Elekes Károly festménye

Ki az idegen ?

( Gocsovszkyné )

9.

Nem tudhatom, miképpen érezhette magát ez a Gocsovszkyné a mi falunkban. Abban a süppedő, kicsi házban, a patakunk mellett. Mert idegen volt ő a mi falunkban. Idegen és magányos, nagyon. De soha nem ment el innen. Nem keresett más vidéket, más életet, nem keresett ő semmit. Csak az igazságot. Kizárólag az igazságot kereste. Úgy látszik, elég volt neki az az egyetlen élet, amit sorsától kapott. Emlékét sem akarta továbbvinni még ötven, vagy száz esztendeig, valami kimagasló, vagy legalábbis furcsa cselekedettel. Még a nevét sem próbálta megváltoztatni, pedig azt kiejteni sem tudták rendesen ezen a tájon. Eléggé igyekeztek a falumbéliek, a sutának tűnő Ocsovszky elejére tettek egy jó erős G-betűt, s az első o-betűt is hosszan ejtették, így lett belőle Gócsovszkyné. Nevének jelenőséget nem tulajdonított ez a Gocsovszkyné, nem gondolt arra, hogy jön egyszer egy ilyen alak, mint én és csak kínlódik a nevének leírásával. Mert csakugyan kínlódom valósággal, valahányszor leírom ezt a furcsa nevet, hogy Gocsovszkyné. Engem különösen ez az ipszilon zavar. Minek kellett egy ilyen szegény, jelentéktelen asszonynak még ipszilont is cipelnie magával egész életében ?

A nevekkel különben is sok baj szokott lenni. Itt van például ennek az Erdélyi Dénesnek az esete. Mert ez az Erdélyi Dénes tulajdonképpen Mircse volt eredetileg. Amikor bejöttek a magyarok, szükségük volt, de azonnal egy derék kinézésű, szigorú bíróra. Ez a Mircse Dénes az volt, derék kinézésű, szigorú ember. Éppen bírónak való. De a magyar hatóságok nem voltak megelégedve ezzel a Mircse névvel. Azt mondták, vegyen föl egy jobban hangzó nevet, s ő lesz a falu bírója. Még ki is találták, milyen nevet vegyen föl, ne törje a fejét rajta ez a derék ember. Legyen ezután Erdélyi. És az is lett. És bíró is lett arra a rövid időre.

Ezt így tudják a faluban. Már aki tudja. Megvénülni sem tudott ez az Erdélyi Dénes, belehalt valamibe. Lehet, az a rövid idő viselte meg, vagy pedig a jólét. De az is lehet, nem a jólétbe halt bele, hanem a nevébe. Mert fordult egyet a világ, s a román hatóságoknak nem tetszett, hogy Erdélyit csinált a Mircse nevéből. Emiatt még meg is verték, mondta ezt anyámnak Juliné. Ott van a sírja, egy majdnem fölhagyott temetőben, a Vári Józsiék kertjén felül, mindjárt balra. Vasráccsal bekerítve. Nem ott, ahol más népek vannak. Valamiért különállóbb helyre temették. Talán, hogy el ne vegyüljön a rendes temető tarka világában. Mert nálunk a rendes temető úgy van berendezve, hogy messziről meg lehessen állapítani az ittlakók fontossági sorrendjét. Legelől a falu volt előljárói pihennek, középen a pórnép, s leghátul a cigányok. Ilyen a beosztás. Mondanom sem kell, az én apám sírja ott van a pórnép között. Annak is a dereka táján. Ott a föld is már arra hajlik, ahol egy mély árok fenyeget, gyakori suvadással.

Ennek a Gocsovszkynének a sírját nem fenyegeti semmi. Se árok, sem pedig suvadás. Az ő sírja ott van a képzeletemben. Mégpedig legelől. A fontos halottaim között. Most helyeztem oda, csak néhány napja. Miután elolvastam Noicának, ennek a filozófusnak a szép sorait : „Tudom, hogy az élet gazdag. Sokkal több, mint amire szükségünk van. Mily boldogan tudnék élni kevesebbel is... E gondolatok forrása a „kevesebb” igénye. Eszembe jutott másoktól is megtudakolni: mennyi életre van szükségük? De a kérdések mit sem érnek. Meglepő és mégis érthető tény, hogy az emberek nem tudják, mit kezdjenek a gazdagsággal. Észrevették-e, hogy a betegek, a szegény emberek, a kurta életűek és a kevés életesélyűek tudják, hogy mit akarnak?” ( Cseke Gábor fordítása )

Ezeket a sorokat most legszívesebben fölolvasnám az Erdélyi Dénes sírja mellett, ha valahogy átjutnának a vasrácsokon. S ha tudnám, meg is hallja. Ha pedig nehezen értené, el is magyaráznám. Ott kezdeném, hogy csakugyan, mennyi életre van szüksége az embernek Dénes ? Mert ez a Gocsovszkyné tudta, mennyi életre volt neki szüksége. Így, szegényen, magányosan és idegenül is tudta ! Abban a kicsi, süppedő házban. Ami nem is volt az övé. Talán még meg is kérdezném a temetői csöndben : mit gondol afelől, ki az idegen ? Mondjuk, egy kicsiny faluban kit nevezhetünk idegennek ? Azt-é, akiről csak annyit lehet tudni, hogy az igazságot kereste, s nem törődött hírrel, vagyonnal, névvel, vagy az az igazi idegen, aki még holtában is messzire van ettől a néptől ?