Egyszerű történetek (25)

Emese levele

Nagyhasú postás hozta Emese haloványzöld, törékeny levelét. Pont ma. Ezen a reggelen, amikor szépen süt a nap, s a fákon énekelnek az ékes tollazatú, dalos madarak. Pont ma. Amikor semmihez nincs kedvem.

Azt írja Barótról György Emese, akivel osztálytársak voltunk Kolozsváron, a Bolyain : „ Drága, régi jó barátom ! A mellékelt dedikációt 41 évvel ezelőtt írtad. 41 év. Az jutott eszembe, hogy Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” c könyvében is a barátok 41 év után találkoztak. Ők szóban mondták el egymásnak az eltelt évek eseményeit. Én, ha röviden is, de próbálok röviden mindenről beszámolni, ami fontosabb eseménynek számított.”

És írja Emese, hogy „Mint osztályfőnök, arra tanítottam őket, (mármint a gyermekeket) hogy mindig legyen fontos számukra: a munka, kitartás, emberség, lelkiismeretesség, a család. Arra buzdítottam őket, hogy legyenek jók, emberszeretők, legyen szent nekik a napfény, a virág, a mosoly, a könny, az esőcsepp, a vers, a csend, a zene. Most, az osztálytalálkozón kiderült, hogy nem felejtették el intelmeimet.”

És írja Emese a következőt is : „Nagyon nehéz volt megszokni, hogy már nem tartozol senkihez, mintha senkinek se lenne szüksége rád. Így telnek az évek és már nagyon sok eltelt.”

És elmeséli Emese az ő haloványzöld levelében, miképpen telnek napjai.

Itt van levelének befejező sora : „Nagy szeretettel gondolok Rád és szeretteidre : Emese.”

Ez a levél Jeszényin Lila május –című versének négy sorával kezdődik :

  

„Kicsiny szoba, tiszta, jó.

Magam vagyok itt, meg a béke.

Ma a lét kedvemre való,

mint régi barát emléke.”

Miért épp Jeszényin versét tette levelének elejére ez az Emese ? –magamtól kérdem. Válaszom egyszerű : 41 évvel ezelőtt én voltam az osztály Jeszényinje. Úgy szerettem én ezt a költőt, képes voltam elmenni Moszkvába, hogy sírját fölkeressem, s porait egy üveg vodkával köszöntsem. Doktorálhattam volna Jeszényinből. De miből doktoráltam én 41 év alatt ? Idegességből ! Abból doktoráltam.

És most egy nagy, összevissza, zordon szobában vagyok. Magamban, békétlenül. A lét nem kedvemre való. Pedig ott kint süt a nap. És a fákon énekelnek az ékes tollazatú, dalos madarak.

Valami kis fény mégis bejön a függönyök mögül. Ráhull Emesének törékeny, haloványzöld levelére.