Alkatrészek a MonarchiábólArany Monarchia
( Gocsovszkyné )
11.
Énnekem a fönnvaló úgy felvitte a dolgomat, hogy már gyermekkoromban találkoztam Béccsel. Főleg éjnek idején szoktam Bécs körül ténferegni és csodálkozni. Gyönyörű éjszakákat töltöttünk apámmal kint, a főút mellett, a Györfi Károly malmában, ahová, búzát, zabot vittünk őrlésre. Ott volt Bécs, ennek a Györfi Károlynak a malmában. Föl volt írva egy félelmetesen nagy lendkerekű gép elejére, hogy Wien. Aranyozott betűkkel volt odaírva. Mondtam is apámnak, milyen szépen fénylenek azok a betűk, bizonyosan aranyból vannak. Azt mondta apám, réz az, fiam, sárgaréz. Aranyból csak a Monarchia van csinálva. Én ebből az égvilágon semmit nem értettem. Ez a Györfi Károly magyarázta meg nekem, a fölírás, hogy Wien, az tulajdonképpen egy város, magyarul Bécs a neve.
Azzal az apámféle megállapítással, mely szerint a Monarchia aranyból van csinálva, ez a Györfi Károly egyetértett. De nagyon. Még olyan megjegyzést is tett hozzá, hogy minden aranyat ér, ami onnan jő ide. Vagyis az ásók, kapák, fűrészek, fúrók, kalapácsok, minden. Minden aranyat ér. Mert a Monarchiában mindent az örökkévalóságnak csinálnak. Még a szerszámok nyelét is olyan fából készítik, hogy örőkké tartson.
- Ezek a mi asszonyaink föl sem tudják fogni, miért kell jó gépet, szerszámot Bécsből hozni – mondta apámnak ez a Györfi Károly. Hiába, a fehérnép, az fehérnép, mondta apám. Erre jól emlékszem, s az jut eszembe, anyám se gondolkozott soha azon, miből van csinálva a Monarchia. Hát akkor ennek a Gocsovszkynének mitől lettek volna monarchiás gondolatai, amikor ő még a faluból se tette ki a lábát ? Sem pedig az örökkévalósággal nem foglalkozott, hanem csak az igazsággal és a pontossággal.
Nekem is feltűnt, hogy ebben a malomban fehérnépet soha nem lehetett látni. Pedig milyen szépen folydogált a liszt, miután apám a gabonát felöntötte a garatra, s ez a Györfi Károly beindította azt a hatalmas lendítő kereket ! Azt a lisztet még maga, Györfi Károly is átengedte az ujjai között, s egy kicsit meg is súrolta a hüvelykjével, hogy megbizonyosodjék az őrlés minősége felől. Mert azért félt ő is a fehérnépektől. Azok állandóan hibát kaptak a kész lisztben. Mint anyám, hogy túlságosan durvára van őrölve megint az a búza, hát milyen kenyér lesz abból, te Ferenc, milyen kenyér ? Vagy túlságosan finomra az árpa, minek kell a majorságnak ilyen finomra őrölni, csak odaragad az étel a csőrükhöz.
Mindig a kész dolgokban kaptak hibát az asszonyok. Semmiért el nem jöttek volna a malomba. Még kiváncsiságból sem. A teljesen kész és megmásíthatatlan dolgokban találtak hibát mindig. Például amilyen a férfiak öröklött tulajdonsága, vagy szerzett szokása. Hogy az ő férje miképpen fogja meg a poharat, ha már megfogja. S miért van az, hogy állandóan leeszi magát a férfiember...
Ott tanultam meg, a Györfi Károly malmában, hogy örökösen tartani kell az asszonyoktól, mert mindig találnak hibát bennünk, akármilyen tökéletesek is legyünk.
Márpedig mi csakugyan tökéletes férfiaknak tartottuk magunkat. Különösképpen ott, a Györfi Károly malmában. Még éjjel is azok voltunk. Tökéletesek. Míg odabent szép komótosan forgott a nagy kerék, s fent zsákokba folydogált a liszt, mi kiállottunk a csillagos ég alá, nehogy véletlenül tudomásunk nélkül hulljon le egy fényes csillag. Még ez a Györfi Károly is kiállott oda mellénk, s a teremtő végtelen hatalmát méltatta. Egyszer azt is mondta, olyan tökéletesen meg van alkotva ez a világmindenség, mint a Józsa Miklós Fordson traktora. Ezt a különös megállapítást apám is helybenhagyta. Már csak azért is, mert ez a Györfi Károly is egyetértett véle abban, hogy a Monarchia aranyból van
csinálva.
Ez a Fordson, vagyis a Józsa Miklós traktora maga volt a csoda. Amikor favágni ment vele Józsa Miklós, végig a falun gyermekek mentek a nyomában. Volt, amelyik féllábon ugrándozott és próbálta utánozni a pöfögését. Nyugalmat árasztott ennek a Fordsonnak a pöfögése. Nem vinnyogott, nem sikoltozott, mint ezek a mai villanyos favágógépek, amikor vágják a fát. Ez a Józsa Miklós még azt is megengedte nekünk, hogy fölhágjunk a Fordson kerekded ülésébe és ruganyoztassuk magunkat. Mert jó, ruganyos volt annak az ülése. Cséplések idején ez a Fordson hajtotta a hosszú, széles szíjat, ami a cséplőgépet müködtette. Ez a traktor el sem tud romolni, mondta egyszer egy férfiember Józsa Miklósnak, aki azt felelte rá, hogy nem. Ilyen röviden fejezte ki magát ez a Józsa Miklós. Röviden és egyszerűen. Mert egyszerű volt ez a Józsa Miklós. Mint a traktora. Az a Fordson.
Így, utólag, olykor azt hiszem, aranyat ér az egyszerűség. És ha a Monarchia nem is volt éppen olyan, mint amiképpen azt apám lefestette ott a malomban, az egyszerűség maga csakugyan aranyból való.
2 megjegyzés:
Leszléány Lénuca
A lendkerekes masinákról nekem is van egy-két élményem, az egyik, amikor a traktortól jövő hosszú transzmissziós szíj (azt hiszem, ez a neve), amely a pompásan muzsikáló masinát működésbe hozta, hogy stabilabban húzzon, felhuzatalakor el lett forgatva, mint valami Möbius-szalag, s a két felől szorgos szabályozottsággal sírülő oldalak ádázul csattogva összehergeltek, istenesen tapsolták egymást; rettegés fogott el, mi lesz, ha ez a veszettül csapkodó két berbécs úgy vág egymásba, hogy a szarvuk fejestől hirtelen lepattan, és úgy kapnak pofába-szájba bennünket, bámészkodó kölyköket, hogy aztán attól koldulhatunk, életünk végéig...
Amikor egyszer megint effélétől rettegtem, valóban ledobta a nagy szíjat a kerék, de nem fölfele, hanem le, a polyva közé, ott legénykedve próbált pofon vágni a félrehullajtott magvakat fölcserkésző egy-két tyúkot, ibát, végül szánalmasan végvonaglott – vedlett kígy bőre vitustáncaként – a csóré porba, aztán leállt, s azon mód meg is döglött. Miközben a népek ordibáltak, a gépész "székelyül" káromkodott –, a traktor tulajának kislánya pedig, egy barna bőrű copfos leányocska, apró szeplők csillagképe vibrált a két orcáján, odadörgölődzött hozzám, és mert én nem tudtam szászul, ő se magyarul, huncut titokként a fülembe csicseregte: "Maşina noastră-i ţucăr-ţucăr, numa'când se strică face: pâr-pâr!" (A korábbi helyesírás ezt az â-t az î din i nevű betűvel jelölte, ma kábé "romlott ü-nek", torokhangú "tatár" i-nek" ejtik a románok. Vámszer Mártától tudom, hogy megvolt a régi magyarban, sőt némelyik mai magyar nyelvjárásban itt-ott ma is él még ez a hang.)
No, ezt a "pür-pür"-t talán Cseke Gabi tudná igazán magyar-közelbe hozni.
Nekem csak ennyire telik: "A mi cséplőnk cuki-muki, de ha befuccsol, hát purc-purc!"
Szép neve volt annak a lánykának: magyarosan Leszléány Lénuca, románul Lăslăuan, ami Szent László-i falueredetre utal, Lászlóból kettő ia van a két Küküllőn, az egyik Laslea, a másik Laslău, mindkettő a vasút mellett, vasútállomások is, és mindkettőt a szászok tették valamivé, aztán amint "kiholtak", kivásárolták magukat Ceauşescu Romániájából, maradtak a romló porták, a romák belakta házak, az elégetett padlódeszka hamuja, a nagylelkű ortodox közöny, amikor néha mégis "hazajönnek" valamiféle emléknapot tartani az egerek lakta templomaikban, amelyek azért mégsem jutnak a marosszentimrei sorsára, mert a szászok sokkal gyakorlatiasabbak, tudják, mi mennyit ér, és mit nem szabad sohasem eladni. Hanem hasznosítani, azt miért ne.
Diákkoromban láttam őket Zsidvén és Szásznádason a templomba vonulni.
Az a pompás, mégsem cifrálkodó sajátos népi viselet, a szász polgáriság Istenben bízó magabiztossága és a munka himnuszaként is értelmezhető önérzetessége!
Azt a méltóságot mi, magyarok, sokáig gőgként "értelmezük". Most a bőrünkön érezzük – a hiányát.
Inne is, onnan is.
*
Szászszentlászló és Nagylászló, sőt Románszentlászló: így próbálj eligazodni az 1918 utáni erdélyi román településnevek rengetegében; ők, ezek a Leszléányok, azt hiszem, a Nagy-Küküllő mentéről jöttek nyaranta – és ezek szerint az anyuka volt szász, az apuka pedig elörökölte a Németország felé tekintgető öreg após minden aranyat megérő bécsi és német masinériáját.
Nem tudom, mi lett Leszléány Lénucából. Román szeretőim nem igazán voltak. Ha mégis, futó kalandnak bizonyultak. Mert amint bejön a házadba egy, a magyarságodnak annyi.
Nagyon szeretnek, de elszeretik a
nyelved is.
Családomban van néhány ilyen keveredés. Szerelemben nem parancsol a bíró. S amit Isten öszzeköt, azt az ember...
Hagyjuk.
A gyermekeim még magyarok. Az unokáim? Ők a védtelenek, jaj Istenem, mitől is?
A mindenkori, drága Leszleány Lénucáktól?!...
Domi
Olyan szép
ez a Lénucás megjegyzésed, Domi, hogy most legszívesebben békeretezném, s föltenném valahová a falra, mint régebb szokták a Házi Áldást. Hogy szemelőtt legyen. Teljességgel elkapott ez engem, Domi, mint régi cséplések idején azok a suvadó, nagy, lapos szíjak.
Tenéked az égvilágon sehová nem szabadna járkálnod. Csak üldögélned kellene naphosszat, kiterített, fehér papirosak előtt, egy rágottvégű ceruzával. Mert te olyan szép rajzolatját tudod eléhozni a megélt valóságnak, amilyenhez foghatót látni se lehet errefelé. Messze pedig nem érdemes tekintgetni. Ez az igazság, Domi !
Megjegyzés küldése