Jobbik nagyapám

Jobbik nagyapám

( Gocsovszkyné )

17.

Az én jobbik nagyapám Marosi Dénes volt. Név szerint. ( Persze, az anyám vonalán. ) Azért nyomom meg azt, hogy név szerint, mert az én jobbik nagyapám a saját nevét tartotta legfontosabbnak ezen a világon. Nem úgy, mint ez a szegény Gocsovszkyné, aki ugye az igazságot tartotta legfontosabbnak ezen a világon. Ők, ketten, ismerhették is egymást, de egyik sem törődött a másikkal. A jobbik nagyapám azért nem törődhetett ezzel a Gocsovszkynével, mert ez az asszony olyan szürke és jelentéktelen volt, hogy teljességgel belesimult a patakparti tájba. Észrevenni is alig lehetett ezt a Gocsovszkynét. Mint őszi, tar mezőkön a nyulat, vagy a rókát. Ráadásul az igazságot is ott kereste mindig, ahol az igazságot nehéz volt megkülönböztetni a csalafintaságtól.

Csupán az én, közepes murok nagyságú, kifogott halamról lehetett azonnal látni, hogy az meg sem közelítette az átlagos murok nagyságát. Most már mit tehet az ember egy olyan fehérnéppel, akinek semmiféle fölmutatnivalója nincsen ? A fekete fejkendőjén kivül ? -gondolhatta az én jobbik nagyapám. Mit ? Naphosszat nézze az ő fekete fejkendőjét ? Vagy bandukoljon véle az igazság útján ? Inkább füstös kocsmákba járt. Azokban ugyan sok igazság nem imbolygott a pipafüsttel és hangos beszélgetésekkel elkeveredve, de legalább nem unatkozott. Lovakról beszéltek ezekben a füstös kocsmákban, háborúról és fehérnépekről. Szerintem Gocsovszkinét soha meg sem említették.

Ez a Gocsovszkyné pedig még kiváncsi sem volt soha az én jobbik nagyapámra. Mert miféle ember lehet az olyan, aki a saját nevét tartja a legfontosabbnak ezen a világon ? Nem pedig az igazságot ? –gondolhatta ez a Gocsovszkyné az én jobbik nagyapámról. Miféle ? Mert ugye, neve lehet akárkinek, még cifrább neve is lehet, mint az én jobbik nagyapámnak. Mi az, hogy valaki Marosi ? És mi az, hogy még Dénes is ráadásul ? Ezekből a nevekből annyi van, mint parittyázásra való kő a patak partján. Olyan nevek vannak a naptárban, hogy azokat ha csak olvassa egy fehérnép, rögtön bele is tudna habarodni a gazdájába ! Szép, különleges, ritka neveket lehet olvasni a naptárban. Még háromnevű emberek is vannak benne. Mint annak a Misztótfalusi Kiss Miklósnak.

Istenem, milyen csinos neve van annak a Misztótfalusi Kiss Miklósnak ! - gondolhatott ilyesmire is ez a szegény Gocsovszkyné. Volt neki ideje efféle dolgokon is tűnődni, mert nem hemzsegett körülötte sem annyira az igazság, hogy az ő gondolatait egészen elfoglalják. Hogy ez mennyire így van, abból is kitetszik, hogy ennek a szegény Gocsovszkynének örökösen keresnie kellett az igazságot. Aztán hol talált, hol nem. Ha az én jobbik nagyapámat meg találta pillantani valahol, bizonyára arra a vitathatatlan igazságra lelt, mely szerint sokfélék az emberek ezen a világon. Mert ugyan szegény volt ez a szépnevű Misztótfalusi Kiss Miklós is, de ő nem a füstös kocsmák nyikorgó, maszatos székjeit nyomta azzal a vásott, kifényesedett posztóharisnyás fenekével, hanem ahelyett a bibliát nyomta ki a nyomdájában. Mégpedig olyan gyönyörű betűkkel, amelyeket a kényes, firenzei nyomdászok is megcsodáltak. Szóval, ennek az igazságnak a fölfedezése is egyik oka lehetett annak, hogy ez a Gocsovszkyné még kiváncsi sem volt soha az én jobbik nagyapámra.

Egyik oka lehetett, csak az egyik. Mert az én jobbik nagyapámban ezen kívül még annyi hiba volt, mint mondjuk a frissen kaszált fűvön a sáska. Ezek csak úgy pattantak elő, akármerre lépett az ember.

Az egyik nagy hibája éppen az volt az én jobbik nagyapámnak, hogy valósággal belészeretett a saját nevébe. Le se írta soha. Hogy ne vássék. Kimondani, azt szerette, de leírni nem írta le soha. Ez a hibája egyszer úgy pattant ki, hogy amikor őt kényszerítették a kollektív gazdaságba való belépésre, elejébe tettek egy listát. Ezen a listán mindenkinek ott volt a neve. Mégpedig gépileg írva. Utána fehérlett egy keskeny parcella, amit magának a beállónak kellett megművelnie a saját aláírásával. Az én jobbik nagyapám kijelentette, hogy ő azt a parcellát nem műveli meg az aláírásával. Ezzel a nevét nem koptatja. Szóban megműveli, ha muszáj. Vegyék úgy, hogy Marosi Dénes ettől a pillanattól kezdve be van állva. Hiába erőltették őt, hogy aláírja, nem írta alá. Valahányszor a szabályosságot emlegették a kényszerítők, ő azt válaszolta, az ő szava több annál, mint egy aláírás. Aztán egy békeszerető aktivista odaírt valamit abba a parcellába, s fölmutatta az én jobbik nagyapámnak, aki csak intett, hogy jól van.

Az az igazság, hogy én a jobbik nagyapám hibáit jobban szerettem, mint ennek a szegény Gocsovszkynének az erényeit. Gyermekkoromban sűrűn jártam a jobbik nagyapámhoz. Énnekem mindegy volt, hogy tél van-e, nyár-e, vagy locspocs idő. Pedig az én jobbik nagyapám alszegben lakott. Oda le is kellett menni. Mindig úgy állítottam be hozzá, mintha én lennék a vasárnap. És láttam is mindig az én jobbik nagyapámon, hogy vasárnap vagyok az életében, valahányszor átlépem a küszöbét. Régi, mohás kövekből volt rakva az ő küszöbe. Ha szép volt az idő, kiültünk oda. Egymás mellé. Nincs az a békesség a világon, mint ami ott telepedett reám, azokon a mohás köveken. Szegény Gocsovszkyné ! Vajjon érzett-e ő valaha ilyen békességet az életében, midőn az igazságot kereste ezen a földön ?