Telefon

A vén hülye!

Forrás: Mobilaréna.hu

Rengeteg mobiltelefonom van. Egyik régebbi, mint a másik. Egyik rosszabb, mint a másik. Azért tartom őket, mert amikor rosszul állok az idegeimmel, egyet  kiveszek a fiókból, nézegetem, melyik részén lehetne még valamit elrontani. És elkezdem piszkálni, elől is, hátul is, amíg valami formátlan kupac alakul ki. És nézem ezt a formátlan kupacot, ettől megnyugszanak az idegeim.

Régebben pirulákat szedtem az idegeimre. Először fehéreket, de azoktól sápadt lett az arcom, én pedig nem szeretem a sápadt arcokat, még a sajátomat sem.  Mondtam is a patikus kisasszonynak, legyen olyan kedves, adjon nekem színes pirulákat, mert a fehérektől sápadt lesz az arcom. –Hozott receptet?–kérdezte. Mondtam, hogy nem. És mondtam még, hogy éppen csak ideges ne legyen, adjon, amit akar, csak színes legyen.

Már ritkán járok patikába, inkább az ócskapiacra megyek ki, ott pedig kizárólag a mobiltelefonokat nézegetem, ettől megnyugszanak az idegeim.

A minap két gyönyörű, régi telefont pillantottam meg. Kérdem az eladótól, meg szabad néznem ezeket a telefonokat? –Azért hoztam ki, hogy eladjam őket, persze, hogy meg szabad nézni, különösen abban az esetben, ha meg is akarja venni,–mondja az asszonyság.

Amíg vizsgálgatom a portékát, az asszonyság a szomszédja felé fordul és azt mondja:–Te, Juci, mit gondolsz, mennyit kérhetek ezekért a telefonokért, ha ez az ember csakugyan meg szeretné venni? Mert én a telefonokhoz egyáltalán nem értek. –Akkor miért hoztad ki?­–kérdi Juci.

–Ezeket a szomszédom nyomta a kezembe, az a vén hülye, aki nyolcvanévesen is mobiltelefonokkal foglalkozik, –válaszolta az asszonyság és felém fordulva megkérdezte: –Mégis, mennyit adna ezért a két gyönyörű telefonért?

–Már nem kellenek a telefonok, betöltöttem a nyolcvanat, de tudja, hogy van, ilyenek ezek a vén hülyék…

Szorongásos tünetek

Valami furcsa, pszihés eredetű mozdulattal két telefont raktam a zsebembe, amikor hazulról elindultam. Pedig jól tudtam, nem hív föl engem senki. Ugyanezzel a furcsa, pszihés eredetű mozdulattal tettem a felső zsebembe a vérnyomásaimat is. Egy cetlire jegyeztem föl, mennyi a felső és mennyi az alsó. Jó, ha az ember kezeügyében van a vérnyomása. Pedig tudom, senkit nem érdekel a vérnyomásom.

Vár reám a fogorvos. Megbeszéltük, hogy kihúzza egyetlen ép, de fájó fogamat. Mondtam is neki, készüljön föl lelkileg erre a foghúzásra, mert az a gyanúm, nem lesz könnyű művelet. Kérdezte, mire gyanakszom. Mondtam, a fájásra gyanakszom. Azt kellene valahogy elrendezzük. A fájást. Mert énnekem olyan a szervezetem, hogy a fájások miatt szorongási tüneteim szoktak előjönni.

Nem részleteztem, hogy csakugyan szorongásos tüneteim jönnek elő a fájásokkal. Ezeket nehezen viselem, mert nem lehet rajtuk eligazodni. Azért is raktam a zsebembe két telefont, hogy szükség esetén egyikről az elviselhető szorongásaimról értesítsem a lélek doktorait, a másikról pedig az elviselhetetlen szorongásaimat mondjam be. Jó, ha az embernek van választási lehetősége. Két telefon, két lehetőség.

Csak néhány lépésre voltam a rendelő bejáratától, amikor úgy éreztem, messzire elkerülnek engem a szorongásos tünetek. Már a fogam sem fájt. Ezt a jelenséget régtől fogva ismeri az emberiségnek az a része, mely legalább egyszer fogorvosnál járt.

Szorongásos tünetekkel bajom nem volt, de a zsebemben lévő két telefont szorongattam. Hol az egyiket kaptam elő, hol a másikat. Arra gondoltam, pszihés szempontok szerint is helytelen, ha az ember kihagyja a kézenfekvő lehetőségeket. Ilyenkor legjobb, ha fölhívok valakit, legalább megnyugtatom az idegeimet. De kit hívjak föl, s miért? Rövid tétovázás után fölhívtam saját magam.

A zsebemben lévő telefon erőszakosan csörgött, majd jött a hang, hogy foglalt vagyok. Mondom a fülemhez tartott telefonba, persze, hogy foglalt vagyok, hívjon majd vissza, miután kihúzták a fogamat.

Egy fogfájós ember állt mellettem a kapuban, aki hallotta az  önmagammal való beszélgetésemet. Azt mondta, maga nem jó tanácsot adott annak, akivel az imént tárgyalt. Mert ha magának kihúzzák a fogát, utána nem szabad sem beszélgetni, sem perecet enni, hanem szépen le kell feküdni és megvárni, amíg elmúlik a zsibbasztó hatása. Akkor derül ki, a fájós fogát húzták-e ki, vagy azt, amelyik még jó. Mert ő már megjárta.

Megfogadtam a fogfájós ember tanácsát. Most fekszem az ágyban, rég elmúlt a zsibbasztó hatása. És fáj a fogam. Már jönnek is elő a szorongásos tüneteim. Valamit elrontottam. Talán nem kellett volna ennyire igénybe vennem a lehetőségeimet. Két telefon, két lehetőség. És talán az sem helyénvaló, ha az ember önmagával beszéli meg a fontosnak tűnő dolgait.