Keletsiménfalva

Pusztai Péter fotója

Keletsiménfalva

( Gocsovszkyné )

23.

Sokszor úgy elszáll a képzeletem, hogy alig tudom visszahozni. Ebben a visszahozásban legtöbbször ez a szegény Gocsovszkyné szokott segíteni nekem. Azzal, hogy eszembe jut az ő alakja.

Egyszer Hamburgban sétáltam egymagamban, éjszaka volt, s nagy fényesség mindenfelé. Főleg ott, a kikötő közelében. Megállít engem egy föltűrt gallérú fiatalember, hogy adjak neki cigarettát. Adtam. Tüzet is kért. Azt is adtam. És miután jó adag füstöt beszívott, nem hagyott ott engem, hanem kérdőrevont. Hogy miféle ember vagyok én, hogy a cigarettás dobozomban csupán egyetlen szál maradt. Hogy is merek elindulni, bele a hamburgi éjszakába két szál cigarettával ? Mert egy tisztességes csavargónak legalább két doboz cigarettára van szüksége egy hamburgi éjszakához. És még föl is szólított, hogy vegyek két doboz cigarettát, egy neki is jusson. Mert ha nem, akkor baj lesz. Nagy baj. Mondom, jó, s elindultam két doboz cigarettáért. Úgy elindultam, hogy elhatároztam, meg sem állok Siménfalváig.

Akkor még nem ismertem ennek a szegény Gocsovszkynének az igazságkereső szellemét, de szomszédok voltunk, s valami ragadhatott reám belőle, mert éreztem, nem igazság, hogy én ennek az embernek cigarettát vegyek éjnek idején. És azt sem tartottam helyénvalónak, hogy engem csavargónak nevezett. Ami még igaz ezen felül, hogy féltem is tőle.

Otthagytam ezt a fényes Hamburgot, elindultam kelet felé.

Olyan történelmi éjszakában indultam el kelet felé, amikor minden épkézláb ember nyugat felé tartott.

A keletnémet határnál megállít egy keletnémet, derék rendőr, nézi a paírjaimat, kérdi, hová akarok menni. Mondom, Siménfalvára. Ezt ő láthatóan nem értette, gondolhatta azt is, hogy az egy gyarmat lehet valahol, Afrikában, de nem vallotta be a tudatlanságát. Elhallgatta, hogy nem tudja, hol van ez a Siménfalva. És olyasmit kérdezett tőlem, mint az a hamburgi cigarettás, hogy miféle ember vagyok én, hogy nyugatról megyek keletre, amikor annak semmi értelme nincsen. De ő ezzel a véleményével nem ment tovább, hanem fölhívta a figyelmemet, be ne tegyem a lábam Nyugatberlinbe. Kerüljem el, mert az is nyugathoz tartozik, s aki egyszer kijön nyugatról, az legyen kijőve véglegesen. Intettem neki hogy jó, megértettem, nem teszem be oda a lábam. Közben arra gondoltam, na hadd el, te sem teszed be a lábad Keletsiménfalvára, ha a történelem szekere egyszer arrafelé találja fordítani a rúdját, hogy nem kerülheted el az én falumat.

Ez a Keletsiménfalva azóta is gyakran foglalkoztat engem. Pedig mi soha nem laktunk abban a fertályban, hanem a falu kellős közepében. Nem is tudom, hol lehet ez a Keletsiménfalva. Ezt a mi falunkban még soha nem hallottam. Csak felszeget és alszeget volt szokás emlegetni. Pedig kell lennie a földrajzban Keletsiménfalva is, ha már annyi városnak van keleti és nyugati része. És sokszor fölmerült bennem az a kérdés is, miért nem hívták Felszegberlinnek és Alszegberlinnek, vagy egyszerűen csak Berlinnek azt a várost, amelynek nyugati felébe nekem nem volt szabad belépnem.

Ezt a nehéz kérdést azóta rendezte a történelem az ő fordulásával, de Keletsiménfalva ügye még nincs elintézve. És előreláthatólag nem is lesz, mert ma már nincs senki a faluban, aki egyet is lépne a teljes igazságért. Elment ez a szegény Gocsovszkyné. El, nyomtalanul.

Említettem, hogy az a keletnémet, derék rendőr afrikai gyarmatnak is hihette Siménfalvát, csak szégyellte bevallani tudatlanságát. Ha nem éppen éjnek idején találkozunk, s kedvem is lett volna hozzá, elmagyaráztam volna neki, hogy az a Siménfalva valójában csakugyan egy gyarmat. Nem ott van Afrikában, ez igaz, de az én saját gyarmatom. Persze, nem az egész falu, mert azért az egész falu túlságosan nagy kiterjedésű lenne ahhoz, hogy egyedül én igazgassam. Annak csupán egy része az én gyarmatom. Az a bokros rész, a patakunk mellett, a kertünk aljában. Az a neve most is az én gyarmatomnak, hogy Porongyok. Milyen szép neve van az én gyarmatomnak ! Porongyok. Ez a név nyilván a madárfiókát jelenti, mert azt nevezik porontynak, de a falumbéli emberek úgy látszik, kihajították azt a ty-betűt belőle, a gy-betűt szebbnek itélték, így lett az én gyarmatomból Porongyok.

Soha eszembe nem jutott volna, hogy én gyarmatnak nevezzem a Porongyokat. Csak hát ennek a németnek miképpen magyaráztam volna meg, hogy ez a bokros hely az én fennhatóságom alá tartozik ? Esetleg a Magyari Feri és a Bálint Domi fennhatósága alá ?

Istenem, micsoda szép hely volt ez a Porongyok ! Egyszerű madarak éltek itt, cinegék, sármányok, sárgarigók, kis légykapók, verebek, pintyek, harkályok, vörösbegyek, vércsék ! Lúdak és kacsák jártak itt nagy békességben. Igaz, flamingó nem volt a Porongyok egész területén. Se sirály, se pelikán, se hattyú, se papagály. Ha jól emlékszem, kolibri sem volt. Kizárólag idevalósi madarak és apró állatok jártak itt, a Porongyokban. Ez volt a mi kis Disneylandunk.

Még hintát is szerkesztettünk két szomorúfűzfára, hogy lássuk, melyikünk tudja azt jobban kilendíteni. A Nyikó partján tanultunk meg sízni. Pedig annak a partnak csak akkora lejtése volt, hogy neki kellett futamodnia annak, aki öt métert akart haladni. A patakunk jegén tanultunk korcsolyázni. Fából való korcsolyán, amit magunk faragtunk, hársfából, vagy abból, amit kaptunk. Az úszási sportokat is mind itt sajátítottuk el. Én például ezt a sportot úgy elsajátítottam, hogy később, a tengeren nyaralván szinte átúsztam a Krim-félszigetre. Kiváncsi voltam az ottani időjárásra. A hajózás a kisujjunkban volt ! Teknőkben tanultunk meg hajózi. Fateknőkben, amelyekben anyáink mosták a sáros nadrágjainkat.

Hányszor mondta nekünk ez a szegény Gocsovszkyné, ne öljük belé a sárba a nadrájainkat, nehezen mossa ki anyánk ! De mi nem hallgattunk reá. Ez a szegény Gocsovszkyné hiába volt a szomszédunk. Kissé keletre volt az ő süppedő háza. Magyariéktól számítva. Lehet, ő keletsiménfalvát tartotta igazi otthonának. Pedig nem is volt neki sehol ezen a világon igazi otthona.