Egyszerű történetek (9)

                        

Az antenna beállítása

- Baj van fiam ! Baj. Röstellem is mondani ebbe a mobilba, mekkora baj van. Megint elment a Duna. Ezt a nyomogatót olyan jól befásliztad, hogy meg sem tudtam volna nyomni más gombot rajta. Csak azt, amit kihagytál. Tehát nem én vagyok a hibás, hogy megint elment a Duna. De úgy elment, hogy hívhatod ismét haza a te fiadat, Ferikét Pestről. Hogy újra beállítsa. Mint a múltkor. Mert azt más ezen a vidéken beállítani nem tudja. Már te sem. Neked sem való, túl a hetvenen. Hívhatod haza. Ezek a Dunások pedig azt mondták, minden segítséget megadnak a beállításhoz. Hát tudod te azt, hogy milyen segítséget adtak meg ? Mert én tudom. Azt, hogy hívjak szakembert. Honnan hívjak én most szakembert kilencvenhét évesen ? Udvarhelyről ? Oda fel is kell menni. És ki jön el ide onnan, hogy csavargassa azt a nagy tányért, s nyomogassa a gombokat ? Senki fiam, senki. Azt mondják, fizessek elő a kábelre. Igen, de hallom, hogy kábelen nem jő be Kossuth. Márpedig anélkül az egész nem ér semmit. Hívhatod haza Ferikét.

- Csókolom, Mama ! Jöttem. Próbáljuk meg ketten azt a Dunát.

- De mondom, nem én vagyok a hibás. Itt ültem éppen az ágy szélén, itt né, néztem a filmet, hát tiszta magától az a néhány ember csak kiment a tévéből, s többé nem jött elő semmi. Semmi, de semmi.

- Nem maga a hibás, Mama ! Éppen most mondja a fiam Pestről, nem Mama a hibás. A norvégok miatt nem megy a Duna. Mert norvég műholdon van most a Duna, s azt áttették egy más frekvenciára.

- Hát nincs a Dunának műholdja ? Tudtam, hogy ez lesz belőle ! Tudtam. Egy hold földjük sem marad a magyaroknak, mindent eladnak. Hol az osztrákoknak, hol a németeknek. Most a norvégoknak is eladták a holdjukat.

- Nem is volt a magyaroknak műholdjuk, Mama ! Csak bérlik a norvégoktól a műholdat.

- Mindenki gazdálkodjék a saját holdján, ne bérelje a másét, az soha nem volt jó ! Ugye, hogy elállították a norvégok a Dunát... Ezektől a norvégoktól is minden kitelik. Azt csinálnak a holdjukkal, amit akarnak. Az övék...

- Mit látsz a képernyőn, Tati ? Valami számokat ? Nyomd meg az okét.  Most mit látsz ? Jó. Most nyomd meg azt a gombot, amit Mama úgy nevezett el, hogy ormó. Most mit látsz ? Nincs ott egy kép, egy kicsi ikon, ami egy kalapácsot ábrázol ? Na, nyomj arra egy okét. Most menj vissza az elejére. De igyekezz, ez nemzetközi beszélgetés, elmegy minden pénzünk. Most mit látsz ? Semmit. Most menj oda, a számokhoz. És nyomj egy okét.

- Azt a kerek gombot hiába nyomogatod fiam, én azt már százszor is megnyomtam az ormó alatt. Ferike megmondta, ez a sorrend : piros, kerek, piros, kerek. És amikor látszik a kép, csak akkor kell megnyomni az ormót ! Ameddig nincs kép, addig hiába nyomkodod az ormót. Ez biztos !

- Drága Mama, most én kire hallgassak ? Magára-e, vagy a fiamra ?

- Nem én vagyok a hibás ! Nem lesz egy hold földjük sem ezeknek a magyaroknak. Tudtam. Eladnak mindent. Minek kellett a norvégok holdjára menni ? Mindenki maradjon meg a saját holdjánál...

- Most mit csinálsz, Tati ? Beszélgetsz Mamával ? Hát nem akarod, hogy beállítsuk az új frekvenciát ? Most mit látsz ? Jó. Akkor húzd ki a falból a csatlakozót. Kihúztad ? Jó. Most várjunk egy percig legalább. Most nyomd vissza a csatlakozót. Mit látsz ? Nyomj egy okét !

- Azt a kerek gombot hiába nyomogatod fiam, én azt már százszor is kipróbáltam! Hogy ne beszéljek annyit ? Jó. Akkor készítem az ebédet. Oda se nézek. De azt a kerek gombot hiába nyomkodod az ormó alatt... Nem. Egy hold földjük, annyi sem marad...

Kiderült, hogy király voltam (9)

            Fotó : Mátéffy Eszter, Káfé-Képtár


9. Egy véka paszuly

Most pedig kihagyok egy vastag könyvre való történetet. Arról, hogy haza jött apám a hadifogságból, s Miklós nagyapámat is egy napon eltemettük. Pedig izgalmas idők voltak ezek. A régi házat, ahol nagyapám, s Ida lakott, lebontottuk. Le a csűrt, s az istállót is. Az egész hátsó udvaron szinte nem maradt semmi. Csak a régi, kicsi ház, ahol születtem, a kőből épített kapu, s a kút. Még azok a vastag levelű növények is kivesztek a kút mögül, amelyek sebeinket gyógyították. Idát elhozta anyám a régi udvarról, s ezzel ő a mi fennhatóságunk alá került.

Sokszor fájdalommal néztünk az üres udvarra, ahol régen vízimalom működött, s nagy, lapos köveken lehetett járni mindenfelé. Öcsém benépesítette egyszer ezt az udvart egy sor ribizlibokorral, s mindenféle furcsa, erdei fenyővel. Apám magasra növő fákat ültetett a patakunk martjára, hogy megkössék a beomló földet, megjavította a hosszú kerítést, s a régi kaput is. De ezen az udvaron már nem lakott senki. Csavargó, idegen ludak jártak be a több helyen föltépett kerítésen. Olykor lovak is nyerítettek, s részeg emberek is tántorogtak, hogy útjukat rövidebbre fogják hazafelé menet.

Egy napon azt mondta anyám, ő meggyógyítja a mi Idánkat. Mert ő most már a mi fennhatóságunk alá tartozik. Munkát ad neki. Mert a munkánál nincs jobb orvosság a világon. Mi ezen eléggé csodálkoztunk, mert miféle munkát lehet adni egy gyönge és beteg aszonynak, aki egy fél életen át semmit nem dolgozott. Csak álldogált a hátsó udvaron, magában beszélt, vagy hangosan, s csupán a fákkal és madarakkal társalgott. És mit fog szólni a falu közvéleménye ahhoz, hogy valaki dolgoztat egy bolond asszonyt. Anyám nem várta meg, hogy fölsorakoztassam minden ellenkező véleményemet, rámutatott egy ládára, s azt mondta, ott van egy véka paszuly. És hozott két tálat és két hokkedlit. Hívta Idát és hívott engem, s azt mondta, ti most ketten szépen leültök ide, megválogatjátok ezt a véka paszulyt. Az ép szemeket ebbe a tálba teszitek, a hibásakat a másikba.

Eleget dolgoztam addigi életemben, de  unalmasabb és utálatosabb munkát nem tudtam volna magamnak elképzelni annál, hogy ülök egy hokkedlin és válogatom a paszulyt. Férfiember létemre. Ida is láthatta arcomon a nemtetszésemet, mosolyogva ült le a hokkedlire, kezét ölébe tette és várta, hogy leüljek én is.

Kénytelen voltam elfogadni ezt a lealacsonyító, undok munkát, mert arról volt szó, hogy ezt az Ida gyógyulásáért kell végeznem. Márpedig én mindent megtettem volna azért, hogy ép, egészséges legyen a mi bolond Idánk, s szemébe vághassam a járkáló asszonynak, na, tessék megnézni, nincs normálisabb ember a faluban, mint a mi Idánk. És menjen Isten hírével, vigye a közvéleményt is magával. De messze.

Elekes Károly festménye

Ki az idegen ?

( Gocsovszkyné )

9.

Nem tudhatom, miképpen érezhette magát ez a Gocsovszkyné a mi falunkban. Abban a süppedő, kicsi házban, a patakunk mellett. Mert idegen volt ő a mi falunkban. Idegen és magányos, nagyon. De soha nem ment el innen. Nem keresett más vidéket, más életet, nem keresett ő semmit. Csak az igazságot. Kizárólag az igazságot kereste. Úgy látszik, elég volt neki az az egyetlen élet, amit sorsától kapott. Emlékét sem akarta továbbvinni még ötven, vagy száz esztendeig, valami kimagasló, vagy legalábbis furcsa cselekedettel. Még a nevét sem próbálta megváltoztatni, pedig azt kiejteni sem tudták rendesen ezen a tájon. Eléggé igyekeztek a falumbéliek, a sutának tűnő Ocsovszky elejére tettek egy jó erős G-betűt, s az első o-betűt is hosszan ejtették, így lett belőle Gócsovszkyné. Nevének jelenőséget nem tulajdonított ez a Gocsovszkyné, nem gondolt arra, hogy jön egyszer egy ilyen alak, mint én és csak kínlódik a nevének leírásával. Mert csakugyan kínlódom valósággal, valahányszor leírom ezt a furcsa nevet, hogy Gocsovszkyné. Engem különösen ez az ipszilon zavar. Minek kellett egy ilyen szegény, jelentéktelen asszonynak még ipszilont is cipelnie magával egész életében ?

A nevekkel különben is sok baj szokott lenni. Itt van például ennek az Erdélyi Dénesnek az esete. Mert ez az Erdélyi Dénes tulajdonképpen Mircse volt eredetileg. Amikor bejöttek a magyarok, szükségük volt, de azonnal egy derék kinézésű, szigorú bíróra. Ez a Mircse Dénes az volt, derék kinézésű, szigorú ember. Éppen bírónak való. De a magyar hatóságok nem voltak megelégedve ezzel a Mircse névvel. Azt mondták, vegyen föl egy jobban hangzó nevet, s ő lesz a falu bírója. Még ki is találták, milyen nevet vegyen föl, ne törje a fejét rajta ez a derék ember. Legyen ezután Erdélyi. És az is lett. És bíró is lett arra a rövid időre.

Ezt így tudják a faluban. Már aki tudja. Megvénülni sem tudott ez az Erdélyi Dénes, belehalt valamibe. Lehet, az a rövid idő viselte meg, vagy pedig a jólét. De az is lehet, nem a jólétbe halt bele, hanem a nevébe. Mert fordult egyet a világ, s a román hatóságoknak nem tetszett, hogy Erdélyit csinált a Mircse nevéből. Emiatt még meg is verték, mondta ezt anyámnak Juliné. Ott van a sírja, egy majdnem fölhagyott temetőben, a Vári Józsiék kertjén felül, mindjárt balra. Vasráccsal bekerítve. Nem ott, ahol más népek vannak. Valamiért különállóbb helyre temették. Talán, hogy el ne vegyüljön a rendes temető tarka világában. Mert nálunk a rendes temető úgy van berendezve, hogy messziről meg lehessen állapítani az ittlakók fontossági sorrendjét. Legelől a falu volt előljárói pihennek, középen a pórnép, s leghátul a cigányok. Ilyen a beosztás. Mondanom sem kell, az én apám sírja ott van a pórnép között. Annak is a dereka táján. Ott a föld is már arra hajlik, ahol egy mély árok fenyeget, gyakori suvadással.

Ennek a Gocsovszkynének a sírját nem fenyegeti semmi. Se árok, sem pedig suvadás. Az ő sírja ott van a képzeletemben. Mégpedig legelől. A fontos halottaim között. Most helyeztem oda, csak néhány napja. Miután elolvastam Noicának, ennek a filozófusnak a szép sorait : „Tudom, hogy az élet gazdag. Sokkal több, mint amire szükségünk van. Mily boldogan tudnék élni kevesebbel is... E gondolatok forrása a „kevesebb” igénye. Eszembe jutott másoktól is megtudakolni: mennyi életre van szükségük? De a kérdések mit sem érnek. Meglepő és mégis érthető tény, hogy az emberek nem tudják, mit kezdjenek a gazdagsággal. Észrevették-e, hogy a betegek, a szegény emberek, a kurta életűek és a kevés életesélyűek tudják, hogy mit akarnak?” ( Cseke Gábor fordítása )

Ezeket a sorokat most legszívesebben fölolvasnám az Erdélyi Dénes sírja mellett, ha valahogy átjutnának a vasrácsokon. S ha tudnám, meg is hallja. Ha pedig nehezen értené, el is magyaráznám. Ott kezdeném, hogy csakugyan, mennyi életre van szüksége az embernek Dénes ? Mert ez a Gocsovszkyné tudta, mennyi életre volt neki szüksége. Így, szegényen, magányosan és idegenül is tudta ! Abban a kicsi, süppedő házban. Ami nem is volt az övé. Talán még meg is kérdezném a temetői csöndben : mit gondol afelől, ki az idegen ? Mondjuk, egy kicsiny faluban kit nevezhetünk idegennek ? Azt-é, akiről csak annyit lehet tudni, hogy az igazságot kereste, s nem törődött hírrel, vagyonnal, névvel, vagy az az igazi idegen, aki még holtában is messzire van ettől a néptől ?