Sértegetem a libamájat

Elekes Károly festménye

Sértegetem a libamájat

( Gocsovszkyné )

16.

Egyszer az Úr úgy felvitte a dolgomat, hogy magas pozicióba kerültem. Olyan magas volt az a pozició, hogy alig tudtam reá fölmászni. Átvettem ugyanis istállótrágyánknak a mezőre való kihordásának gondját. Ez az átvétel tulajdonképpen kényszerűségből adódott, mert nem volt, aki azt a trágyát kihordja a mezőre. Apámat ugyanis elszólította a hazafias kötelesség. Elvitték egy kicsit harcolni a hazáért és ott kötött ki szibériában.

Szépen felgyűlt az istállótrágya a pajtánk mellett. Csinosítgattam a vasvillával, négyszögűre alakítottam az akkori divat szerint. Olyan lett, mint egy kisded piramis. Csak sokkal szebb. Nem volt hegyes a teteje. Lapos volt, sétálni lehetett rajta. Időnkint egy ásóval szép szeletet vágtam belőle, hogy lássam érett-e eléggé, jó-e a minősége.

Nagyobb gazdáktól tanultam ezt a módszert. Azok rendszeresen figyelték a trágya érettségét, mert semmi értelme nem lett volna annak, hogy porladó, éretlen trágyát hordjanak ki a mezőkre. Elfújta volna a szél is. Egy alkalommal azt mondta egy nagyobb gazda, hogy az ő trágyája világra olyan, mint a szép libamáj. Érett, friss és üde.

Tizenegy esztendős voltam akkor, amikor abba a magas pozicióba kerültem. Ezerkilencszáznegyvenhatban. A nagy szárazság ideje következett, úgy hogy mondhatom, eléggé szorongatott helyzetben vettem át a gazdálkodást.

Érdekes, mostanában is csak azt hallom, hogy a kormányok nehéz helyzetben veszik át a kormányzást, mert minden előző kormány el szokta rontani a helyzetet.

Énnekem nem volt kit hibáztatnom, csak az időjárást, s a nemzetközi helyzetet. És mondjuk, azt, hogy gyermek is voltam még, nehezen tudtam megrakni a szekeret. Azért nem panaszkodtam, mert az időjárás nem reám tartozott, a nemzetközi helyzet pedig messze volt. Jóval a falunkon túl volt a nemzetközi helyzet. El sem láthattam volna odáig.

Akárhogyan volt, az biztos, hogy nálamnál fontosabb embert nem tudtam volna elképzelni sem, amikor életemben először jól megraktam a szekeret trágyával, s elindultam ki a kapunkon. A mezők felé. Mint egy igazi gazda. Mint egy hatalmasság. Amikor kiértem az útra, akkor jutott eszembe, ha már én vagyok ennek a rakománynak, s az egész kivitelnek az egyedüli intézője, akkor megtehetem, hogy ne lépkedjek a szekér mellett, mint valami szolga, föl is ülhetek egy deszkára, mégpedig legelől. Ahonnan kormányozni tudom a teheneket. Deszkát kerítettem, s fölültem reá, mint egy igazi úr. Amikor a magyariék kapujához értem, jó hangosan biztattam a teheneket, hogy hallja meg Magyariné is, vegyen észre engem, milyen magas pozicióba keültem. Jött is ez a Magyariné, de nem üres kézzel. Tele volt a surca nagy, érett, sárga körtével, s nyújtott felém is néhányat belőle. Dicsérte azt a körtét nagyon, hogy rég nem termett ilyen jól a fájuk. Én pedig a szívességét megköszöntem, de úgy, hogy a trágyánkat sem hagytam ki, azt mondtam, megérett az is szépen, olyan pont, mint a libamáj. Olyan szép az a trágya, amit viszek.

Ez a Magyariné jól megnézett engem, s olyasmit mondott, hogy én ezzel a megjegyzésemmel sértegetem a libamájat. Mert a libamájnál jobb semmi nincs ezen a világon. Hogy is képzelem én azt, hogy a trágyát a libamájhoz hasonlítsam ? S azzal ott is hagyott engem.

Ennek a Gocsovszkynének a szelleme akkor még nem lebegett előttem. Csak a trágya minősége, s a libamáj közötti összefüggést vettem célba. És azt, hogy azok a szép, érett körték ki ne hulljanak a kezemből. Most viszont nem mehetek el szótlanul a Gocsovszkyné igazságkereső szelleme mellett. Mert az az igazság, hogy ezeknél a magyariéknál minden esztendőben sok volt a lúd. Eljöttek egészen a kapunk elé, s naphosszat ott gágoktak. Apám ki nem állhatta a lúdakat. Lehet, a hosszú nyakuk miatt, vagy pedig a sziszegésüket nem szerette. A tartásuk is költségesebb volt és sokszor utánuk kellett menni, mert amikor akartak, egyszerűen elrepültek a másik utcába.

Egyszer valaki egy mélyértelmű példát hozott fel arra, hogy a szegény ember miért nem tart disznót. Szerinte azért, mert nem állhatja a sikoltását. Én ezt a mélyértelmű példát soha el nem felejtem, mert nagy huncutsággal van ez a példa összerakva.

Hogy milyen a hatalom természete, arra már ott reájöttem, abban a magas pozicióban. Ott, azon a deszkán, amire fölültem. Nem volt elég nekem, hogy onnan kormányozhatom a teheneket. Minden figyelmemet azok a szép, érett, sárga körték kötötték le. Hogy el ne hullassam őket. Fontos anyagi javaknak tekintettem a körtéket. Különösen abban a szárazságos esztendőben. Annyira ragaszkodtam a sárga anyagi javakhoz, hogy miután megtöltöttem a zsebeimet, s a kezem is lefoglalták, nem volt amivel belakapaszkodjam a szekér sarkába. A körték miatt estem belé a patakunkba, amikor éppen odaértem a szekérrel. Pontosan a víz közepébe hullottam, még az egyik lábamon is átment a szekér kereke. Belenyomta a lábam a kövek közé. A tehenek nyugodtan iddogáltak, én pedig ott feküdtem, törött lábbal a vízben. És megszólalni, jajgatni se mertem, nehogy abbahagyják az iddogálást a tehenek. Mert akkor a tehenek elindulnak, s a másik lábamon is átmennek azok a súlyos kerekek. Azért még ott, abban a nyomorúságos helyzetemben is sajnáltam, hogy elviszi a víz a körtéimet ! Ez a Joó Elek, a patakon túli szomszéd vette észre, mi történt velem. Ő szabadított ki onnan valahogy.

Nagyon hiányzott nekem akkor ez a Gocsovszkyné. Mert ő bizonyosan be is kötözte volna sebeimet. Talán még arra is figyelmeztetett volna, hogy nem jó a magas poziciót az anyagi javakhoz való ragaszkodással összekötni. Mert abból baj szokott lenni.