Air mail

Pusztai Péter fotója

Air mail

( Gocsovszkyné )

21.

Ennek az ellőtt ujjú Miklósanak, vagyis az én nagybátyámnak az életében volt még egy kanyar, amit ugyancsak szívesen elmesélnék Gocsovszkynének. Nevezetesen azt, hogy elekessége ellenére nem volt ő hitvány ember. Inkább kényes ember volt. Nem pedig hitvány. Amikor már jól kitanulta a borbélyságot Honoluluban, ezek a bitleszek a félújjú kezére koppintottak. Mégpedig azzal, hogy elterjesztették a világban a hosszú haj divatját. Egy napon odaállt eléje a szálloda egyik vezetője, széttárta a karját és azt mondta ennek a Miklósnak, baj van. Nagy baj. Mert ő néhány borbélyt onnan ki kell rúgjon. A legtöbb férfiú megnöveszti a haját, olyan bitlesz módra. Maholnap nincs akit nyírni Honoluluban. Szóval, vegye a cókmókját, s menjen el onnan, úgy ahogyan jött. Nincs szükség borbélyra. Még siménfalvi borbélyra sincs szükség abban a szállodában.

Ez a Miklós könnyen fogta föl az életet, nem csinált nagy dolgot belőle. Épp szedelőzködni kezdett, amikor azt mondta neki az a felelős ember, hogy azért lenne egy megoldás. Menjen el szépen Vietnámba. Mehet egyenesen kelet felé, arra talán még rövidebb is az út. Legalább nem fogja el a siménfalvi honvágy, ha el talál szállani a faluja fölött. Az igaz, hogy Vietnámban éppen háborúznak, de ennek a borbélyságot tekintve óriási előnye is van. Mert ott a katonai szigor előírja a rendszeres hajvágást. Ott nem lehet bitleszeskedni. Ráadásul jobban megfizetik. Mindent jól meg szoktak fizetni ott, ahol háború van. A borbélyokat is. Na, mit szól hozzá, kérdezte ettől a Miklóstól az a felelős ember. Miklós azt felelte, hogy annyit neki nem tudnának fizetni, hogy ő oda menjen jószántából, ahol háborúznak. Ha neki adnák az egész óceánt, szigetestől, akkor sem menne oda, de azért köszöni szépen, hogy gondolt reá az a felelős ember.

Nem lehet hitvány ember, aki ha csak teheti, elkerüli a háborús helyeket. Ezt talán ez a Gocsovszkyné is értékelné, ha hallaná.

És van még egy sokatmondó apróság, amiből ugyancsak kiderül, nem volt hitvány ember ez a Miklós.

Békességben eljött onnan, s San Franciscoban megállott egy kellemes külsejű ház előtt. A fényes táblára föl volt írva, hogy Bush street, 125. Becsöngetett oda és mondta, hogy munkát keres. Föl is vették azonnal, házmesternek. Lerakta a podgyászát, számbavette a tennivalókat, s örömében eljött haza Siménfalvára. Hogy beszámoljon, mennyire fölvitte Isten az ő dolgát.

Itthon azt mondja nekem ez a Miklós, hogy Pesten ki kellett szállani a repülőből, mert csak addig ment, s ha már ott volt, gondolta, megnézi, elég szép-e az amerikai nagykövetség. Bemenni oda nem volt miért, de nem is tudott volna, mert egy csomó ember éppen érett paradicsommal dobálta a követség bejáratát. S az épületet is. És ordítottak, hogy el a kezekkel Vietnámból. Még az amerikai elnök fényképét is odállították a követség kerítéséhez és az elnököt is dobálták. Érett paradicsommal. És ordítoztak. Ezt látván, egyenesen eljött haza, Siménfalvára.

És kérdi tőlem ez a Miklós, te, itt is dobálják az amerikai elnököt érett paradicsommal ? Mert nem szép dolog idegen ország elnökét dobálni. Minden ország dobálja a saját elnökét. Azt, amelyiket megválasztott. Ő ugyan nem igazi amerikai, de az az ország befogadta és annyi tisztességgel tartozik, hogy legalább elmenjen onnan, ahol az ő elnökét dobálják. Érett paradicsommal. Mondtam ennek a Miklósnak, nincs tudomásom arról, hogy itt is dobálnák az ő elnökét. Érett paradicsommal. Ezért aztán maradt itthon néhány napig. Két ok miatt maradt csupán néhány napig. Az egyik az volt, hogy virágott vitt az anyja sírjára, a másik pedig, hogy kényelmetlenül érezte magát az új cipőjében. És vett itt egy másikat. Egy kényelmesebbet. De azt nehéz volt befűzni, mert akik azt a cipőt csinálták, kifelejtették a ringlit. Ez a ringli-ügy annyira fölidegesítette ezt a Miklóst, hogy mérgében vissza is repült San Franciscoba. Ebből is látszik mennyire kényes ember volt ez a békeszerető Miklós.

Sok évvel később, egyszer írtam egy csinos levelet ennek a Miklósnak. A boríték is szép volt és kecses. A bélyegre gyárilag volt fölírva, hogy Air mail.

Hosszú levelet kaptam reá. Írta, az nem úgy van, hogy csak beállít valaki Amerikába. Hivatlanul. Előbb lepecsételt levelet kell nekem küldenie, s a biztosításomat is ki kell fizetnie az életem szempontjából. Mert ha nem, akkor neki kell kifizetnie minden betegségemet, ami ott érhet engem. Le egy utolsó vakbélgyulladásig. És az a biztosítás nem kevés összeg. Nagy és roppant erős ország Amerika. Gazdaságilag pedig olyan erős lábakon áll, hogy azt mi fölfogni sem tudjuk. Ott kicsi összegekkel nem bajlódnak. A bankok is akkorák, hogy az embernek eláll a nyaka, ha sokáig néz föl reájuk. A lényege az volt a levélnek, hogy nem szívesen küld nekem meghívót, mert sokba kerül az én életem biztonságba való helyezése. Aztán megbánhatta ez a Miklós, amit írt és küldött meghívot nekem. Szabályosat. Mert azért nem volt rossz lelke ennek a Miklósnak. Én pedig elröpültem San Franciscoba. Erről még egy kurta fogalmazást is írtam utólag. Cseke Gábor barátomnak írtam, mert ő valósággal imádja az úti beszámolókat. Ide is teszem most azt a fogalmazást :

San Franciscoba amikor megérkeztem, fújt a szél, nem nagy szél fújt Friscoban, csak épp akkora, hogy fáztam, mert a legjobb kabátomat New Yorban hajnalban a szeméttel együtt elsöpörte a szemetes. Még oda se figyelt, mit seper a szeméttel, csak fütyörészett és inkább a csomagjaikon alvó lányokat nézegette, a kabátomat észre se vette. Fáztam. Pedig ez nem is igazi szél volt, csak amolyan ósenbríz, amint nagybátyámtól megtudtam még azon a hajnalon, amikor az ő meghívására megérkeztem, s csak úgy megemlítettem neki, hogy fázom. Nem panasz volt ez, vagy valami kényeskedés, egyszerűen megállapítottam, hogy fázom. Valami hamutartót kerestem, hogy rágyújthassak, de csak egy kis tányért találtam a konyhában, kérdeztem, hamuzhatok- e belé, hát persze, miért ne, mondta a nagybátyám, de amikor már félig megtelt a tányér, s a szobában gomolygott fínom cigarettám füstje, azt mondta nekem a nagybátyám, nem lenne nékem kedvem elmenni egy hétre legalább a Hawaii szigetekre, nagyon szép hely az, ott dolgozott borbélyként több éven át egy szállodában, ő aztán tudja, hogy nagyon szép hely.

Mondom, Miklós drága, hát nem vagyok eléggé messze az otthonomtól ? Miért mennék én még tovább, mégpedig ellenkező irányba, ez talán túlzás, erre nyomatékosan és hangosan szólt rám, nem ez a túlzás, az a túlzás, hogy te ennyit cigarettázol. Ha én ezt tudtam volna, nem hívtalak volna meg, még a biztosítást is kifizettem, itt, énnálam nem cigarettázhatsz, a füst beivódik a ruháimba, a függönyökbe, énnekem ez nem hiányzik, utazz el egy hétre legalább, fizetem a legjobb szállodát Honoluluban, csak itt, énnálam ne cigarettázz, mert ezt én nem tudom elviselni. Ha pediglen nem tudod megállani füstölés nélkül, menj át egy földidhez, Szőcs Gyurihoz. Nála szívtatod, ő is ezt csinálja egész nap, sőt iszik is, gondolom, te is szereted az italt, itt Friscoban is sok a részeges, én ki nem állhatom őket, szóval így fogadott az én nagybátyám Friscoban. Nekem adta volna a Hawaii szigeteket is, ha az övé lett volna, csak épp ne szívjam az ő otthonában azt a büdös cigarettát. Ilyen jólelkű ember volt ez a Miklós. Pedig ő is Elekes volt, akárcsak én. Úgy jöttem onnan haza, hogy meg se néztem, milyen szép az a Honolulu. A büszkeségem hozott haza. Mit tetszik ehhez szólni, kedves Gocsovszkyné ? Ezt kérdezném most, ha lenne kitől.