Jakab Jóska

A bog

Jakab Jóskát megkímélte az első világháború, csak annyira vitték el katonának, hogy valamennyire megtanult oroszul, és adtak neki egy jó bakancsot. Egy jézusi élettel majdnem azonos ideig minden nap kiült a kicsi háza elé, nyáron a forró kövekre, télen a hideg kövekre. És nézte a bakancsát.

A második világháborút lóháton hozta el az utcánkba egy jókedvű, orosz katona. Ez a jókedvű, orosz katona leugrott a lováról, megállt Jakab Jóska előtt és azt mondta Jakab Jóskának, hogy a bakancsát azonnal húzza le, mert neki arra szüksége van.
Jakab Jóska azt felelte a jókedvű orosz katonának, hogy azt a bakancsot nem lehet lehúzni a lábáról, mert a fűzőjét olyan szorosra kötötték az eső világháború idején, nincs ember a világon, aki azt a bogot ki tudná oldani.
Erre a jókedvű orosz katona csóválta a fejét és azt mondta Jakab Jóskának, hogy ő életében még ekkora hazugságot nem hallott. Elő vette a géppuskáját és Jakab Jóska felé tartotta.

– Szóval maga az első világháború óta, a mai napig ezt az egy bakancsot hordja? Abban is alszik, abban a bakancsban?
– Abban, – felelte Jakab Jóska.
– Az ilyen hazudós népeket nem lelőni, hanem fölakasztani kellene, mind egy szálig, –mondta eltűnődve a jókedvű, orosz katona. Aztán körülnézett, hol van a közelben egy akasztásra alkalmas fa.
–  Ne keresgéljen, sok akasztásra alkalmas fát talál itt, a szomszédban, ahol a méhkaptárok vannak.
A jókedvű orosz katona fogta a géppuskáját és ripityára lőtte mind  a huszonnégy méhkaptárt, amiket reám hagyott apám, amikor elvitték a második világháborúba.

Szép napunk volt: lépes méz folyt le a kerítéseken, csapatokban jöttek a darazsak, tele volt az utca a méz illatával.
Jakab Jóska megúszta az akasztást, ennek fejében fölajánlott a sok lépes méz mellé egy kövér disznót is, holott az a kövér disznó nem is volt az övé.
Estére összegyűltek a közben megérkezett éhes orosz katonák és a parázson sülő pecsenye mellett énekeltek.
Jakab Jóska csak ült egymagában a kicsi háza előtt egy lapos kövön, abban reménykedve, hogy neki is jut majd abból a pecsenyéből. Mert miért csinálják a háborúkat mindenfelé, tette föl a kérdést saját magának. És felelt is rá: hát a pecsenyéért...

Hogy mi lett a Jakab Jóska bakancsának sorsa a továbbiakban, arról már részletesen beszámoltam. Jakab Jóskát nem lőtték le, föl se akasztották és a bakancsa is megmaradt. Főleg az az örökre megkötött bog, amiért ezeket a sorokat most leírtam.

Történetek

Fotó Balázs Ödön

Szegény volt-e Jakab Jóska?

Ha most ezt az egyszerű kérdést valaki föltenné nekem, törhetném a fejem, csakugyan, szegény volt-e Jakab Jóska, vagy nem volt szegény. Pedig nálamnál jobban senki nem ismerte Jakab Jóskát. Velünk szemben lakott, egy kicsit srégen, a Bárgác felé. De nem is az számít, hogy ott lakott-e, vagy nem lakott ott. Az számít, hogy Jakab Jóska életében legtöbbet velem beszélgetett. És nem azért beszélgetett velem legtöbbet, mert nem lett volna akivel beszélgessen. Lett volna. De amiről Jakab Jóska beszélni szokott, az senkit nem érdekelt. Csak engem.

Valahányszor átmentem Jakab Jóskához, teljességgel kivirágzott az orcája, azt mondta, üljek le, véle szembe. Mert el akar mesélni egy történetet. Én pedig mindig leültem, véle szembe. És hallgattam, amit mesélt nekem Jakab Jóska. Közben figyeltem Jakab Jóska kivirágzott orcáját, s le-lenéztem az ő vásott, félretaposott cipőjére, amelyből egy lábújja kilátszott.

Egyszer, amikor már harmadszorra is végighallgattam ugyanazt a mesét, hogy milyen szívósak a szibériai fehérnépek, fészkelődni kezdtem a kicsiny, háromlábú széken. Azt mondtam, hallgass ide, Jóska! Miért nem keresel magadnak valami házkörüli dolgot, ideje lenne elfelejteni a hadifogságot, a szívós, szibériai fehérnépeket, s az igazat megvallva, vehetnél már egy jobb kinézetű cipőt. Mert ami a lábadon van, nem ember elejébe való. Ezt, mint jó szomszéd, úgy mondom néked, Jóska...

Jakab Jóska nem sértődött meg. Egy kicsit tűnődött és azt mondta, ha ilyen súlyos hibákat találok benne, akkor nagy baj van. Mert ő most már szegényebbnek érzi magát, mint amilyen eddig volt. Kérdem, ezt te hogy érted, Jóska? Mert én téged semmivel meg nem csorbítottalak. Sőt, gazdagabb lettél egy-két igazsággal!

Ezt én úgy értem, hogy ezentúl nem szívesen hallgatod meg az én történeteimet. Márpedig ha valakinek bőségesen vannak történetei, de azokat senki nem hallgatja meg, akkor annál nagyobb szegényég nincs is, mondta Jakab Jóska. És mit gondolok én az ő történetei felől? Hogy azok hazugságok? Mert ha azt gondolom, akkor az ő elbeszéléseinek hitele vész el. Akinek hitele nincs, annak semmije sincs. Ami pedig az ő cipőjét illeti, tudhatnám, hogy legalább tíz esztendeje ezt viseli és nem is akar jobb kinézetűt  venni. Először is azért, mert nincs reá pénze, másodszor pedig azért, mert a betört cipő kényelmesebb az újnál.

Már nem emlékszem, miképpen váltunk el. Az biztos, hogy nem vidám hangulatban. Sokáig át sem mentem Jakab Jóskához. Sokáig úgy éreztem, Jakab Jóska a falu leggazdagabb embere. Azért ő a leggazdagabb, mert sok mindet átélt ebben az életben és neki vannak a legérdekesebb történetei. És azért is ő a leggazdagabb, mert a vásott, félretaposott cipőjével meg volt elégedve.

Nem voltam ott a Jakab Jóska temetésén. Csak hallottam, miket beszéltek róla a népek, temetőből hazafelé jövet. Azt beszélték, egy tyúk volt minden vagyona. Valaki egyszer megkérdezte tőle, van-e, amit egyél, Jóska? Erre Jakab Jóska azt válaszolta, van. De ha a tyúkom korán nem tojik meg, a reggelim el van maradva.

Ma sem tudnám eldönteni, szegény volt-e Jakab Jóska.

Bog

Bodor Zsolt fotója, Káfé Képtár

A bog

Amiről most beszélek, tulajdonképpen egy semmi, kis történet. Mert azt a bogot ott fedeztük föl a Jakab Jóska cipőfűzőjén. Nem valakinek a nyakán, vagy a sorsán. Mert ugye, az mégis más, ha bog kerül valakinek a nyakára, vagy éppen az egész sorsára. És ki volt ez a Jakab Jóska ? Egy senki. Erről a Jakab Jóskáról csak annyit érdemes tudni, hogy a szomszédunkban lakott. Közvetlenül. A Bárgác nevű utcában. Ez a Jakab Jóska tudomásom szerint soha nem csinált semmit. Csak üldögélt a kicsi, háza előtt, s nézte az elmenő népeket. És pipázott. Állítólag egész életében pipázott. Amint elapadt a teje az anyjának, szereztek néki egy kiszuperált pipát. Hogy legyen valami a szájában, ha már megszokta. Ennek a Jakab Jóskának még az a kiszuperált pipája sem ért semmit. Azért is volt az kiszuperálva. Két helyen is el volt repedve. Az a pipa azért volt sokrétűleg megdrótozva, hogy ne repedjen tovább. Maga, Jakab Jóska drótozta meg. Sajátkezűleg. Annyiszor, ahányszor tovább akart repedni a pipája.

Egy forró, nyári délutánon azt hallottuk, hogy ez a Jakab Jóska hamarosan meg fog halni. Egyszer azért fog hamarosan meghalni ez a Jakab Jóska, mert már eléggé öreg a meghaláshoz, másdodszor pedig a sok pipázás miatt. Mert ez a Jakab Jóska olyan semmi ember, föl szokott kelni éjfél után is, csak azért, hogy elszívhasson egy marék dohányt. Az ő omlatag háza előtt. Éjfél után. Márpedig akinek éjfél után is a pipázáson jár az esze, sokáig nem élhet. Ez a jóslatnak is beillő, szomorú hír másnapra összegyűjtött néhány gyermeket Jakab Jóska háza elé. Mentem én is, hogy a saját szememmel lássam, miképpen hal meg ez a Jakab Jóska. Mert köhögni már nagyon sokat köhögött ez a Jakab Jóska. Leültünk oda, Jakab Jóska elé, a porba és néztük Jakab Jóskát. Ez a Jakab Jóska azt mondta, miért nem kerítünk egy csutakot, vagy egy darab deszkafélét, miért ülünk ott, abban a hitvány porban, az ő háza előtt. Ha már ott akarunk üldögélni. Mert ő semmi pénzért nem ülne le abba a hitvány porba, azért van az ő feneke alatt egy régi, háromlábú szék. Ez a Magyari Feri eléggé szabadszájú, meggondolatlan, hitvány gyermek volt, azt mondta Jakab Jóskának, hogy azt a háromlábú széket kár emlegetni, mert az a szék nem ér semmit. Még fészkelődni sem lehet azon a széken. Mert azonnal fölborul, vagy kitörik valamelyik lába, ha fészkelődik rajta az ember. Erre azt mondta Jakab Jóska, hogy az a háromlábú szék jól meg van csinálva, mert még egy testes orosz ezredest is megbírt. Erről a székről nézte végig a testes orosz ezredes, amikor a nagy, kövér disznót lelőtték az udvaron és a katonái megsütötték. Itt, az ő udvarán. A háború idején. És akkor valamelyik gyermek azt mondta, az már rég volt, nem is érdemes azokat az időket előhozni. Egy másik gyermek szerint érdemes azokat az időket előhozni, mert ő hallotta, amikor beszélték a szülei, hogy Jakab Jóska nélkül semmire sem tudtak volna menni az oroszokkal. Mert oroszul csak egyedül ő tudott a faluban. Ez a Jakab Jóska. Ő volt a tolmács. És valósággal hordozták őt az oroszok magukkal, házról házra, hogy ne kelljen állandóan integetniük, kézzel-lábbal, merre van egy kövérebb lúd, vagy disznó. Erre azt mondta ez a hitvány Magyari Feri, ő nem hiszi, hogy Jakab Jóska tudna oroszul, mert még a cipőfűzőjét sem tudja rendesen megkötni. És az ő cipőfűzője sem ér semmit. Mert az nem is igazi cipőfűző, hanem egyszerű spárga. És bogra megkötve sincs rendesen az a spárga, két füle lóg, kiáll, akármibe bele tud akadni. Ez a Jakab Jóska megsokallta a dolgot és mind a két lábát előrébb nyújtotta, hogy jobban lássuk a bogot a cipőfűzőjén. Ez a hitvány Magyari Feri erre összecsapta a tenyerét és azt mondta, hogy magának a cipője sem ér semmit, nemhogy a cipőfűzője, ami csakugyan egy szimpla spárga. Arra a cipőre kár cipőfűzőt szerelni, mert már úgy szét van taposva, majdnem olyan széles, mint amilyen hosszú. Hogy is tud járni ilyen cipőben, kérdezte ez a Magyari Feri. Amennyit ő jár, annyit kibír az ő cipője, mondta csöndesen ez a Jakab Jóska. És pipázott tovább, nagy nyugalommal. Azt én magam is furcsállottam, hogy ennek a Jakab Jóskának a cípőfűzője nincs rendesen bogra kötve, s a két füle ki is áll, mint a leánykák pántlikája. Mondtam is ennek a Jakab Jóskának, hogy az ő cipőfűzője pont úgy van megbogozva, mint a leánykák hajában a pántlika. És én az ő helyében kivágnék abból a cipőfűzőből, lecsapnék egy darabot, ne legyen olyan hosszú, s akkor már rendesebb lenne a kinézetele. Még akkor is, ha az csak egy spárga. Rajtam akkor semmiféle cipő nem volt, hogy megmutathattam volna, milyen szép bogot tudok csinálni a cipőfűzőmre. Csak mutattam az ujjaimmal, hogy miképpen szoktam a bogot megkötni, s azt kioldani milyen módszerrel szoktam. Még a körmeimet is megmutattam ennek a Jakab Jóskának. Mondtam neki, jó körmökre van szükség ahhoz, hogy az ember ki tudja bogozni a cipőfűzőjét, ha az rendesen meg van kötve. És mondtam, hogy nékem jó körmeim vannak. Jók a megkötésre, s jók a kioldásra is. Azt mondja nekem ez a Jakab Jóska, hajoljak közelébb és fogjam meg a cipőfűzőjének egyik végét. Megfogtam, de közben azt figyeltem, nem akar-e belémrúgni azzal a széttaposott cipőjével, amiért a bogcsinálásra oktattam. Nem akart belémrúgni. Azt mondja nekem Jakab Jóska, most rántsam meg a spárga végét. Megrántottam. És mint egy majdnem elnyílott tulipán, egyből kibomlott Jakab Jóska cipőfűzője. És azt mondja Jakab Jóska, na, látod, fiam, nem kell erős köröm a kibogozáshoz. Minden bogot úgy kell megkötni ebben az életben, mondta Jakab Jóska, ünnepélyesen, mint valami prédikátor, hogy azt bármikor könnyedén meg is lehessen oldani. Soha ne kössetek végleges bogot semmire, mondta ez a Jakab Jóska. Ez a semmi ember. Mi pedig csak néztük ezt a semmi Jakab Jóskát, kissé eltűnődve. Énnekem ez a Jakab Jóska minden nap eszembe jut, valahányszor a cipőfűzőm kerül a kezembe. Úgy látszik, ez a semmi ember, ez a Jakab Jóska meghalni sem tudott egészen.