Pusztai Péter fotója

                Birodalmi kör

                                    Ideges levél

                              egy nyüslető ifjúhoz

Minden birodalom hatalomra épül. Nincs jó birodalom, nincs rossz birodalom. Csak birodalom van. Ahol a hatalom, ott a birodalom. A hatalomnak nincs minősége, csak ereje van. A birodalom arca a hatalom arca. Minden hatalomnak ugyanaz az arca.

Vannak kis hatalmak és vannak nagy hatalmak. Attól függ, hogy menyi bennük az erő. A kicsiny hatalmak, ha összefognak, erős hatalommá válhatnak, ezért hozzák létre a birodalmi kört. Ez pedig nem más, mint az erők egyesítése, a szövetség.

Ahhoz, hogy a szövetség működni tudjon, politikára van szüksége. Nélküle széthullana minden szövetség. Ezért van az, hogy ami mindent igazgat, az maga a politika. A politika arra vállalkozik, hogy kialakítsa a birodalmat, összpontosítsa a hatalmat és az erőt.

A politika soha nem mutatja meg igazi arcát, mert ha megmutatná, önmagát leplezné le.

Miért nem szereti a politika, hogy leleplezzék? Azért, mert kiderülne jelentéktelensége.

A társadalom hátteréből felbukkanó fontoskodás a nélkülözhetetlenség látszatát keltve kezdeményez, javasol, célokat tűz ki, követel.

És miképpen válaszol erre a nyájszerű, azonosíthatatlan tömeg? Követi azt, amit eléje célként kitűztek.

A tömegek imádnak valamit, vagy valakit követni, lelkesedni.

A fontoskodókat régen agitátoroknak nevezték. Ma véleményalakítóknak hívják őket, mert ez a megnevezés még nem kopott el, újszerűnek tűnik. Az agitátorok tudják, mit kíván a tömeg: mindent, ami új, ami ígér valamit.

Amikor kiderül, hogy semmi nem új és az ígéret puszta ígéret marad, az agitátorok más célokat tűznek maguk elé: a tömegre hárítani a cselekvést, a bajok orvoslását, amihez újabb, titokzatosabb kifejezést találnak ki. Például azt, hogy civil kezdeményezés.

Azt, hogy mit kezdeményezzenek a civilek, ugyancsak az agitátorok, tehát a véleményformálók mondják meg. Vagyis a politika működtetői.

A politikának mindig megvan a magához való esze: mielőtt megbukna, s bevallaná, hogy semmihez sem ért, más kiutat keres. Bőszen támogatja a kultúrát, a sportot, a tudományt és a művészetet. Alapítványokat hoz létre,   díjakat oszt szét és persze, pénzt, ha lehet. Úgy tesz, mintha a javakat ő állította volna elő, nem a tömeg, nem a civilek, nem a társadalom.

Nem új találmány a birodalmi kör. Amióta a politika a hatalom ízét kellemesnek találta, körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, róla önként soha nem mond le.

Háborúk jönnek, mennek, kitörnek forradalmak, aztán elülnek, akár a tyúkok estefelé, minden megy tovább a maga útján, az egész forgolódás kezdődik elölről.

A birodalmi kör megalkotásához olykor elegendő lehet egy apró, semmi kis irodalmi kör… 

Bibircsók

Kedei Zoltán munkája

Mostani stádium

                                          

Az igazságot csak akkor merjük kimondani,

amikor tudjuk, halálosan betegek vagyunk.

                                                                          

Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban, Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha, életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között. Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat, akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz.

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe. Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem.

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta?
Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt! Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higyje el, pedig azok később beteljesedtek.

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretem hinni: lesz!”
Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak, mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet.

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról  lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicigve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le.

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani.

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van.

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen.
Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika. Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja:
„Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Szombat? Mintha pénteken, vagyis tegnap mondta volna...

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!

A helyzet

Költő az akasztófa alatt

Gyönge a vers,

mondjuk, mint a harmat.

Erős a hatalom

akkor is ha hallgat.

Amikor megszólal,

dicsér és dicsőít,

háznak nevezi ólad,

mondhatsz akármit,

kirúgja a széket

alólad.

A tudatlanság hatalma

Gergely Tamás felvétele

A tudatlanság hatalma

Bécs kellős közepében áll egy nyalka rendőr. Mellette fényes motorbicikli. Kicsiny, igénytelen és koszos autómat egyenesen oda irányítom, ehhez a nyalka rendőrhöz. Egy csöppet sem törődöm azzal, hogy ez a nyalka rendőr fújja a sípját kegyetlenül és hadonászik, hogy kerüljem el őt, mert ahol ő áll, az a hely autók számára tiltott terület. Mintha nem látnék és nem hallanék semmit. Lecsavarom az ablakot és mondom ennek a feldühödt, nyalka rendőrnek, hogy Kapistrangasse 2. Nyugodtan mondom, idegesség nélkül és természetesen, mint akit nem érdekel a forgalmi szabályzat, sem a sípszó, sem pedig az ő integetése. Csak a Kapistrangasse 2. A nyalka rendőr reátekint a kicsiny, igénytelen és koszos autóm számtáblájára, hófehér kesztyűs kezét a homlokára teszi, aztán fölül a fényes motorbiciklijére és int nekem, hogy menjek utána. Ez a nyalka rendőr, míg halad előttem, valósággal leállítja a forgalmat, hogy senki ne akadályozzon bennünket a Kapistrangasse 2 felé vezető uton. A Kapistrangasse 2 előtt megáll és reámutat a házra. Ez az, inti és én egy elismerő mosolygással megköszönöm néki, hogy elhozott engem ide. Ez egy kis, egyszerű, igaz történet. Az én Bécsben való járatlanságom és tudatlanságom története. Ebből a történetből én azt vettem ki magamnak, hogy pont az én járatlanságom és tudatlanságom segített rajtam Bécsben. Mert ha én gyalogosan megállok a nyalka rendőr előtt és azt mondom néki, kedves uram, én ezt a várost úgy ismerem, mint a tenyeremet, de szíveskedjék elkisérni engem a Kapistrangasse 2. szám alatti házig, mert egyedül nem szeretek sétálni, különben is elüthet egy sietős autó, jobbnak látom, ha ketten megyünk, legalább váltunk egymással egy-két barátságos szót, nem biztos, hogy ekkora áldozatot hozott volna értem. De tegyük föl, hogy elsétált volna velem ez a nyalka rendőr. Mert ő is kedvét leli abban, ha valakivel válthat egy-két barátságos szót. Tegyük föl. De ha ezt föl is tesszük, nem biztos, hogy a forgalmat leállította volna, hogy mi a legnagyobb békességben beszélgethessünk végig az úton, míg elérünk a Kapistrangasse 2. számig. Nem biztos. Mert aki úgy ismeri ezt a várost, mint a tenyerét, hát csak menjen egyedül, amerre kedve tartja, nincs azon semmi kisérgetivaló. Ezzel a föltételezésemmel ismét csak oda lyukadunk ki, hogy nagy hatalma van a tudatlanságnak. Persze, oda is kilyukadhatnánk, hogy milyen az igazi vendégszeretet, az előzékenység, a bécsi rendőrök figyelmessége, de erről most nem szívesen beszélek. Azért nem, mert büntetett meg engem nyalka bécsi rendőr egy semmi, kis gyorshajtásért, szabálytalan előzésért. Az egyik még jól le is teremtett, mit gondolok én, csak úgy cikázom a nyamvadt autómmal, mintha egy kietlen pusztaságban száguldoznék ? A tudatlan embert nem teremtik le, hanem inkább segítenek rajta. Mert tudatlan és tájékozatlan. Olykor határozott meggyőződésem, hogy tudatlanságomból több hasznom származott eddig, mint amennyit vélt tudásommal sikerült elérnem. Azt mondják, a tudás hatalom. Van úgy, a tudatlanság is hatalom, csak az embernek sokszor nincs elég esze ahhoz, hogy tudatlanságát a helyzetnek megfelelően föl is mutassa.