Egyszerű történetek (25)

Emese levele

Nagyhasú postás hozta Emese haloványzöld, törékeny levelét. Pont ma. Ezen a reggelen, amikor szépen süt a nap, s a fákon énekelnek az ékes tollazatú, dalos madarak. Pont ma. Amikor semmihez nincs kedvem.

Azt írja Barótról György Emese, akivel osztálytársak voltunk Kolozsváron, a Bolyain : „ Drága, régi jó barátom ! A mellékelt dedikációt 41 évvel ezelőtt írtad. 41 év. Az jutott eszembe, hogy Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” c könyvében is a barátok 41 év után találkoztak. Ők szóban mondták el egymásnak az eltelt évek eseményeit. Én, ha röviden is, de próbálok röviden mindenről beszámolni, ami fontosabb eseménynek számított.”

És írja Emese, hogy „Mint osztályfőnök, arra tanítottam őket, (mármint a gyermekeket) hogy mindig legyen fontos számukra: a munka, kitartás, emberség, lelkiismeretesség, a család. Arra buzdítottam őket, hogy legyenek jók, emberszeretők, legyen szent nekik a napfény, a virág, a mosoly, a könny, az esőcsepp, a vers, a csend, a zene. Most, az osztálytalálkozón kiderült, hogy nem felejtették el intelmeimet.”

És írja Emese a következőt is : „Nagyon nehéz volt megszokni, hogy már nem tartozol senkihez, mintha senkinek se lenne szüksége rád. Így telnek az évek és már nagyon sok eltelt.”

És elmeséli Emese az ő haloványzöld levelében, miképpen telnek napjai.

Itt van levelének befejező sora : „Nagy szeretettel gondolok Rád és szeretteidre : Emese.”

Ez a levél Jeszényin Lila május –című versének négy sorával kezdődik :

  

„Kicsiny szoba, tiszta, jó.

Magam vagyok itt, meg a béke.

Ma a lét kedvemre való,

mint régi barát emléke.”

Miért épp Jeszényin versét tette levelének elejére ez az Emese ? –magamtól kérdem. Válaszom egyszerű : 41 évvel ezelőtt én voltam az osztály Jeszényinje. Úgy szerettem én ezt a költőt, képes voltam elmenni Moszkvába, hogy sírját fölkeressem, s porait egy üveg vodkával köszöntsem. Doktorálhattam volna Jeszényinből. De miből doktoráltam én 41 év alatt ? Idegességből ! Abból doktoráltam.

És most egy nagy, összevissza, zordon szobában vagyok. Magamban, békétlenül. A lét nem kedvemre való. Pedig ott kint süt a nap. És a fákon énekelnek az ékes tollazatú, dalos madarak.

Valami kis fény mégis bejön a függönyök mögül. Ráhull Emesének törékeny, haloványzöld levelére.

Belső elválasztású (25)

                       Fotó : Daczó Dénes, Káfé-Képtár

Belső elválasztású 
irigyek

Láthatóan ideges a terebélyes takarítónő. Rábízták a nagy, piros ember visszaköltöztetését ide, a háromágyas kórterembe. Hordja ismét a sok ennivalót, amit már egyszer elcipelt innen. Az éjjeliszekrény mögül. Még a hóna alatt is van egy befőttes üveg. Azt mondja, mindjárt jön a régi beteg. Meg sem kérdem, mi az oka ennek a hurcolkodásnak. Elmondja ő, amit el akar mondani.

- El kell jönnie néki onnan, abból a kórteremből. A lovas ember sok, hangos beszéde miatt. Nincs nyugodalmuk az ottani betegeknek. Bizonyosan erre panaszkodtak a főnővérnek. Tudják, mi van a dolgok hátterében ? Az van a dolgok hátterében, az irigység. Mert ennek a két betegnek rengeteg a közös megbeszélnivalója. Ismerik egymást a hegyen túlról. Állítólag szomszédok is. Az irigység. Hogy ezeknek miért van annyi közös intéznivalójuk, nekik pedig nincs akivel valamit megbeszéljenek. Az irigység. És mi most hozzuk vissza, hogy a lovas embernek ne legyen akivel egyfolytában társalogjon. Irigyek az emberek. A betegnél nincs irigyebb és panaszkodóbb teremtés a világon. A betegnek semmi nem tetszik soha. Képzeljék, abban a kórteremben titokban belső választásokat csináltak a betegek. Arról, hogy mi lenne  jobb nekik. Az-e, hogy a lovas ember maradjon velük továbbra is, vagy ez a barátja jöjjön el, akit innen vittek oda. A második műtéte után. Belső választásokat voltak képesek csinálni arra a rövid időre vonatkozólag, amíg itt vannak a kórházban. Mindenképpen el akarták választani egymástól a két barátot. És ez sikerült is nekik. Ezért jön most vissza a maguk volt szobatársa. Az irigység miatt. Manapság mindenfelé belső választásokat csinálnak. Ez a divat. Benne van a demokráciában. Maguk itt ketten mikor csinálnak belső választásokat ? Például arról, hogy melyikük ágya legyen közelebb a kaloriferhez ? Kemény ez az idei tél...

Mint egy örökre helyére tett mestergerenda, úgy fekszik ágyában a hozzám közelebbi szomszéd.  A gyergyói ács. Szótlanul nézi a nagy költözködést. Csak akkor fordítja kissé másfelé a fejét, amikor megpillantja a nagy, piros ember virágos köpenyét. Azt ki nem állhatja.

Engem már nem zavar ez a virágos köpeny. Amióta tudom, hogy foglalkozására nézve egyszerű, kőfaragó a nagy, piros ember.

Miután szépen elhelyezkedik a régi ágyában, megkérdem tőle, hogy érzi magát a második műtéte után. Mert én nemrég éppen a második műtétem miatt haltam volt meg. Nagy csoda, hogy nem egészen...

Azt mondja a nagy, piros ember, hogy valami egészen új betegségét fedezték föl, mióta nem láttuk egymást. Endokrin betegség. Idegen szóval ez a neve. Megtámadta a belső elválasztású mirigyeit ez a betegség. Kérdem, fölvilágosították-e arról, mi ennek a betegségnek a lényege, mert szerintem ez roppant komplikált dolog. Azt mondja, a hátsó kórteremben majdnem mindenki ismeri ezt a komplikált betegséget. Csak ő nem. Pedig eléggé megmagyarázták.  Egész nap arról volt szó, a belső elválasztású mirigyekről.

Aztán egy kis idő múlva megkérdem, jelen volt-e a terebélyes takarítónő, amikor a belső elválasztású mirigyekről beszélgettek. Mert nekünk azt mondta ez az asszony, abban a kórteremben belső választásokat rendeztek a betegek. Valahogy úgy fejezte ki magát, belső választás volt, irigység miatt. Hogy magával túl sokat és hangosan társalgott a lovas barátja. Azért is költöztették most vissza...

- Na, látja, pont ezért ártottam bele magam a politikába is. A butaság miatt. Összevissza beszélnek az emberek. Senki nem tudja, mi a globalizáció, mégis csak róla beszélnek. Arról, amiről fogalmuk sincs. Mifelénk sokan azt állítják, az a globalizáció, hogy mindent ki kell dobni. Mások azt, hogy az a globalizáció, ahonnan minket fognak kidobni. Ez a takarítónő belső választásról beszél. Hogy úgy döntöttek abban a  kórteremben, zavarja a betegeket a mi társalgásunk. Most már ülhetnek ott, abban a kínos csöndben, miután onnan eljöttem. Tudja, miért kellett nekem eljönnöm abból a kórteremből ? Mert a fogarasi havasokban egy szikláról lezuhant néhány hegymászó. Hajnalban hozta őket ide a helikopter. Ott volt több hely. És kellett az én ágyam is. Én javasoltam, hozzanak vissza engem ide, különben is nekem itt az ágyam.

Ezért ártottam bele magam a politikába. A butaság ellen. Még hogy belső választásokat csináltak azok a szerencsétlen betegek...A sok buta beszéd miatt nem értik meg egymást az emberek ezen a jó, nagy, kerek földön...

Kiderült, hogy király voltam (25)

25. Ismeri a járást

Egyszer mondom Idának, te Ida, szerintem nem nekem való a királyi mesterség. Igen sok vesződéssel jár. Huzatos helyen van a birodalmunk. Vannak esztendők, amikor még a szilva is megfagy a fákon, nem úgy, mint Medeséren.

Egy királynak kell legyen katonasága is, nem csak királysága. Anyám elég katonás teremtés, de őt nem állíthatjuk oda, hogy őrízze a birodalmunkat. Mert ha oda állítjuk, ki rendezi a tyúkokat, mert ugye, tyúkra is szükség van. És a disznók is állandóan csak ennének. Azért is nevezik őket disznóknak. De vannak disznó emberek is, akik valósággal letörik a kerítésünket, hogy ne legyen nekünk se kerítésünk. Ha már nekik nincs. Egy királyság  pillanatok alatt úgy tönkre tud menni, hogy semmi nem marad belőle. Volt már erre is példa a történelemben.

Itt, a faluban is. Élt a patakon túl egy ember, de akkora módban, mint egy király. Ez a gazdag ember egyik napról a másikra valami bank miatt elveszítette minden vagyonát. És szégyenében el is ment a faluból. A fiával együtt. Kóboroltak ketten falvakon és erdőkön át. Eljött egy hűvös este és az ember azt kérdezte a fiától, mi most mit eszünk, mert semmi ennivalónk nincs már. A gyermek azt felelte, mit eszünk, de hol hálunk, azon gondolkozzék, apám. Ez a mondás fönnmaradt a falunkban. Annyira, hogy ha valaki hirtelen nagyon leszegényedik, nem azt mondják,  leszegényedett, hanem azt, hogy mit eszünk, de hol hálunk helyzetbe került. Ezt most azért hozom elő, mert nekünk ennivalónk még van, de te a nyárikonyhában hálsz és egy király bolondja nem szokott nyárikonyhában hálni, hanem ő is kényelmes lakosztályban. Mikor lesz itt néked kényelmes lakosztályod a mi királyságunkban, Ida ?

Annyi apró intéznivaló van egy királyságban, hogy azt mi ketten nem bírjuk az idegeinkkel. Én már érezni kezdtem, baj van az idegeimmel. Hiába szedem a pirulákat, fáj a fejem.

Ezért mondom, hogy nem nekem való a királyi mesterség. S a király bolondja tisztség neked sem való. Mi lenne, ha ezt a játékot mi abbahagynók, amíg még nem késő. Mert számíthatunk a közvéleményre is. Egy napon csak megjelenik a házunk előtt a járkáló asszony, benéz a kapunkon, vagy a kerítésünk résein és nekünk vége. Máris kialakul rólunk az újabb közvélemény. És ha egyszer a közvélemény szerint ezen az udvaron nem egy, hanem két bolond is van, akkor mi itt nézhetjük egymást. És kóstolgathatjuk eső után a füvet. Nem az lenne a jó megoldás, hogy én megelégednék azzal, hogy király is voltam, te pedig szépen elfelejtenéd ezt a Fedák Sárit ? És véle együtt az egész bolondságodat.

Azt mondja Ida, úgy veszi észre, keveset olvastam én a történelmi könyvek bizonyos fejezeteiből. Könnyen megfutamodom és szeretek félreállani a bajok elől, ha megsokasodnak bajaim. Például a túlélésről keveset olvastam. Pedig a nehéz helyzeteket túlélni sokkal érdekesebb, mint egyszerűen csak élni. Aki  egészséges, annak élni nem nehéz. Vannak, akik csak élnek, s egyszer csak azt veszik észre, megöregedtek. Átsétálnak az életükön, valamit csinálnak, s annyi az egész. Bújnak is be a földbe. Ő nem szereti az ilyen egyszerű életeket. Nincs is hozzászokva az egyszerű élethez. A túléléshez szoktatta őt az önként vállalt, immár hivatásos bolondsága. Ezt a királyságot feladni könnyű, mert jóformán még el sem kezdtük. Csak egy zöldellő bodzafát tudnánk fölmutatni az eddigi uralkodásunkból. Az pedig szinte semmi.

Mondom, ismét okos dolgokat hallok tőled, de ezek engem nem nyugtatnak meg. Azt várnám el az én udvari bolondomtól, hogy helyettem kiutat találjon ebből a reménytelen helyzetből. Amibe kerültünk. Erre könnyedén azt feleli Ida, sokat nem kell várnom, ő ismeri a járást. Vagyis a kiutat. Szerinte időnkint egy kicsit meg kell bolondulni.

A tizedik emelet. (Bözödi napjaim,25)

                                Fotó : Hegedűs Zsolt, Káfé-Képtár

A tizedik emelet

A következő szombati napon üzenet jött Vásárhelyről, hogy hétfőn utazzak oda, mert vár engem egy nagyon fontos ember. Aki egyenesen az én ügyemben jött Bukarestből. Na, gondoltam, maga a Tényező jött a fővárosból. Ezért hétfőn, hajnalban meg is borotválkoztam tisztességesen. A megjelölt, fontos helyen azt mondták, egy Bota Tibor nevezetű főszerkesztő helyettes szeretne velem találkozni. De őt ott találom meg az édesanyjánál, akit időnkint meg szokott látogatni a Szabadság utca vége felé, ahol be kell térni jobbra, egy kicsi utcába. Megadták a házszámot is. Kedves asszony fogadott, mondtam, ki vagyok, ő pedig azt mondta, szólítsam Karola néninek. Ő a Tibike édesanyja. Nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy az a nagyon fontos ember, vagyis a Tényező nem más, mint egy Tibike. Nem is Tibor, hanem Tibike. De ezzel a kővel együtt a tantusz is leesett a fejemben, hogy ez a Tibike nem kizárólag érettem utazott ide a fővárosból, hanem az édesanyját látogatta meg. Előkerült Tibike, s nyújtotta meztelen karját kézfogásra, mondván, hogy ő Tibi. A Tibi meztelen karjának most csak azért van jelentősége, mert én azon észrevettem egy furcsa, fehér foltot. Engem otthon semmiféle tekintélytiszteletre nem neveltek a szüleim, ezért azonnal megkérdeztem Tibitől, mi az a furcsa, fehér folt a karján. Mert az nekem gyanús. Azt mondja Tibi, hogy valami gyógyíthatatlan folt jelent meg a karján, nem akar eltűnni, pedig állandóan kenegeti. Mégpedig sokféle, drága kenőccsel. De engem otthon tapintatosságra sem nagyon neveltek a szüleim. Ezért azt mondtam Tibinek, szerintem nem jó az ilyesmit sokat kenegetni, mert minálunk, az egyik szomszéd belehalt egy pattanásba. Abba halt bele, egy szimpla pattanásba, mondtam nyomatékosabban. Ebből a furcsa, fehér foltból, s a pattanásba való belehalásból az lett, hogy minél hamarabb szedjem össze a dolgaimat Bözödön, s utazzak Bukarestbe. Fel, a Sajtóház tizedik emeletére. Mert nekem ott munkát adnak egy egész esztendőre. Egyelőre napszámos leszek, s ha jól végzem a dolgom, minden kialakul. A további részleteket most nem sorolom fel. Esetleg azt említem meg, hogy a tizedik emeletre érve, egy fekete hajú, bajuszos emberbe ütköztem, aki azt mondta, jó, hogy fel tudtam jönni a liften, ő Dali Sándor, az újság főszerkesztője. És még azt is mondta, hogy ő szovátai, érezzem itthon magam. Én pedig nekifogtam, hogy otthon érezzem magam a tizedik emeleten. Ez nem volt nehéz, mert az egyik szobában Lázár Lászlót, vagyis Lazicsot pillantottam meg, aki valakivel éppen sakkozott. Lazicsot pedig én már Kolozsvárról ismertem. Életemnek az itt töltött része nem tartozik a bözödi napjaimhoz, ezért ezt félre is teszem. Esetleg egyetlen dolgot nem teszek félre. Mert annak valami köze mégis van Bözödhöz. Mert Tibi egy napon hatalmas, román nyelvű újságot tartott elém, s reá mutatott egy hosszú, nagy betűkkel írott címre. A cím az volt, hogy Gazdag kultúrális élet Alexandriában. És alatta két egész oldalni szöveg. Fényképek nélkül. Azt mondja Tibi, menjek el Alexandriába. Nincs messze, csak 88 kilométer és írjam meg én is ezt a gazdag kultúrális életet a mi lapunknak, mert kevés benne a kultúrális élet. Mondom, nézz ki az ablakon, Tibi. Akkora hó van odakint, hogy még Bözödön sem szokott olyan nagy hó lenni. Én nem hiszek abban az alexandriai gazdag kultúrális életben. Mert ilyen hitvány, téli időben mindenki behúzódik valahová, s a kultúrális élet sem virágzik. Erre Tibi rettenetesen fölháborodott és kijelentette, nagyon helytelen fölfogásom van nékem a hazai sajtóról. Mert ha egyszer egy központi újság ír valamit, akkor az úgy van. Ahogyan írja. Ő Moszkvában tanulta az újságírást, mi Moszkvát követjük, s az én magatartásommal nem lehet semmire menni. Kár, hogy elhozott Bözödről. Mondom, én szívesen elmegyek Alexandriába, de csak azzal a föltétellel, ha ő is velem jön. Nagyon csodálkoztam, amikor Tibi erre azt mondta, rendben van, akkor menjünk  mind a ketten. Mert ő megmutatja, hogy neki igaza van. És elutaztunk ketten Alexandriába. A központban egy hosszú temetési menettel találkoztunk. Pléhkrisuztusokat fújt a szél a férfiak kezében, a gyászoló nép pedig lehajtott fővel lépegetett a nagy hóban. A menet legvégén megszólítottunk valakit, mondaná meg, merre van a művelődési ház. Nem tudta. Aztán valahogy megtaláltuk azt az épületet. Az ajtók le voltak lakatolva. Innen a tanácshoz mentünk. Tibi mutatta az újságot a titkárnak, az pedig legyintett, s mondta, ő is látta, mit írnak a városáról Bukarestben. De felőle írhatnak akármit. Mert az a művelődési ház nyár óta le van lakatolva. És nyáron sem volt ott semmiféle kultúrális esemény. És neki nincs ideje ilyen dolgokkal foglalkozni, s mi is jobban tennők, ha nem újságot olvasnánk, hanem azt néznők, milyen zord idő telepedett a városra. Szomorúan utaztunk vissza, Bukarestbe. Különösen Tibi volt szomorú. Mert be kellett látnia, a kultúrális életről több tapasztalatot szereztem én Bözödön, mint amennyit ő Moszkvában. Ettől a naptól kezdve, csak olyan dolgokról írtam az újságba, amit saját szememmel láttam. Sok éven át. De egyszer azért megbotlottam én is. De nagyon. „Füst” címmel cikkecskét írtam a gyergyóalfalusi Wallner Ferenc bácsiról, aki negyvenkét esztendeig volt vasutas. Ott látható a fényképe is. A fényképpel nem volt baj, de a mozdonyfüsttel annál nagyobb. Mert az a helyzet, hogy Gyergyóalfaluban, sajnos, nem jár a vonat. Nem járt soha. Én viszont nagystílű voltam, roppant bőkezű vasútalapító: cikkemben bevittem a vasutat Alfaluba! Hadd legyen ott is... Úgy kellett nekem! Megjelenik a lap, bemegyek a szerkesztőségbe, és imígyen fogadnak: „Vonattal jöttél? Neked könnyű. Ott jársz vonattal, ahol akarsz.” A nagyobbik baj az, hogy Wallner Ferenc bácsit nyolcvannégy éves korában nehéz helyzetbe hoztam. Mert valószínűleg tőle is megkérdezik a falujabeli emberek: „Mikor járt itt kend vonattal, Ferenc?” Szóval, azért megbotlottam én is az újságírásban. De az új, bözödi úton megbotlani nem tudtam. Nem azért, mert síma lett az a bözödi út, hanem, mert meg se épült. És én már ritkán járok Bözödre. Miért járnék? Hogy szégyenkezzek ott, lehajtott fővel ? Néha azért eszembe jutnak a megigért kilométerkövek. Vagyis a bözödiek által, rólam elképzelt szobrok. Amelyek ott fehérlenének az út mentén. Egészen Gagyig.