Rövid párbeszéd

Vallatás, Pusztai Péter fotója

Miért gyűlölsz te engem?

Láttam egy amerikai filmet, amelyben az apa meglátogatja fiát a tömlöcben. (A kifestett nyelvűek ma úgy mondják, a büntetés végrehajtó intézetben)

–Hát mégis eljöttél, hogy meglátogass engem?

–Eljöttem, hogy meglátogassalak, mert a fiam vagy!

–De apám, te gyűlölsz engem…

–Igaz, gyűlöllek…

–Miért gyűlölsz te engem? Azért, mert megöltem azt az embert?

– Nem volt szép tőled, hogy megölted. De nem ezért gyűlöllek én téged. Azért gyűlöllek, mert politizálsz!

A filmből csak ezt a párbeszédet jegyeztem meg…

Elekes Károly munkája

Politikai paletta

Megállít az úton egy táskás alak és azt kérdi, hogy vagyok. Mondom, ha csak egy mód van rá, nem panaszkodom, mert már belefáradtam a sok panaszkodásba. És az az igazság, hogy most hálistennek  éppen  jól vagyok.

A történtek után?-kérdi a táskás alak. Mondom, a történtek előtt is úgy voltam, mint a történtek után.

Az baj, mondja a táskás alak. Kérdem, miért baj az, ha néha az ember egy kicsit jól érzi magát?

Az nem lehet, hogy tisztességes ember jól érezze magát a történtek után, feleli a táskás alak. Mert szomorú dolgok történtek a politikai palettán.

Ebben lehet valami igazság, mondom, mert ha én tisztességes ember lennék, jobban vigyáztam volna a palántáimra, amikor volt az a nagy dörgés és villámlás, még jég is hullott a gyönge paradicsomra. Ezek az én palántáim még törékenyek, nem szokták meg a sok dörgést és villámlást, a jégesőtől pedig a levelek is sok helyen kilyukadtak.

Erre azt  mondja a táskás alak, ő megérti, hogy elmegyek a kérdése mellett, paletta helyett palántákról beszélek, ehhez ő hozzá van szokva. De őt tulajdonképpen az érdekelte volna, hogy én hol helyezkedem el a mostani politikai palettán. Mert manapság nem mindegy, kivel áll szóba az ember. Még akkor sem mindegy, ha mindenkinek egyformán verte volna el a jég a palántáit.

Mondom, nem tudom, másnak is elverte a jég a palántáit, vagy nem verte el, én csak az enyémeket figyeltem, amikor volt az a nagy dörgés és villámlás. Ez pedig nem volt szép tőlem. Mert tisztességes ember a más palántáira is gondol, nem csak a sajátjaira, amikor jönnek ezek a nagy dörgések és villámlások. Ezért most eléggé röstellem is magam.

Lehet veled komolyan beszélni?-kérdi a táskás alak. Mondom, énvelem csakis komolyan lehet beszélni. Mert én kerülöm a komolytalan, léhűtő embereket. Emlékszem, nagyapám  még tüzet sem kért a léhűtő alakoktól, inkább el sem szívta a cigarettáját, pedig  bigott dohányos volt. Olyan bigott dohányos volt az én nagyapám, hogy még a táskás emberektől sem kért volna soha, semmiért cigarettát, de tüzet sem. Inkább ment tovább a maga útján, szomorúan, a kialudt csikket szorongatva.

-És soha nem politizált a te bigott nagyapád?

-Ajjaj! Az én bigott nagyapám mindig politizált! A politizálás miatt a cigaretta is sokszor kiesett a szájából.

-És milyen politikai palettán helyezkedett el a te bigott nagyapád?

-Az ő idejében soha nem volt szó palettákról. Csak palántákról, vetésekről, aratásokról beszéltek, persze, a dörgéseket, villámlásokat, jégveréseket sem hagyták ki. És mindig vártak valamire. Várták a májusi esőket, az ángolokat, az amerikaiakat. És valami jobb világot.

-Ez az! Valami jobb világot! Azt várták a nagyapádék idejében is. Hiába várták! Mert a jobb világ mindig egy politikai palettán helyezkedik el. Pontosabban a politikai palettának az egyik felén. Mert aki a másik felén helyezkedett el, hiába várta a jobb világot. Nem jött el!

-Valamennyire azért eljött, mert például hozzánk már rég megérkeztek az amerikaiak. Be vannak húzódva valahol Dobrudzsában a dörgések, villámlások és jégesők elől. Várják az ellenséget, s csak akkor szöknek ki onnan, ha az ellenség fölbukkan a láthatáron. Aztán nekimennek az ádáz ellenségnek és megvédik  a mi világunkat. Palettástól, palántástól együtt és vigyáznak a vetéseinkre.

De mi lesz akkor, ha véletlenül elfelejt megtámadni bennünket az ádáz ellenség és nem bukkan föl? Csak ülünk a politikai palettán  és várunk, mint akinek nincs semmi dolga? Közben jöhetnek még dörgések és villámlások és jégesők is jöhetnek reánk, palántáinkat szétszaggatja a vihar, még a politikai paletta is felborulhat. Különösen akkor, ha a palettának csak az egyik felén vagyunk.

-Manapság  nehéz kifürkészni, kivel is beszél az ember, mondta halovány hangon  és csalódottan ment tovább a táskás alak.  Meglehet, táskájában ott lapult a gyűrött, megviselt politikai paletta.

Politika

Ki ordít magánál, mama?

Minden nap beszélgetünk mamával mobilon, minden nap megkérdem tőle, hogy van, mama?  Különösen most, hogy tél van, hó hull, egyedül él, ő a legidősebb a faluban, néhányat alszunk még, s kilencvenhét. Annyi.

És ő is megkérdi tőlem, hát te hogy vagy, fiam? Különösen most, hogy ripityára ment az egészségem, s én is nekimentem a hetvenhatnak. Neki. Néhányat alszom még, pirulával, s arra ébredek, be is töltöm egészen. Ha megérem.

Még politizálunk is mamával, ha úgy adódik. Nem minden nap, de van rá eset.

Mama ugyanis egymagában egy kétkamarás parlament. Az egyik kamarája kint van a nyárikonyhában, a másik bent. Előfordult már egy télen, a benti kamarából kiment a kinti kamarába, megcsúszott a jeges udvaron és elesett. Akkor jól odamondtam neki. Mint amiképpen egy rendes parlamentben szoktak a politikusok egymásnak odamondani. Miért nem viszi a botját magával, ha kimegy az udvarra, mama? Hát nem megmondtam, ne legyen télen is olyan önfejű, mint nyáron? Miért nem viszi magával a botját, mama?

Azt felelte, vitte, de a bottal együtt esett el. Előfordul az életben, hogy az ember  azzal együtt esik el, amire támaszkodik.

Mondom, ezt maga átvitt értelemben mondja nekem, azt akarja kihozni belőle, hogy mi ketten együtt is elvágódhatunk, hiába vagyunk egymásnak támaszai. Erre azt válaszolja, persze, hogy azt akarja kihozni belőle. Mondom, na, látja, ez már tiszta politika, mama! Miért nem mondja meg a szemembe, hogy reám sem számíthat, mert velem együtt is elvágódhat, ha olyan a helyzet? Azt mondja, ezt ilyen egyszerűen nem mondhatja ki, mert ha kimondaná, nem mondana igazat. Mert reám azért lehet számítani és számít is.

Ma reggel korán fölhívtam mamát. Kérdem, hogy van, mama? De ő nem válaszol, csak valami hangos beszédet hallok. Kiáltva kérdem, ki ordít magánál, mama? Te ordítasz, fiam, mondja mama. Igen, igaza van, én is ordítok, de magánál is ordít valaki, mama!  Azt mondja, a tévé ordít és amiatt nem értjük egymás szavát. Mondom, hát húzza le azt a tévét. Azt mondja, azzal is baj van. Nem látja jól a gombokat, alig tudta fölhúzni annyira, hogy értse, miről beszélnek a parlamentben, ott is nagy a vita. És én tudhatnám, ő kissé süket, ha nem húzza föl a tévét, kimarad a politikából. Mindennel baj van. Mondja mama. Mondom, az van, csak a baj mindennel, mama.