsiság, hogy újabbnál újabb jelenségeket megfigyeljen, de hát egy macska is mindenre kíváncsi, ezzel nem megyünk sokra. Aztán itt van a tudomány, s főleg a technológia fürkésző természete, ami valósággal hajtja az embert, lökdösi, amerre jónak látja, célokat tűz ki, tervez, jósol, de nem vállal semmit. Egyedül a filozófia vállalkozott arra, hogy a lényeges dolgokat megmagyarázza. De mi lett ebből a vállalkozásból? Egy nagy semmi, az lett. Mert a filozófia közben egyszerűen megbukott. Nem én mondom, az okos Sloterdijk mondja: „   A filozófia egy évszázada haldoklik, és képtelen meghalni, mivel nem teljesítette feladatát. Így búcsúja szükségképpen kínosan hosszúra nyúlik. Ahol nem ment tönkre a puszta gondolatigazgatástól, ott fényes agóniában vonszolja magát, amelyben eszébe jut az, amit élete során elfeledett kimondani. A vég láttán őszinte szeretne lenni, és fel szeretné fedni végső titkát. Bevallja: a nagy témák kibúvók voltak és féligazságok. E hiábavalóan szépséges, magasröptű gondolatok - Isten, univerzum, elmélet, gyakorlat, szubjektum, objektum, test, szellem, értelem, semmi - mindez nem a végső titok. Ezek csupán főnevek fiatalok, kívülállók, egyházatyák, szociológusok számára.”

Persze, ez az okos ember végignyálazta az eddigelé összegyűlt filozófiákat, s abból a fölfedezésből indult ki, mely szerint „a tudás hatalom”. Igen ám, de ez a „gondolatigazgatás” a mi századunkra már odáig fajult, hogy lemondott az igazgatásról, mégpedig a butaság, a korlátoltság és a kapzsiság javára. Ott tartunk, hogy apró, kis szigetek őrzik csak a tudást, amiképpen a mezők szélein látni az elárvult, divatból kiment műtrágya-kupacokat, tájainkon elburjánzott a semmit mondás politikája, s ha mond is valamit, mintha értelmezhetetlen tájszólásban mondaná, amit senki sem ért meg és nem is akar. Ott tartunk.

Én pedig ott tartok, hogy hatszáz esztendők távolából írok neked ezen a bágyadt éjszakán, amikor sötét és cikkanó lepkék röpülnek be a nyitott ajtón, van, amelyik leszáll ide, az asztalomra, s nézi, mivel is foglalkozom, hogy elkerül az álom.

A Hektár filozófiája

Hektárnak neveztem el azt a földet, mely három lépés hosszú és egy szűk lépés széles. Ott „terül el” a házunk előtt, ahová reggeltől estig odasüt a nap. Száznál több éves az a kicsi ásó, amellyel fölástam a Hektárt, száznál több éves karókat vertem a földbe, száznál több éves, hatalmas kalapáccsal.

Ezen az udvaron száznál több éves minden. Én is közeledem a nyolcvanhoz, anyám szerint a százat megérném, ha nem cigarettáznék olyan szorgalmasan. Ő már csak tudja, mi a hosszú élet titka,  a kilencvenkilencet épp most  tapossa. Na, de mi van a Hektárral?

Fölkelek éjjel, megnézem a Hektárt, nem kaparta-e ki valami tekergő macska a palántákat.  Szépek ezek a paradicsompalánták. Feleségem vette őket a piacon, de nem egy, hanem két helyről, hogy ha az egyik fajta nem válik be, akkor talán beválik a másik. Mert az nem lehet, hogy itt van három négyzetméternyi napsütötte föld, s ne teremjen semmit! Az nem lehet, akármilyen világ ez a mostani.

Jön a szomszéd, véletlenül elejt néhány elismerő szót, hogy nem árt az embernek a fizikai munka, aztán azt mondja:- azért szögezzük le, fölösleges és gyermeteg  agrikultúra, amibe maga itt belefogott. Fölösleges, mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatná a piacról. Mégpedig válogatva. És gyermeteg, mert ilyen tenyérnyi helyen csak gyermekek ültetnek ezt-azt, csupa kíváncsiságból. Már meg ne haragudjon...

Nem haragudtam meg. Azt mondtam, hallgasson ide, szomszéd: ezt a talpalatnyi földet úgy hívják, hogy Hektár! Én neveztem így el. Mert szeretek mindennek nevet adni. Hogy legyen mindennek neve. Ha egyszer földről van szó, akkor nekem az a föld Hektár. Magának van egy csöppnyi igazsága, amikor azt mondja, hogy amit én most művelek, fölösleges agrikultúra. Mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatnám a piacról. Mégpedig válogatva. Abban is igaza van, hogy ez gyermeteg munka. De tudja, hogy vagyunk mi, vének a gyermeteg munkákkal? Úgy, hogy valamiért illenek hozzánk. Még az is illik, ha erre a kicsi földre azt mondom, hogy Hektár!

Amiben nincs igaza, az az, hogy nem vette észre, mekkora gonddal készítettem elő azokat a hosszú, füstös, idétlen karókat a palántáknak! Félszáznál több lyukat fúrtam a karók oldalába, hogy a zsineget be lehessen fűzni tisztességesen, ne omoljék le a paradicsom, ha nagyra talál nőni. És azt sem vette észre, hogy ebben az egész agrikultúrában van egy kis filozófia. Látja, milyen magasak azok a karók? Azért olyan magasak, mert ezzekkel a magas karókkal adom a palánták tudtára, hogy bízom a növekedésükben. Ez a bizalom szerintem sokszor többet ér a kiadós öntözésnél is. Mert a növények hozzászoknak a szárazsághoz, de ahhoz nem, hogy lehetetlenségre vállalkozzanak. Maga értelmes ember, ezért mondanom sem kell, hogy ez nem csak a Hektár filozófiája...

                                             Pusztai Péter fotója

Filozófia

 

Az égvilágon a minden,

s a semmi az égvilágon

ott fönn és itt lenn,

rokonok valamilyen ágon.

 

Mit hoz a szél és mit visz el,

marad-e lábnyom ?

Piciny pecsétet csak visel,

amit az idő rányom...