Egyszerű történetek (8)

Barátom, Alistar

Nagy és nehéz az íróasztalom. Nagy, nehéz írónak való. Nem nekem. Gondoltam, azért leülök ide, írok valami könnyű, légies történetet. Mondjuk, szájenszfiksönt. Az a divat. A kitalált történet. 
Semmit nem tudok kitalálni. Üres a fejem. Nincs benne gondolat, elképzelés. Bate vüntul, - mondaná ilyenkor a román. Fúj a szél...

Az udvarról besettenkedik a rőt macska. Megáll és néz engem, jöhet-e beljebb. Intek, most hagyjon magamra. Amint megfordul, a sarokban meglebben egy zászló. Egy kicsiny, északír zászló. Ott tartom, évek óta egy vázába téve. A sarokban. Nincs is északír zászló. Egy idő óta. Csak angol zászló van. Nem baj, máris alakul a könnyű, légies történet. Kitaláltam, legyen ez a lakás egy hajó. Egy elsüllyedt hajó. A tenger fenekén. És találgatják a tudós búvárok, miféle hajó lehet ez, tele kacattal, vázákkal cserepekkel. A sarokban megpillantják az északír zászlót. Egy vázába téve. Északír volt ez a hajó, állapítják meg a tudós búvárok a lakásomról. Szépen alakul a légies történet, mely ott kezdődik, a tenger fenekén. Igazi szájenszfiksön.

De okvetlenkedik a rőt macska, újra néz engem, jöhet-e beljebb. És kiejtem a kezemből a könnyű,légies történet fonalát. Maradok az igaz történetnél. Hogy miképpen került a lakásomba egy északír zászló. Ami egy idő óta nincs is. Csak angol zászló van.

Egy napon beállít a kicsi boltba egy férfi, a tizenéves fiával. Kézfogásra nyújtja a kezét, s mondja, az ő neve Alistar. Észak Irországból való. Én is mondom a nevem, s hogy Kelet Siménfalváról való vagyok. Mondom, szíveskedjék leülni abba a bőrfotelbe. Azt mondja, neki a leülés kissé körülményes, mert ő a húgyhólyagját a bokájára kötve hordja, de azért megpróbálja. –És sört, ihat-e, kérdem Alistártól. -Sört, azt igen, akármennyit, elfér a bokájánál, feleli Alistar.

A tizenéves gyermek nézegeti a polcokat. Egyszer azt mondja az apjának, né, milyen gyönyörű kavicsokat, köveket talált ! Ilyenek nincsenek Írországban. Alistár azt mondja a fiának, válasszon ki azokból a kövekből egy párat magának. A gyermek kiválaszt egy párat, s leteszi az asztalra.

-Mennyibe kerülnek ezek a szép kövek ? - kérdi tőlem Alistar. Mondom, semmibe. Ajándék a fiának. – Hogyhogy ajándék ? – kérdi Alistar. Mondom, én imádom az íreket. Különösképpen ezeket az íreket szeretem :

Jonatahan Swift, Bram Stoker, S. O’Casey, G. B. Shaw, W. B. Yeats, Oscar Wilde, Samuel Beckett, James Joyce.

Nézze, az Ulysses most is itt van az asztalomon...

-Akkor legyünk mi ketten barátok, mondta Alistar. – Legyünk, -mondtam Alistarnak.

Amíg sört nyitottam, benézett az ajtón egy asszony, kérdezte, van-e itt fénymásoló ? Mondtam, itt minden van, de fénymásoló, az nincs. És nem is lesz, mert egy ilyen gép drága.

Néhány hónap múlva jön Alistar négy kemény férfivel. Azt kérdi, hová tegyék a fénymásolót, mert amit hozott nekem, jó nagy és nehéz.

Így lett nékem fénymásolom. De zászlóm is lett. Északír zászlóm. Ami nincs. Mert csak angol zászló van. Az északír zászlót Alistar letette a fénymásoló tetejére.

Néhány hónap múlva ismét jön Alistar. Megpillantja az északír zászlót, amit bele állítottam, egy vázába. – Mi csakugyan barátok vagyunk, - mondta Alistar. Én pedig sört töltöttem Alistarnak.

Ezt a zászlót vázástól együtt áthoztam a kicsi boltból a lakásomba. Ahányszor bejön ide a rőt macska, mindig meglebben ez a selyemből való, északír zászló. És eszembejut róla barátom, Alistar.

Kiderült, hogy király voltam (8)

                  Fotó : Toró Attila, Káfé-Képtár

8. Az erős cölöp

Így teltek az évek. Amikor az én életem árnyéka körülbelül tízórát mutatott, már sokasodni kezdtek gondjaim. Ketten vezettük a gazdaságot anyámmal. Hol ő mondta meg nekem, mi a legsűrgősebb dolog, hol én. De inkább ő. Mert az anyám természete erősebb volt az én természetemnél. Legjobban az bántott engem, hogy a kapun belül nem volt senki, akivel értelmesebb dolgokról hosszasan beszélgethessek. Anyám rövid és határozott mondatokban fogalmazta meg a tennivalókat. Olyanformán, hogy Feri, ezt ide kell vinni, vagy oda. Vagy vedd magadhoz a villát, az ásót, s tedd ezt, vagy tedd azt. Ha csak egy rövid alkalom adódott, megkerestem Idát. Véle érdekes beszélgetéseket lehetett folytatni. Mindaddig, amíg elő nem hozta Fedák Sárit.

Vasárnaponkint elvegyültem a fiatalok között. Jól éreztem ott magam. De sokszor megütötte a fülem egy olyan mondat, hogy például arra kell menni, ahol az a bolond asszony lakik. Át a keskeny hidon, s onnan balra. Ilyen alkalmakkor mindentől elment a kedvem. Egyszer otthagytam a társaságot, s elmentem haza. Ezzel elromlott az egész vasárnapom. Nehezen tudtam elviselni, hogy útjelző tábla gyanánt egy helyet úgy jelöljenek meg, ott van, ahol a bolond asszony lakik. Mármint a mi Idánk.

Szomorúan ültem a lépcsönkön egy vasárnap délután. Anyám azt kérdi, mi a bajom, hogy ilyen szép vasárnapon itthon ülök, s szomorkodom. Miért nem megyek a fiatalok társaságába. Mint más. Mondom, onnan jövök éppen. A fiatalok társaságából. És énnekem semmi más bajom nincs csak az, hogy a faluban mindegyre azt lehet hallani, valami ott van, ahol a bolond asszony lakik. Vagyis a mi Idánk. Miért nem jelölnek meg egy más helyet, mondjuk a keskeny hidat, Grueléket, vagy a nagy akácfákat ? Miért emlegetik mindig a bolond asszonyt ?

Azt kérdi anyám, hát nem emlékszem arra, mit mondott volt az utcán járkáló, leskelődő asszony ? Nem hallottam, amikor bejött hozzánk és a közvéleményt említette ? Hogy a közvélemény szerint nem normális a mi Idánk ? És amire ő azt mondta néki, Ida nem hogy nem normális, hanem valóságos bolond ? Nem hallottad ? Mert azt vedd tudomásul, hogy ha a közvélemény egyszer mond valamit valakiről, az rajta van maradva az idők végezetéig. Ő ugyan azt mondta volt annak a járkáló asszonynak, hogy ő maga a közvélemény egyedül. Mert ő leskelődik be a kerítések résein, de hiába mondta. Mert az ő leskelődéséből alakult ki a közvélemény. És nincs olyan ember, aki a közvéleménnyel szembe tudjon menni. Mert hiába megy szembe, a közvélemény olyan mint egy erős cölöp. Ha beverik valahová, ott van maradva. Még akkor is, ha később kiveszik azt a cölöpöt. Akkor azt mondja a közvélemény, hogy valami ott van, ahol az a cölöp volt. El kell fogadni, hogy a közvélemény természete a cölöp természetéhez hasonlatos és ellene tenni semmit nem lehet. Mondom én erre, hát akkor mi úgy kell leéljük az egész életünket, hogy ott lakunk, ahol a bolond asszony lakik ? Bizony, úgy kell leélnünk az egész életünket, mondta anyám és keresett magának valami elintéznivalót.

Nagy nehezen rávettem magam és visszamentem a fiatalok társaságába. Kinéztem magamnak egy nagyobbacska gyermeket, akiről nem tudtam pontosan, hol lakik. És amikor jó sokan összegyűltünk valamin tanakodni, megkérdeztem ettől a nagyobbacska gyermektől, hát a te házatok merrefelé van ? Ő mondta, de tőlem is megkérdezte, én hol lakom. És én azt válaszoltam, ott lakom, ahol az a bolond asszony lakik. Erre többen kiigazították a házunk címét, azt mondták ennek a nagyobbacska gyermeknek, hát te nem tudod, Feri hol lakik ? Ott, a keskeny hídnál, Grueléken felül, a nagy akácfáknál, ahol fürödni szoktunk.

Ez a barátságos kiigazítás olyan jól esett nékem, hogy nálamnál boldogabb ember nem is lehetett senki a faluban ezen a vasárnapon. Úgy is mentem haza ebből a kedves társaságból, boldogan. És mondtam anyámnak, na, tudja azt mama, hogy mi már nem ott laku

nk, ahol az a bolond asszony lakik ? Hát hová költöztettél el bennünket ilyen hirtelen, kérdezte anyám. És én büszkén mondtam néki, oda, ahol az a keskeny híd van, Grueléken felül. A nagy akácfáknál. Ahol a gyermekek fürödni szoktak.

Pusztai Péter fotója

A lányok hajáról

( Gocsovszkyné )

8.

Nézzek inkább a régi falu felé, hagyjam békében azt az elflejtett Gocsovszkynét, az ember olyan, hogy ma van, holnap pedig nincs, - mondta anyám a kopár nyárikonyhában, míg néztem azt a kicsi, rajzolt képet a falon, s találgattam, milyen haja is lehetett ennek a Gocsovszkynének leánykorában... Az igazság és a pontosság kedvéért meg kell, hogy mondjam, az érdekelt volna engem, mihez is hasonlíthatták a leányok haját mifelénk, amikor még megvolt a régi, az igazi falu. Különösképpen a szőke leányok haját, mihez hasonlíthatták ? A fésült kenderhez bizonyosan nem, bár puha és bársonyos, mert az fehérségénél fogva fenn volt tartva a vénasszonyok haja számára. A szalma, az igen. De csak a színét tekintve, mert ahhoz túlságosan vastag a szalmaszál, hogy hozzá hasonlatosnak nevezzék egy szép, szőke leány haját. Sorra vettem én a fákat, a szomorú fűztől a szimpla fűzig, a remegő levelű nyárfát, akácot, a hárs finom illatú virágát, a bodzáét, s a füveket is mind sorra vettem, de szebbet nem találtam annál, mint amilyent a nagy, orosz poéta, Szergej Jeszényin talált.

“Zizegő, szép, zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. “ – Ezt írja a költő, kedvese hajáról. “Zabkéve-haj “...Hová lettek ezek a szavak, ezek a gyönyörű hasonlatok ? Odalettek ezek is a zabbal, a kévével együtt. Akárcsak ez a Gocsovszkyné. Vagy azok az igazi falvak. Ahol zabot arattak és kévét kötöttek. Mert a mai, szőke leányzók már azt sem tudják, melyik a zab és melyik az árpa. Ezt persze, a barna leányzók sem tudják. A kéve sem mond ma már nekik semmit. A zabkéve-hajat még ez az ezüstös, okos laptopom se tudná valamilyen nyelvre lefordítani. Ez a majdnem- mindent- tudó, eredeti, kínai Sony. Nem tudná. Mert ma már nincs ilyen hasonlat a világon. Vagy ha van is, nem értelmezhető.

Nézzek inkább a régi falu felé..., mondta nekem mama. De merre nézzek ? Ha látni is akarok valamit, meg kell várnom az estét. Ahogyan ez a bölcs filozófus, Noica tette. Aki még románul is “két nyelven tudott”. Románul és arománul. Azt írja ez a Noica : “ Az éjszakát várom. Lassan közelit, a maga „tudományos csöndjével” a dolgok felett. Elmossa a színeket, feloldja a formákat, csak a nagy összefüggéseket, a valóság igazságának körvonalait őrzi meg. A mindent leegyszerűsítő éjszaka!...Immár megérthetem. Immár látok, mivel sötét van. “

Megvárom az estét. S hogy még jobban lássak, a szemem is behunyom. Az a régi falu...Aki nem sétált szántás idején mezitláb, hűvös ekenyomban, vagy estefelé a szikrázó talabor után se lépegetett soha, nem is tudhatja, miről beszélek én most. Hát aki nem rakott meg életében egy szénás szekeret, sem pedig szalmakazalt nem rakott ! Vagy boglyát. Vagy akinek nem adatott meg, hogy kévét kössön aratáskor, s nem tudja, hány kéve egy kalangya ! Bevallom, én sem tudom, hány hektár egy közepes repülőtér. Csak megsaccolni tudnám. Fogalmam sincs. Az ilyesmit csak azok tudják, akik nem hűvös ekenyomban jártak gyermekkorukban, mezitláb, hanem síkos padlócsempéken jártak, félve, lábujjhegyen, nehogy hanyattvágódjanak. Néha azt hiszem, ez a század is azon csúszik meg, a divatos padlócsempéken, ha már meg nem csúszott.

Régi falu. Gocsovszkyné. Zabkéve-hajak. Hasonlatok. Harmatos hajnalon villanó kaszák, kopott kapák, vásott gereblyék, a sokféle mezei szerszám, az ember legközelebbi rokonai...Hová lettek a valóság igazi körvonalai ? Talán már nem is látszanak. Elnyelték őket a formák, a harsány színek, a megapixelek ! És ki az, aki jól tudja érezni magát ebben a túlbonyolított, elkényesült világban ? Termopán egek alatt ? Ki ? Csakis az érezheti jól magát ebben a welnessz-világban, akinek már idegen a régi falu. Akinek másféle csillogás az otthona. Elidegenült világban csak az idegen érezheti magát otthon.