Egyszerű történetek (34)

                                             Dancs Artur fotója

A mi nagy csatáink

Szívem szakad meg a boldogságtól, úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mehetek végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyok, persze, válaszolok, ha kérdezi valaki véletlenül, micsoda hülye kérdés az ilyen, hát nem látszik rajtam, jól vagyok nagyon, állandóan nem dúdolhatok víg dalokat végig az utcán, amerre járok, micsoda hülye kérdés az ilyen, miért ne lennék jól, történt valami, amitől nem illik jól lenni, tessék mondani, mi az, amitől most szomorúan kellene végigmennem az utcán, lehajtott fővel, morgolódva, akkor is, amikor úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mert lehetne, bármi megtörténhet, különösen az én koromban nem szabad elbizakodni egy percre sem, ugye, miképpen járt a szomszédom is a minap, csak kiment, hogy megjárja magát, csak épp kitette a lábát hazulról, hát nem előjött egy furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, megállt egy pillanatra, rátette kezét a fájdalmas pontra, nem fájt nagyon, gondolta, semmiség, elmúlik a sarokig, de nem volt semmiség, el sem ért a sarokig, úgy szedték össze az úton, bevitték, jöttek hófehér köpenyes emberek és sötét lett, már nem emlékezett semmire, de másnapra rendbejött minden, elmúlt a furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, mondják, micsoda szerencséje volt, most nem mer kimenni egyedül, intett az ablakból, mennék véle, csak a sarokig, intettem én is, persze, hogy megyek, a sarkon túlra is, miért ne mennék, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, elindulunk szépen, ketten a sarokig, ott megáll a szomszéd, mellére teszi a kezét, kérdem, mi van, fáj megint, nem, nem fáj, mondja, nincs semmi baj, csak megnyomta kissé azt a helyet, ahol a minap előjött egy furcsa fájdalom, most nem jön elő, lehet, elő sem jön már többé soha, milyen jó, mehetünk végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyunk mind a ketten, épp mondani akarom, fütyörészhetnénk is nyugodtan, víg dalokkal mehetnénk végig az utcán, mint régen, de nem mondom, rég volt az a régen, most már ritka a nap, amikor nem fáj sehol, meg kell becsülni a ritka napokat, megállunk féluton, indulunk haza, megvárom, amíg a szomszéd fölér az emeletre, nyílik az ablak, látom, épségben megérkezett, kihajol, öklével belevág a levegőbe, mint aki győzött, ilyenek már a mi nagy csatáink, ököllel vágunk bele a levegőbe.    

Kiderült, hogy király voltam (34) Vége.

  

Egy tekintet éghajlata

Egy emberi arcot, egy tekintetet úgy is nézhetünk, akár egy tájat. És amiképpen minden tájnak van éghajlata, az emberi tekintetnek is lehet éghajlata. És van is. Csak reá kell nézni valaki orcájára, a nézésére, homlokának redőire. Csak észre kell venni, mi bujkál a szája szögletében, mosoly-e, vagy csüggedés. Csak meg kell figyelni, ástak-e árkokat a könnyek maguknak, s ha igen, mennyire mélyek azok az árkok. Máris láthatjuk annak a tekintetnek az éghajlatát.

A mi Idánk tekintetének éghajlata változó. De nem szeszélyes. Arcának mezején ugyanazon a csapáson jártak a bánat passzát szelei. Suvadásos arc az Idánk arca. Azért a hitvány hangulatok ciklonjai és hurrikánjai nem ástak mély árkokat belé. Mondhatni egykedvű, közömbös tekintet az Idáé. Most, ha szeme sarkában véletlenül egy könnycsepp jelenne meg, semmit sem mondana az a könnycsepp. Csak annyit, amennyit közönséges vízcsepp mondhat egy idegen ablak üvegén. Soha nem láttam sírni a mi Idánkat. Nem tudok elképzelni egy könnynek megfelelő helyet a mi Idánk arcán, mely bánatot fejezne ki. Egyszerűen nincs ott igazi könnynek való hely.  Csak egyszerű, vízcseppnek való hely van.

Kacagni sem láttam soha a mi Idánkat. Csak mosolyogni. Sokféle mosolya volt Idának. Együttérző, örömet sugárzó, kaján, kárörvendő mosolyára is emlékezem. Legtöbbször a bölcs ember visszafogott, sokatmondó mosolyát fedeztem föl rajta. Olyankor valósággal sugárzott a tekintete a vélt, vagy valóságos igazától. Ilyen volt a mi Idánk tekintetének alapvető éghajlata.  Legtöbbször hallgatott. Ha nem kérdezték, nem beszélt. Csak ritkán. Nagyon ritkán. Akkor is rövid mondatokban. És Fedák Sárit nem felejtette el megemlíteni, ha nem akart folytatni egy már elkezdett történetet.

A mi Idánkat soha nem láttam sóhajtani. Panaszkodni sem. Úgy tűnt, számára minden úgy van jól, ahogyan van. A bántások, megaláztatások leperegtek róla. Családunk reánk mért csapásnak tekintette a mi Idánkat. Nem szégyelltük őt, de büszkék sem lehettünk rá. Részvétet valamennyien éreztünk iránta, de ezt egyikünk sem mutatta. Sokszor szerettünk volna az ő  helyében lenni. Nem törődni az olykor megoldhatatlannak tűnő gondokkal. Amikkel a mi Idánk soha nem törődött. De helyzetét mégsem irigyeltük.

Gyermekkoromban keveset beszéltünk a mi Idánkról. Talán azért, hogy ne halmozzuk a családi tragédiákat. Ida egy betegség tünete volt inkább. Egy gyógyíthatatlan, de nem halálos betegségé.

Amint az anyám fennhatósága alá került a mi Idánk, fordulat következett be hangulatában. Mert a mi Idánk ugyan szeretett bolondnak lenni, de tudta, az élet alapja mégiscsak a munka és nem a bolondoskodás. Lehet, anyámnak igaza volt abban, hogy dolgot kell adni Idának, a munka megváltoztatja őt. Lehet. De bizonyos vagyok abban, hogy az én játékos leleplezési kisérleteim jártak nagyobb sikerrel Idánk valódi, s egyben vállalt betegségének gyógyításában. A Churchill-ügyre gondolok. Majd a paszuly válogatására. Főképpen pedig arra, amikor nyiltan megmondtam Idának, hogy ő nem bolond. Hanem színész. Ez volt az ő tehetségének első elismerése, mely kimozdította megátalkodottságából. Sikerélmény volt ez az elismerés. Ez vezetett oda, hogy belementünk egy szép játékba. Amelyben én lettem a király, s Ida a király bolondja. Játéknak fogtuk föl a kitalált királyságot, s ezzel a játékkal egy más birodalomba jutottunk. Abba, amit a mi mindennapi valóságunknak nevezünk.

Nézem a mi Idánk arcát. Úgy vizsgálom az ő tekintetét, amiként egy tájat néz az ember. Otthonos éghajlatú ez a táj. Változó, de nem szeszélyes. Ezen az arcon végigmentek a bánat passzát szelei, de a könnyek nem ástak mély árkokat belé. Mondhatnám, nyugodt, mosolygós ez az arc. Talán csak az bántó, hogy igazi könnynek nincs helye ebben a tájban. Pedig a tekintet éghajlata lakható.