Egyszerű történetek (12)

                          Fotó : Báthori Zsigmond

A kicsinység átka

A karikós lábú szomszéd minden nap bejött a kicsi boltba. Zsebéből kilógott egy üres üveg nyaka. Hozta, hogy valami erősebb likid dolgot töltsek belé. Ne sört. Így mondta, valami erősebb likid dolgot.

Egy napon megállt az ajtóban. Mind a két tenyerével a zsebére csapott és azt mondta, maradjak nyugodtan, most üveget nem hozott, de a szerény véleményét igen. Erről a kicsi boltról.

- Hallgasson ide, főnök ! Maga tudja, ki volt az a Nagy Sándor ?

- Miért ne tudnám ? Nagy Sándornál nagyobb hadvezér kevés volt a világon.

- Én  nem arról a Nagy Sándorról beszélek, aki hadvezér volt, hanem arról akitől maga megvette ezt a kicsi konyhát. És csinálta belőle ezt a kicsi boltot. Maga nem vette észre, hogy az emeleti rész jóval nagyobb, mint ez az alatta lévő kicsi bolt ?  – kérdezte a karikós lábú szomszéd.

-De. Észrevettem. Az emeleti rész jóval nagyobb...

- Na, látja, erről van szó ! Ez a konyha, vagyis a kicsi bolt neki van építve a szomszédos, hatalmas háznak. A szomszédos, hatalmas ház gazdája egyszer átjött Nagy Sándorhoz. És azt mondta Nagy Sándornak, te, Sándor, olyan kicsi a konyhátok, hogy abban ti négyen tisztességesen el sem fértek . Éppen ezért én ennek a konyhának a felét tőled megveszem. Errébb hozom a falat, s a konyhátok felét odacsapom a kamrámhoz. Hogy legalább a kamrám legyen nagyobb. És ez a Nagy Sándor eladta a kicsi konyhájának a felét a hatalmas ház tulajdonosának. Ezért ilyen kicsi a maga boltja. Érti, amit mondok ? Ez a kicsinység átka. A hatalmas házhoz oda lehet csapni egy kicsi konyha felét. Vagy az egész kicsi konyhát. Mert úgy sem lehet abban a kicsi konyhában tisztességesen elférni. Ez a kicsinység átka, főnök ! Mert azt a hatalmas házat nem lehet odacsapni egy kicsi konyhához.  

Igazat adtam a karikós lábú szomszédnak. Azt mondtam, csakugyan, ezért ilyen kicsi az én boltom. Ez a kicsinység átka. De nehogy nagyon elbízza magát a karikós lábú szomszéd, megtoldottam az ő igazságát egy megjegyzéssel : - Azért a nagyságnak is megvan a maga átka...

- Ezt hogy érti ? – kérdi a karikós lábú szomszéd.

- Ezt én úgy értem, hogy ha arra a másik Nagy Sándorra, a hadvezérre gondolok, azonnal előjön a nagyság átka is. Mert az a híres Nagy Sándor miután meghódította Perzsiát, nem elégedett meg Perzsiával. Birodalmához akarta csapni egész Indiát. Sőt, Kínát is. Hogy legyen nagyobb az ő birodalma. Mikor még azzal sem bírt, amit már egyszer meghódított. Ez a nagyság átka. A nagyság soha nincs megelégedve a nagyságával. Ebbe is halt bele ez a hadvezér Nagy Sándor.

- Ez a kettő ugyanaz, csak más szemszögből nézve, - mondta a karikós lábú szomszéd. Hát  nem azt mondtam, hogy azt a hatalmas házat nem lehet odacsapni egy kicsi konyhához ?  Én a maga kicsi boltjának szemszögét választottam, nem a szomszédja hatalmas házát néztem. És nem Indiát. Ezért veszem észre mindig a kicsinység átkát. Mégis, maga milyen szemszögből nézi a világot ?  

Kiderült, hogy király voltam (12)

                    Fotó : Hlavathy Károly, Káfé-Képtár

12 Ugye, megmondtam

Csöndes napok következtek. A paszuly válogatását befejeztük. De újabb házi és kerti dolgok következtek. Amint az falun lenni szokott. Egy napon anyám arra kérte a mi Idánkat, egy rövid, könnyű szőnyeget vigyen magával a patakra, s azt öblítse ki a szépen folyó, tiszta vízben. Semmi az egész, igyekezzék haza. Ezt a föladatot Ida pontosan teljesítette és jött is haza. Anyám azt mondta Idának, most már ha ilyen szépen kiöblítette azt a szőnyeget, terítse is ki egy spárgára. A napra, hogy száradjon. És Ida azt a szőnyeget szótlanul kiterítette egy spárgára. A napra. Én ezt a bonyolult műveletet izgatottan néztem végig a favágó tőkéről. Arra számítottam, minden pillanatban előkerülhet Fedák Sári. De nem került elő Fedák Sári.

Miután Ida a mi fennhatóságunk alá került, anyám ott vetett ágyat neki a nyárikonyhában. Mi pedig bent aludtunk, ahol szoktunk. Anyámék a középső szobában, én pedig az elsőben. Ida jelenléte nem borította föl a házi szokásainkat. Mindenki végezte a maga dolgát. Anyám  örült is annak, hogy most már velünk van a mi Idánk, sok, fehérnépnek való dologban segítségére van egy asszonyi kéz.

Este, amint lefeküdtünk, anyámék egy ideig még beszélgetni szoktak a másnapi teendők sorrendjéről. És én ezt az első szobából mindig jól hallottam. Egyszer azt mondja anyám apámnak, ugye, megmondtam, hogy a bolondságra a legjobb orvosság a munka. Látod-e Ferenc, ez a mi Idánk, mióta dolgot adtam neki, még nem hozta elő Fedák Sárit. És magában sem beszél. Végzi a dolgát, amire megkérem. Teljesen megváltozott. Már nem is lehet észrevenni rajta, hogy bolond.

Apám erre csak annyit mondott, ezzel az üggyel még várjunk, mert a bolond emberen nem lehet eligazodni. Akármelyik pillanatban kiütközhet Idából a bolondság. Még volt úgy, évekkel ezelőtt, hogy Ida egy egész héten át úgy viselkedett, mintha normális lenne, aztán egyszer kiütött rajta a betegség és magában kezdett beszélni. Félig hangosan, később pedig erősebben. A macskákkal pedig úgy társalgott, mitha azok a macskák emberek lettek volna. Szóval ezzel a dologgal még várni kell. Az idő kiforogja, mi a helyzet a mi Idánkkal.

Sokáig nem tudtam elaludni. Apámnak egyszer igazat adtam, máskor pedig nem adtam igazat. Mindegyre azon töprengtem, ha csakugyan nem bolond a mi Idánk, csak színészkedik, miképpen tudott annyi éven át bolond szerepet játszani. Mert nem lehetett könnyű az a szerep, amit ő játszott, ha normális volt a mi Idánk. Olyan helyzetekre gondoltam, amikor nagy hidegek voltak, s ő kint állt az udvaron, abban a nagy hidegben. Vagy nyáron nem keresett magának árnyékot. Ott állt a napon, órákon át. És eltűrte, hogy csúfolódjanak véle. Azt is, hogy a hitvány gyermekek megdobálják. És bolondnak nevezik őt.

El is képzeltem magam az ő helyében, meddig bírnám, hogy engem kövekkel dobáljanak és bolondnak nevezzenek. És arra a következtetésre jutottam, hogy nem sokáig bírnám. Esetleg egy hétig. De az sem biztos. Mert én, ha egyszer azt hallanám, hogy énekelj is te bolond, akkor én éneklés helyett fölkapnék egy jókora husángot és végig kergetném a csúfolódó gyermekeket a Nyikó mellett, le, egészen Keresztúrig, s ott még meg is pökdösném őket. Ilyen gondolatokkal aludtam el és jól emlékszem, azon az éjjelen rémálmokat láttam.

Úri beütések

Úri beütések

( Gocsovszkyné )

12.

Te, Emma, hol van a lavór, kérdezte apám csípőretett kézzel egy vasárnap, templomozás előtt. Erre anyám azt mondja, hát itt, né, te Ferenc, soha semmit nem találsz, ott van a szemed előtt ! Fogta a mosdótálat és letette apám elejébe a hokkedlire. Még vizet is öntött belé. Langyos vizet. És szappant is tett oda egy hasznavehetetlen tányérocskára. Később, mikor már láttam, hogy van egy szusszanásnyi ideje, kérdem anyámtól, miért mondja apám a mosdótálnak lavór, mikor azon jól látszik, hogy mosdótál ? – Ó, te, fiam, mikkel foglalkozol, vannak apádban ilyen úri beütések. Brassóból hozta ezeket a lavóros beszédeket. Ott tanulta annál a szász embernél, Blősz Károlynál, ahol az asztalosságot tanulta. Sok ilyen beszédet hozott onnan apád , nem hallottad elégszer, hogy cegrám és sfukfanc ? Ezeket is onnan hozta, nem tud megszabadulni tőlük, s nem is akar. Vannak apádban ilyen úri beütések...

Csakugyan voltak apámban úri beütések. Mert nem volt elég, hogy megvette Jakabházy doktor lerobbant Chevroletjét a múlt század harmincas éveiben, s szétszededte darabokra. Ma is látni az udvarunkon abból az autóból alkatrészeket. Ha most valaki a csűrkapunkat akarná kinyítani, meg kell fognia annak a Chevroletnek a gyújtógyertyáját. Mert abból van a fogantyú csinálva. Tehetett volna apám fából fogantyút, vagy bármilyen más vasat helyette. De nem, az a Chevroletből való kellett, hogy legyen. Emlékeztetőül. Hogy ne múljanak el jövőtervező évei nyomtalanul. Kézzelfogható bizonyíték az a két gyújtógyertya, hogy úr volt apám valamikor. Igazi úr. Legalábbis a maga ura.

Most, hogy otthon jártam, szétnéztem az első szobában, mint máskor. Fiókokat szoktam kihuzogatni, lám, nem került- e valamelyikbe olyasmi, amit még nem láttam eleddig. Mert mindig találok azokban egy-két nagyon eltett, fontos semmiséget. De most nem volt semmi fiókhuzogatás. Az a színes, cifra váza vonta magára figyelmemet, ami ott van, amióta fölépült az a ház. Ott, az apámcsinálta, barna szekrény tetején.

Nézem ezt a vázát. Távolról és hosszasan. Mint fényes vendéglőben vacsorázó, csokornyakkendős karmester aranyos mandzsettagombja, aki könyökölve várja a tizedik fogást, oly kihívóan fénylik ez a váza. Lám, mamában is volt valami úri beütés ! Ez az egyetlen váza. Bukarestben szolgált, nagy uraknál, mint más idevalósi leány, onnan hozta. Bertanénémnél is ilyen váza volt, de cifrább. Ő minisztereknél szolgált Bukarestben, nem csak holmi szimpla uraknál. És Annanéném is hozott onnan valami cifraságot, de arra én már nem emlékszem.

Ez a szegény Gocsovszkyné ! Az ő kicsi, süppedő házában ! Talán nem is látott életében ilyen úri fényességet. Erre gondolok, míg nézem azt az aranyló vázát, mely ott büszkélkedik, a barna szekrény tetején. Amit eddig jóformán még meg sem csodáltam..