Épeszű ember

Épeszű ember

( Gocsovszkyné )

19.

Nincs az az épeszű ember, aki most föltenné nekem a kérdést, milyen ember volt az én rosszabbik nagyapám ? Mert ugye, örökösen a jobbikat emlegetem. Hát nem világos, hogy a rosszabbik nagyapám rosszabb volt, mint a jobbik ? Ilyen kérdést csak olyan ember tehet föl, mint aki megkérdezte, tulajdonképpen mikor élt Jézus ? Krisztus előtt, vagy Krisztus után ? Aki nincs tisztában a történelemmel, az algebrával, a lelkek természetével, s más ilyen haszontalan dolgokkal. Nem mondom, a történelemmel én sem vagyok tisztában. Nem is szeretem a történelmet. Pont a rosszabbik nagyapám miatt nem szeretem. Mert ő kavarta össze a dolgokat a fejemben. Egyszer föl is tettem magamnak a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy az én rosszabbik nagyapám még az én nevemet is elrontotta, nem csak a saját és a mások életét ? Már akkor elrontotta az én nevemet, amikor én még meg sem születtem. Ki nem állhatom én a nevemet. Pedig milyen szépen sorakoznak benne az e-betűk... Mint ősszel a drótokon a fecskék. Elekes.

Ennek a Gocsovszkynének a szellemében most megmondom, mi az igazság. Az az igazság, hogy nem csak a nevemet nem szeretem, hanem azokat sem, akik ezzel a névvel ki merik tenni a lábukat a nyílt utcára. Mert ezek az elekesek hitvány emberek voltak a mi falunkban. (Kivéve azokat, akik nem voltak hitványak.) Ezek az elekesek, mint amilyen én is vagyok, kiállhatatlan emberek voltak végig a falu történelmében. ( Kivéve a dédnagyapámat, akit Ferkőnek hívtak, s akinek szép, fekete márványból van a sírköve kint, a bokrok között, a régi temetőben. Azt a helyet csak Károly öcsém szokta rendezni, más senki ezen a világon ) ) Ezek az elekesek merő emberek voltak, önteltek, túlságosan büszkék. Azt hitték, maga a Nap is azért kél föl reggelente, mert ők fölébredtek. Azt csak egyedül én láttam be néhanapján, hogy nem azért kél föl a Nap. Ezért is nem változtattam meg a nevemet. Viselem dacból. Meg akarom mutatni, hogy én merem viselni. Csak amikor nagyon egyedül vagyok, olyankor bánom, hogy nem szereztem be valami egészen más nevet. Mint sokan mások. Akik három nevet is beszereztek. Engem valósággal idegesít, ha valakinek három neve is van. Nekem az is sok, amit elrontott az én rosszabbik nagyapám.

Hogy mivel rontotta el a nevemet ez az én rosszabbik nagyapám ? Erre a kérdésre egyszerűen lehet válaszolni. Csak kényelmetlen. Azzal rontotta el az én nevemet a rosszabbik nagyapám, hogy föltette a családját a Jútubra. Akkor tette föl oda, amikor még nem is volt Jútub. Sejtett ő valamit, mert az elekesek egytől egyig mind okos és előrelátó emberek voltak. Nem csak rossz emberek. Az én rosszabbik nagyapám előre tudta, mi lesz száz, kétszáz év múlva a divat. Az, hogy templombajárás helyett a népek fölmennek a Jútubra, s onnan nézik nagy élvezettel, miképpen lövi le az egyik ember a másikat. Ezt a divatot az én rosszabbik nagyapám már ifjú korában bevezette a faluba. Akkor, amikor Amerikában még csak vaktában lövöldöztek a részeg lótenyésztők, főleg a kocsmákban.

Az én nagyapám állítólag hazament a kocsmából és a vadászpuskájával összevissza kezdett lövöldözni abban a házban, ahol az elvált felesége, s annak gyermeke is jelen volt. Ez a dolog nem is a falumban történt, hanem a szomszéd faluban, Kadácsban. De az semmit sem változtat azon az igazságon, hogy az elvált feleség bele is halt abba a lövöldözésbe, s a gyermekének az egyik ujját el is vitte néhány sörét. És elvitték az én rosszabbik nagyapámat a tömlöcbe egy időre, hogy gondolkozzék az ő hitvány cselekedetén.

Mondanom sem kell, miképpen nevezték mifelénk azt az embert, aki lelövi a volt feleségét. Egyszerűen gyilkosnak nevezték. Ezzel rontotta el az én nevemet a rosszabbik nagyapám.

Ma már meg sem kottyan, ha valaki azt látja a Jútubon, hogy lövöldöznek. Nem is nevezik gyilkosnak azt, aki lelő valakit egy sörétes puskával. Esetleg azt mondják, hogy az ni, aki eltalálta a másikat. Eltalálásnak nevezik ma a gyilkosságot, s kész. Épeszű ember föl sem tudja fogni, miképpen lett a gyilkosságból egyszerű eltalálás.

Engem csak az szomorít el, hogy az én nevemet is eltalálta sörétes puskájával az én rosszabbik nagyapám. Nehezen is viselem a nevemet. Ez a szegény Gocsovszkyné a szájára sem vette a nevemet, amikor kifogtam a Nyikóból azt a közepes murok méretű halat. Azt mondta, te, gyermek... Nem a nevemen szólított. Csak az szomorít el. Épeszű ember könnyen belátja, nem alaptalan az én szomorúságom. Mert az vagyok. Szomorú. A nevem miatt.