Kevés a nagy ember

( Gocsovszkyné )

7.

Kérdem mamától, na, milyen volt a Borbélyné ünneplése, mert kellett, hogy legyen valami, ha már betöltötte a százat. Manapság azt is megünneplik, ha egy gyermek betölt három esztendőcskét. Még ha leánygyermek, akkor is megünneplik... Azt mondja erre mama, az a helyzet, hogy sokat téved az ember. Még ő is tévedett, pedig nem szokása. Inkább nem mond semmit, ha valamiről nem tud bizonyosat. Most abban tévedett, hogy ez a Borbélyné nem a százat töltötte be, hanem csak a kilencvenkilencet.

- De megéri a százat, nézd meg, hogy megéri, hát csak érje meg. Akkor helyreigazodik valamennyire a tévedésem is.

De te is tévedsz fiam, ha azzal a kiszivárogtatással akarsz valamit megtudni erről a Gocsovszkynéről. Mert róla már nincs, ami kiszivárogjon. Hiába kersesed az ő nyomtalanságának magyarázatát, az ember olyan, hogy ma van, holnap pedig nincs. Mindenkit csak egy ideig emlegetnek, aztán benövi a fű az emlékét is. Hacsak nem volt olyan nagy ember, akit valamilyen oknál fogva elővesz az utókor, mert szüksége van reá.

Az utókor is olyan, hogy el-elbizonytalanodik. Olyankor valamibe bele kell, hogy kapaszkodjék. Kevés a nagy ember, fiam, kevés. És aki ma nagynak látszik, egyszer kiderül róla, hogy nem is olyan nagy. Ott van ez a Páll Dénes, mekkora nagy ember volt ez a Páll Dénes, de mekkora ! Már nincs, aki a sírját gondozná, ott kint, Borbába, a régi temetőben. Vagy aki az ő emlékét valamiért elővegye. Senkinek nincs szüksége erre a Páll Dénesre. Hiába van neki ott a sírja legelől, tiszta hiába. Gocsovszkyné helyett én inkább arra néznék, hogy tudott így eltűnni egy egész falu. Mármint a régi. Mert eltűnt az is, a régi falu. Megvolt, sok száz esztendőn át, s most, rövid idő alatt olyan más lett, reá sem lehet ismerni...Ez már nem is falu. Nem lehet tudni, mi ez, de falunak nem igazi falu...

Igazat mond, mama, minden szava tiszta igazság, abban még maga, Gocsovszkyné sem tudna kihajítanivalót találni, - mondom mamának, míg üldögélünk a kopár nyárikonyhában, csakugyan kopár lett ez a nyárikonyha, mióta nincs meg az a vaskályha, amit csak úgy odaadott mama ennek a megsuvadt életű Jancsinak, nem is értem, miért kellett azt odaadni, megszoktuk már, ott volt mindig, reátekinteni is jó volt arra a kályhára, emlékszem, apám egész nap azon kavargatta egy hosszúnyelű fakanállal a nagy, piros fazékban odatett zsírnakvalót, hogy jó legyen a tepertő, ne égjen oda, nem is lesz itt disznóvágás többé soha, sem pedig viccelődések nem lesznek a pálinkázó, késfenő férfiak között, kétértelmű szavakkal sem lesz aki megcélozza a hurkát mosó asszonyokat, nem lesz itt többé semmi, csak ez a kopár nyárikonyha, melynek falán burján-kötések lógnak, hogy száradjanak, legalább teánk legyen télire, nincs itt mire nézni immár, egy otromba szekrény van a kályha helyén, mit keres ott az az otromba szekrény, csak úgy kérdezem magamtól, na, van még az az üveges, régi vitrin, melynek polcain öszemaszatolt poharak sorakoznak, Frank-kávés, rozsdás dobozok, s legfelül egy örökre megállott, pirosszínű orosz csergőóra.

Pont olyan helyre találtam leülni, ahonnan azt a falat látom, amelyre oda van akasztva egy keretezett kép. Kinga, az öcsém leánya rajzolhatta azt a képet, anyám és apám van rajta, gyermeki fantáziával és leleménnyel megrajzolt kicsi kép ez, apám sapkája is csak oda van képzelve, nem volt néki ilyen sapkája soha, semmiben sem hasonlít ez a két ember a valóságos szüleimre, csupán abban, hogy sok a ránc a homlokukon. Elgondolom, pont ez a sok ránc a homlokukon, ez a legkifejezőbb ezen a képen, a leglényegesebb vonásokat fedezem föl ezen a gyermeki rajzon, hiába, a gyermeki lélek a legérzékenyebb műszer a világon, pont oda találtam ülni, ahonnan ezt a képet látom, kilépek a kopár konyhából, körbejárom az udvarunkat, s elfut a tekintetem, el, a mezők felé, friss szántások barázdái tűnnek föl emlékezetemben, olyanok, mint azok a ráncok a szüleim homlokán, de barázdák sincsenek már a mezőkön, odalettek a barázdák, mint apám homlokáról a ráncok, odalesz minden, ahogyan eltűnt a vaskályhánk, vagy ez a Gocsovszkyné, akinek nyomát sem találom, odalesznek a nyagynak hitt emberek is, igaza van anyámnak, csakugyan kevés a nagy ember, hát én lennék az az elbizonytalanodott utókor, aki mindenáron bele akar valamibe kapaszkodni ? Késő. Utókornak sem vagyok én jó immár.