Pusztai Péter fotója

A lányok hajáról

( Gocsovszkyné )

8.

Nézzek inkább a régi falu felé, hagyjam békében azt az elflejtett Gocsovszkynét, az ember olyan, hogy ma van, holnap pedig nincs, - mondta anyám a kopár nyárikonyhában, míg néztem azt a kicsi, rajzolt képet a falon, s találgattam, milyen haja is lehetett ennek a Gocsovszkynének leánykorában... Az igazság és a pontosság kedvéért meg kell, hogy mondjam, az érdekelt volna engem, mihez is hasonlíthatták a leányok haját mifelénk, amikor még megvolt a régi, az igazi falu. Különösképpen a szőke leányok haját, mihez hasonlíthatták ? A fésült kenderhez bizonyosan nem, bár puha és bársonyos, mert az fehérségénél fogva fenn volt tartva a vénasszonyok haja számára. A szalma, az igen. De csak a színét tekintve, mert ahhoz túlságosan vastag a szalmaszál, hogy hozzá hasonlatosnak nevezzék egy szép, szőke leány haját. Sorra vettem én a fákat, a szomorú fűztől a szimpla fűzig, a remegő levelű nyárfát, akácot, a hárs finom illatú virágát, a bodzáét, s a füveket is mind sorra vettem, de szebbet nem találtam annál, mint amilyent a nagy, orosz poéta, Szergej Jeszényin talált.

“Zizegő, szép, zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. “ – Ezt írja a költő, kedvese hajáról. “Zabkéve-haj “...Hová lettek ezek a szavak, ezek a gyönyörű hasonlatok ? Odalettek ezek is a zabbal, a kévével együtt. Akárcsak ez a Gocsovszkyné. Vagy azok az igazi falvak. Ahol zabot arattak és kévét kötöttek. Mert a mai, szőke leányzók már azt sem tudják, melyik a zab és melyik az árpa. Ezt persze, a barna leányzók sem tudják. A kéve sem mond ma már nekik semmit. A zabkéve-hajat még ez az ezüstös, okos laptopom se tudná valamilyen nyelvre lefordítani. Ez a majdnem- mindent- tudó, eredeti, kínai Sony. Nem tudná. Mert ma már nincs ilyen hasonlat a világon. Vagy ha van is, nem értelmezhető.

Nézzek inkább a régi falu felé..., mondta nekem mama. De merre nézzek ? Ha látni is akarok valamit, meg kell várnom az estét. Ahogyan ez a bölcs filozófus, Noica tette. Aki még románul is “két nyelven tudott”. Románul és arománul. Azt írja ez a Noica : “ Az éjszakát várom. Lassan közelit, a maga „tudományos csöndjével” a dolgok felett. Elmossa a színeket, feloldja a formákat, csak a nagy összefüggéseket, a valóság igazságának körvonalait őrzi meg. A mindent leegyszerűsítő éjszaka!...Immár megérthetem. Immár látok, mivel sötét van. “

Megvárom az estét. S hogy még jobban lássak, a szemem is behunyom. Az a régi falu...Aki nem sétált szántás idején mezitláb, hűvös ekenyomban, vagy estefelé a szikrázó talabor után se lépegetett soha, nem is tudhatja, miről beszélek én most. Hát aki nem rakott meg életében egy szénás szekeret, sem pedig szalmakazalt nem rakott ! Vagy boglyát. Vagy akinek nem adatott meg, hogy kévét kössön aratáskor, s nem tudja, hány kéve egy kalangya ! Bevallom, én sem tudom, hány hektár egy közepes repülőtér. Csak megsaccolni tudnám. Fogalmam sincs. Az ilyesmit csak azok tudják, akik nem hűvös ekenyomban jártak gyermekkorukban, mezitláb, hanem síkos padlócsempéken jártak, félve, lábujjhegyen, nehogy hanyattvágódjanak. Néha azt hiszem, ez a század is azon csúszik meg, a divatos padlócsempéken, ha már meg nem csúszott.

Régi falu. Gocsovszkyné. Zabkéve-hajak. Hasonlatok. Harmatos hajnalon villanó kaszák, kopott kapák, vásott gereblyék, a sokféle mezei szerszám, az ember legközelebbi rokonai...Hová lettek a valóság igazi körvonalai ? Talán már nem is látszanak. Elnyelték őket a formák, a harsány színek, a megapixelek ! És ki az, aki jól tudja érezni magát ebben a túlbonyolított, elkényesült világban ? Termopán egek alatt ? Ki ? Csakis az érezheti jól magát ebben a welnessz-világban, akinek már idegen a régi falu. Akinek másféle csillogás az otthona. Elidegenült világban csak az idegen érezheti magát otthon.