Egyszerű történetek (7)

                              Fotó : Pusztai Péter munkája

Arany mandzsettagomb

Épp azon törtem a fejem, gondokba merülve a kicsi boltban, minek kellett megvennem attól az özvegy úriasszonytól a két aranyból való mandzsettagombot. Olyan drágán ! Mennyi sört vehettem volna azon a pénzen, mennyi sört ! Kinek van szüksége a mai világban arany mandzsettagombra ? Ki is ment rég a divatból a mandzsettagomb. Még egyszerű, gyöngyházból való gomb sem kell senkinek.

Nemrég nézett be hozzám egy amerikai nagykövet, le is könyökölt az asztalomra, jól láttam, neki sincs mandzettagombja. Egyszerű gombok voltak az ingén. Azok is műanyagból.

Amikor megvettem azt a két arany mandzsettagombot, azonnal meg is bántam, hogy ilyen felelőtlenségre vetemedtem. Bedobtam a szerszámos fiókba, a csavarhúzók, bicskák, reszelők közé. Hogy ne is lássam. Mit nézzek én két aranyból való mandzsettagombon ? Azon a pénzen vehettem volna egy szép oroszlánt. Vagy lovat. Porcelánból. Zsolnay, finom porcelánból ! És azt a lovat föltettem volna egy alapzatra. Mert volt itt alapzat is már. Fehér porcelánból. Aztán ahogy telt az idő, ezekről az aranyból való mandzsettagombokról meg is feledkeztem. Begurultak valahová, a fiók ményére.

Egy napon roppant finnyás fiatal úr jött be a kicsi boltba. Fölleltározott minden apró tárgyat, amit a polcokon látott. Miután befejezte a nézelődést, lemondólag intett, nincs itt semmi, ami neki megfelelne. Csak úgy, illendőségből megkérdeztem, mégis, mire lenne szüksége. Azt felelte, neki aranyból való mandzsettagombra lenne a legnagyobb szüksége. Ugyanis ő karmester. Kérdem, hány pár aranyból való mandzsettagombra lenne szüksége. Azt mondja, aranyból bőven elég lenne neki egyetlen egy pár. Bőven elég lenne...

Kihúztam a szerszámos fiókot, a csavarhúzók, bicskák, reszelők közül kivettem azt a két mandzsettagombot és letettem elébe, az asztalra. Mondom, milyen kár, hogy csak egy párra van szüksége. Tele van minden fiókom aranyból való mandzsettagombbal. Az én apám kizárólag aranyból való mandzsettagombokat viselt. Ezek mind reám maradtak. Manapság nem divat az ilyesmi...

- Karmester volt az ön apja ? – kérdi a finnyás fiatalember. – Az volt, - mondtam, -karmester. Egész életében fájtatta a karját a sok kaszálás miatt...Minden lépéskor jó nagyot kellett lendítenie a karján. Csupa ilyen mozdulatból áll a kaszálás...Minden lépéskor jó nagyokat kellett lendíteni. Magának könnyű. Egy helyben állva is lehet vezényelni...

Közömbösen, szó nélkül fizette ki az aranyból való mandzsettagombok árát ez a finnyás fiatalember. Már nem is tudom, köszönt-e elmenéskor, vagy nem.

A porcelán lónak való alapzat most is megvan. Se porcelán ló, sem semmiféle alapzat nem kellett soha senkinek.

Kiderült, hogy király voltam (7)

                                 Fotó : Báthori Zsigmond

7. Aki füvet eszik

Mondom anyámnak, azért mégsem igazi bolond a mi Idánk. Azt kérdi, én ezt miből gondolom, mert le merné fogadni, most is kint áll a hátsó udvaron ebben a hitvány esőben. Ott álltam én is idáig, feleltem, beszélgettünk az élet folyásáról. Hogy milyen az ember élete. Pont olyan, mint azon a képen, ami ott van az alszegi, jobbik nagyapám házában. A kanapé fölött. Ha megfigyelte, az a bekeretezett kép úgy van megcsinálva, hogy vannak felfelé vezető lépcsők rajta és lefelé vezető lépcsők. Balfelől, az első lépcsőn egy csecsemő látható, a következőn egy fejlett gyermek, majd egy büszke kinézésű legény. És a tetőn áll egy magabiztos ember. Jobbra ismét lépcsők vezetnek lefelé, s minden foknál látszik, ahogy vénül az a magabiztos ember. A legalsó lépcsőre kár is reánézni, mert ott egy szomorú aggastyán áll összetöpörödve. Éppen csak, hogy meg tud állani a lábán.

Ezt a képet a mi Idánk a saját szavaival és példabeszédével szebben lefestette nékem, mint ahogyan azon a festményen látható. Kint, az udvaron, abban az esőben. Márpedig aki szavakkal jobban le tud festeni valamit, mint ecsetjével a festő, az olyan ember nem lehet bolond. Ezt beláthatja. Ráadásul a felhozott példát sem tudta nékem bemutatni, mert nem süt a Nap és nincs most árnyék. És a mi Idánk a példabeszédét éppen az árnyék hosszából merítette. És jobban merítette, mint igéjüket a jó papok a bibliából, midőn oly ékesen prédikálnak a magas szószékről. Erre azt mondja anyám, ha eláll az eső, menjek s nézzem meg Idát újra, mert akkor meggyőződhetek a mi Idánk bolond voltáról. Mert Ida eső után füvet szokott enni. És nem lehet normális ember, aki füvet eszik.

Elállt az eső és én csakugyan láttam, hogy Ida füvet eszik. A hátsó udvaron. Kérdem, miért eszed azt a füvet Ida, amikor az nem embernek való. Ida kivett a szájából egy fűszálat és azt mondta, igazam van abban, hogy a fű nem embernek való. De ő nem eszi meg, csak rágja és kóstolgatja eső után a fűszálakat. Mert semminek nincs kellemesebb íze, mint a fűszálaknak eső után.

Erre én is letéptem egy vizes fűszálat, hogy kipróbáljam. Amint rágni kezdtem, a mi Idánk azt mondta, ha ez a Fedák Sári legalább egyszer életében megkóstolta volna eső után a fűszálakat, bizonyosan nem lett volna olyan nyomorúságos élete öreg korában. Mert úgy halt meg Fedák Sári, nyomorúságos állapotban.

Ezúttal nem siettem el Idától hirtelen, hanem megkérdeztem, honnan ismeri ő ennyire a Fedák Sári életét. És mi köze van néki Fedák Sárihoz. És mesélni kezdett a mi Idánk a művészetek természetéről. Főleg a színészi mesterségről.

Amit elmondott, abból csak annyit jegyeztem meg, hogy a művészet az egyetlen mesterség, mely le tud menni az emberi lélek mélységeibe, s onnan csodálatos dolgokat képes felszínre hozni. De ez csupán az igazi művészeknek sikerül. És Fedák Sári igazi művész volt. Amikor meg akartam szakítani Idánk beszédét, épp arra szándékozott rátérni, hogy ő is igazi színész szeretett volna lenni. Ezt a szándékát abból következtettem, hogy fölnézett az égre, közben végigsimított a nyakán lévő jó nagy csomón, s talán egy könnycsepp is kiesett a szeméből. Le, a vizes fűbe.

Kevés a nagy ember

( Gocsovszkyné )

7.

Kérdem mamától, na, milyen volt a Borbélyné ünneplése, mert kellett, hogy legyen valami, ha már betöltötte a százat. Manapság azt is megünneplik, ha egy gyermek betölt három esztendőcskét. Még ha leánygyermek, akkor is megünneplik... Azt mondja erre mama, az a helyzet, hogy sokat téved az ember. Még ő is tévedett, pedig nem szokása. Inkább nem mond semmit, ha valamiről nem tud bizonyosat. Most abban tévedett, hogy ez a Borbélyné nem a százat töltötte be, hanem csak a kilencvenkilencet.

- De megéri a százat, nézd meg, hogy megéri, hát csak érje meg. Akkor helyreigazodik valamennyire a tévedésem is.

De te is tévedsz fiam, ha azzal a kiszivárogtatással akarsz valamit megtudni erről a Gocsovszkynéről. Mert róla már nincs, ami kiszivárogjon. Hiába kersesed az ő nyomtalanságának magyarázatát, az ember olyan, hogy ma van, holnap pedig nincs. Mindenkit csak egy ideig emlegetnek, aztán benövi a fű az emlékét is. Hacsak nem volt olyan nagy ember, akit valamilyen oknál fogva elővesz az utókor, mert szüksége van reá.

Az utókor is olyan, hogy el-elbizonytalanodik. Olyankor valamibe bele kell, hogy kapaszkodjék. Kevés a nagy ember, fiam, kevés. És aki ma nagynak látszik, egyszer kiderül róla, hogy nem is olyan nagy. Ott van ez a Páll Dénes, mekkora nagy ember volt ez a Páll Dénes, de mekkora ! Már nincs, aki a sírját gondozná, ott kint, Borbába, a régi temetőben. Vagy aki az ő emlékét valamiért elővegye. Senkinek nincs szüksége erre a Páll Dénesre. Hiába van neki ott a sírja legelől, tiszta hiába. Gocsovszkyné helyett én inkább arra néznék, hogy tudott így eltűnni egy egész falu. Mármint a régi. Mert eltűnt az is, a régi falu. Megvolt, sok száz esztendőn át, s most, rövid idő alatt olyan más lett, reá sem lehet ismerni...Ez már nem is falu. Nem lehet tudni, mi ez, de falunak nem igazi falu...

Igazat mond, mama, minden szava tiszta igazság, abban még maga, Gocsovszkyné sem tudna kihajítanivalót találni, - mondom mamának, míg üldögélünk a kopár nyárikonyhában, csakugyan kopár lett ez a nyárikonyha, mióta nincs meg az a vaskályha, amit csak úgy odaadott mama ennek a megsuvadt életű Jancsinak, nem is értem, miért kellett azt odaadni, megszoktuk már, ott volt mindig, reátekinteni is jó volt arra a kályhára, emlékszem, apám egész nap azon kavargatta egy hosszúnyelű fakanállal a nagy, piros fazékban odatett zsírnakvalót, hogy jó legyen a tepertő, ne égjen oda, nem is lesz itt disznóvágás többé soha, sem pedig viccelődések nem lesznek a pálinkázó, késfenő férfiak között, kétértelmű szavakkal sem lesz aki megcélozza a hurkát mosó asszonyokat, nem lesz itt többé semmi, csak ez a kopár nyárikonyha, melynek falán burján-kötések lógnak, hogy száradjanak, legalább teánk legyen télire, nincs itt mire nézni immár, egy otromba szekrény van a kályha helyén, mit keres ott az az otromba szekrény, csak úgy kérdezem magamtól, na, van még az az üveges, régi vitrin, melynek polcain öszemaszatolt poharak sorakoznak, Frank-kávés, rozsdás dobozok, s legfelül egy örökre megállott, pirosszínű orosz csergőóra.

Pont olyan helyre találtam leülni, ahonnan azt a falat látom, amelyre oda van akasztva egy keretezett kép. Kinga, az öcsém leánya rajzolhatta azt a képet, anyám és apám van rajta, gyermeki fantáziával és leleménnyel megrajzolt kicsi kép ez, apám sapkája is csak oda van képzelve, nem volt néki ilyen sapkája soha, semmiben sem hasonlít ez a két ember a valóságos szüleimre, csupán abban, hogy sok a ránc a homlokukon. Elgondolom, pont ez a sok ránc a homlokukon, ez a legkifejezőbb ezen a képen, a leglényegesebb vonásokat fedezem föl ezen a gyermeki rajzon, hiába, a gyermeki lélek a legérzékenyebb műszer a világon, pont oda találtam ülni, ahonnan ezt a képet látom, kilépek a kopár konyhából, körbejárom az udvarunkat, s elfut a tekintetem, el, a mezők felé, friss szántások barázdái tűnnek föl emlékezetemben, olyanok, mint azok a ráncok a szüleim homlokán, de barázdák sincsenek már a mezőkön, odalettek a barázdák, mint apám homlokáról a ráncok, odalesz minden, ahogyan eltűnt a vaskályhánk, vagy ez a Gocsovszkyné, akinek nyomát sem találom, odalesznek a nyagynak hitt emberek is, igaza van anyámnak, csakugyan kevés a nagy ember, hát én lennék az az elbizonytalanodott utókor, aki mindenáron bele akar valamibe kapaszkodni ? Késő. Utókornak sem vagyok én jó immár.