Temetéses történetek

Temetéses történetek

( Gocsovszkyné )

18.

Valahányszor ott ültünk az én jobbik nagyapámmal a mohás köveken, két dolgot mindig megkérdeztem tőle. Először azt, hogy mikor megyünk ketten a Rezbe, utána pedig, hogy a kocsmába mikor megyünk legközelebb. Szerettem véle a Rezbe járni. Ez a Rez a mi falunk legmagasabb hegyének a teteje. Fáért szoktunk felmenni oda, de a hitvány út miatt rendszerint kevés fával tértünk meg onnan. Annál több történettel. Mert az én jobbik nagyapám ezt a helyet jól ismerte. Legalább olyan jól, mint ez az Orbán Balázs. Aki még az ottani köveket is lerajzolta szépen. Az én jobbik nagyapám nem csak azokat a lerajzolt köveket mutatta meg nekem, hanem a még megmaradt árkokat, falak maradványait, s benépesítette az egész környéket népekkel és szokásokkal és mindenféle csúszó-mászó állattal. Saját képzeletét vette elő ilyen alkalmakkor, olyan meséket mondott el valóság gyanánt, amilyeneket a meseírók sem tudtak volna kitalálni. Ha kétszer éltek volna, talán még akkor sem. Sokszor meglódította az én képzeletemet is ezekkel a kitalált történetekkel, s azokból az elhihetőbbeket én is elmeséltem otthon ennek a Magyari Ferinek. Mert hát jó barátok voltunk, halászni is legtöbbször együtt halásztunk. Jó tanum lenne rá ez a Gocsovszkyné, ha élne, mert ő is sokszor látott minket együtt halászni a patakunkban.

Ha megtudtam, hogy az én jobbik nagyapám a kocsmában van éppen, akkor én futva mentem a kocsmába. Mert ott felnőtteknek való történeteket szokott előadni. Különösen a temetéses történeteket szerettem hallgatni. Azokban élet volt, valóságos élet. Nem csak kitalálás.

Egyszer, egy téli napon ott voltam az én jobbik nagyapánmál. A rossz idő miatt be volt húzódva a szobájába. Nagy Lajost olvasta éppen. Annak is a végét. Hogy ne kínlódjék azzal a vastag könyvvel, lássa, jól végződik-e. Szólt nekem, hogy várjak egy kicsit, még néhány sor van hátra, addig rágcsáljak aszaltszilvát.

Bejön egy köhögős cigányasszony, a szomszédja, s mondja, hogy ő köhög. De nem normálisan köhög, hanem nagyon. Mondja az én jobbik nagyapám, hogy jól van, Máriskó, szoktak köhögni is az emberek. De te miért jöttél, mert köhöghetnél otthon is nyugodtan. Azt feleli ez a Máriskó, hogy ő avas szalonnáért jött, mert azt hallotta, őt csak az avas szalonna tudná meggyógyítani. Az a tüdőnek való. -Adok neked avas szalonnát, de nekem meg ne halj ebben a hitvány időben te Máriskó, mert én hitvány időben nem szeretek temetni, -mondta Máriskónak az én jobbik nagyapám. És adott. És reményt is tett a szalonna tetejére. Azt mondta, halaszd el legalább tavaszra a meghalásodat, mert én tavasszal olyan temetést csinálok neked, hogy még a papot is odaállítom az ökreim elé. Hogy vigyázzon reád. És fel leszel virágozva. Úgy, ahogy illik. Mert jól tudod, hogy ilyenkor virág sincs sehol, csak katáng és kóró. És fúj a szél is...Az én ökreim ki nem állhatják a szeles időt...

Ez a köhögős cigányasszony azzal ment ki az ajtón, hogy megigérte, amennyire lehet, megkiméli az én jobbik nagyapámat a téli temetéstől.

De bizony, nem tudta megkimélni. Végighallgattam, amint az én jobbik nagyapám egy napon a kocsmában, a borozó társaságnak elmeséli a köhögős cigányasszony temetését. – Meghala ez a Máriskó. Meg. Nem köhög ő már ettől arrafelé. Nehezen tudtuk kivinni a temetőbe. Újak az ökreim, nincsenek hozzászokva az emberi síráshoz. Ahonnan vettem ezeket az ökröket, úgy látszik, ott jobb világ van, mint nálunkfelé. Mert ott nem sírnak a népek. Ha sírnának, ahhoz az ökrök is hozzászoktak volna. De nem sírnak. Ha sírnak is, nem bőgnek olyan éktelenül, mint a mi cigánypurdéink. Ezek úgy tudnak bőgni, mialatt mennek a hóban a koporsó után, azt hinné az ember, leszakad az ég is. Akkor sírak, amikor akarnak. S annyit, amennyit akarnak. Igaz, én is biztattam őket a bőgésre, mert megigértem ennek a Máriskónak, szép temetést rendezek neki. Odaállítom a papot az ökrök elé. Hogy vigyázzon erre a Máriskóra. Mondom a papnak, tiszteletes úr, fogja ezt az ostort, álljon ide az ökrök elé, ameddig én hátra megyek, s megrégulázom a bőgőket. Mert ha nem, akkor mi abba a temetőbe soha ki nem érünk. Mert félnek a nagy bőgéstől az ökrök és meg találnak futamodni. Lefelé. Itt aztán nézhetjük magunkat, a lehullott koporsóval... Így állítottam a papunkat az ökreim elé. Ezzel a huncutsággal. Majd megbocsájtja nékem az Úr ezt a hitványságom. Mert én azért legtöbbször a kedvébe szoktam járni.

Szerettem nagyon az ilyen huncutságokkal kibélelt, felnőtteknek való történeteket. Különösen a temetéses történeteket szerettem. Mert azokban volt élet. Igazi élet volt bennük. Mint abban a kicsi történetben is, amikor állítólag kikötötte az én jobbik nagyapám, csak azzal a feltétellel viszi ki ökreivel valakinek a koporsóját a temetőbe, ha a gyászjelentésben az ő neve is szerepel. Ha odaírják a gyászjelentés végére, hogy „Drága halottunk földi maradványait Marosi Dénes áldozatkész atyánkfia vitte ki a temetőbe. A saját ökreivel. Legyen áldott az ő neve.”

Én ilyen gyászjelentést nem olvastam, de beszéltek róla a faluban. Ez a Gocsovszkyné is hallhatott valamit, de nem szólt senkinek semmiről, amíg a teljes igazságot ki nem derítette. Ez pedig nem sikerült neki. Vagy azért, mert nem volt igaz, vagy pedig azért, mert egy napon valaki őt is elvitte örökre. Hogy hová, azt már tudni nem lehet.

Én azért hiszek ebben a kicsi történetben. Anélkül is hiszek, hogy a teljes igazságot kideríteném. Mert az én jobbik nagyapámnak semmi sem volt fontosabb ezen a világon, mint az ő neve. Az, hogy Marosi Dénes.