Minden időben

Forrás: diyhal.eoldal.hu

Amikor boldog akartam lenni 

Sokáig fogalmam sem volt arról, mi a boldogság. Csak sejtettem, hogy van, mert sokan beszéltek róla.

Egyszer, olvasván Gion Nándor könyvét (Virágos katona), abban az a kérdés vetődött fel, hogy mitől boldog a virágos katona, mert körülötte mindenki bús és szomorú. A szépen megírt könyvben meg is találtam a választ: el kell menni onnan, ahol ronda dolgok történnek.

Ezt jól megjegyeztem magamnak.

Letettem a könyvet és eltűnődtem, vajon van-e olyan hely a világon, ahol nem történnek ronda dolgok? Vettem sorba az országokat, a tájakat, a társadalmi berendezkedéseket, amelyek más-más világnézeten alapulnak. Arra jutottam, hogy a világnézeteket is valahogy úgy termesztik,–ha szabad így mondani– akár a repcét, a kukoricát, a káposztát, a tövis nélküli szedret. Igények, elképzelések szerint. És próbálgatják a módszereket, melyik lenne jobb.

Egyszer úgy adódott, elmentem San Franciscóba, hogy nézzem meg, milyen Amerika, milyen egy más rendszer, egy más elképzelés. De a nagybátyám, Miklós néhány nap eltelte után azt mondta, ő nem azért fizette ki a betegségi biztosításomat, hogy nála egyfolytában cigarettázzak, menjek inkább máshová, mondjuk, Honoluluba, ő fizeti az utamat, szállodát, az egész ellátásomat. Ez volt az ő elképzelése. De az én beképzeltségem erősebb volt, eljöttem haza. Meg is bántam.

Máskor úgy adódott, bejártam Európát, de hazafelé jövet fölkerestem Kiss Laci barátomat Bádenben, aki akkor már edzett menekült volt. Jó sörözés után Laci azt mondta, ha kíváncsi vagyok, milyen Ausztria, menjek be a menekültek táborába, tíz nap után szabad emberként járhatok bárhova. Így lettem én is menekült, de nem úgy mint sokan, akik elmennek hazulról, én idegenből menekültem egy másik, idegen országba. Ezt nem bántam meg. Azért nem, mert ebben a táborban ismertem meg egy igazi embert, akit úgy hívnak, hogy Miroszláv.

Aztán mint szabad ember, eljöttem haza, és írtam egy könyvecskét erről a Miroszlávról. A könyvecske címe: Éden Bádenben. Régi jó barátom,  munkatársam, a svédországban élő Tar Károly a saját elhatározása szerint ki is nyomtatta, most épp itt van az asztalomon. Ebből teszek ide egy apró részletet, mert a könyv már csak a felhőkbe téve látható, aki olvasni szeretné, le is veheti onnan. http://mek.oszk.hu/08600/08684/html/index.htm

 Minden időben

A fiatalok minden nap elővettek egy-egy fehér borítékot, pöcögtették az asztalon, de nem címezték meg.

- Ez menne Julisnak - mondta Jenő.
- Ez menne a szomszédunk leánykájának, s a szüleinek - mondta Lóri.
- Majd küldesz nekik a kanadai erdőkből - mondta Adolf.
- Ha nem tanácsos innen levelet írni, hát akkor ne írjunk innen levelet. Bírják ki levél nélkül - mondta Jenő.
- Mi is kibírjuk levélírás nélkül - mondta Adolf.
- Valahogy csak kibírjuk - mondta Lóri.
- Szép szeretődre, Olgára szoktál-e emlékezni, Miroszláv? - kérdeztem egyszer Miroszlávtól, amikor láttam rajta, borús a tekintete és nincs kedve semmihez.
- Szoktam. A könyvtárban szoktam emlékezni rá - felelte Miroszláv.
- Te itt jársz könyvtárba is, Miroszláv?
- Járok. És koncertre is járok - mondta Miroszláv.
- Furcsa ember vagy te, Miroszláv! Olyant én még nem hallottam, hogy a menekültek könyvtárba, vagy koncertre járnának...
- Együtt van itt a könyvtár és a koncert. Mindkettő egy helyen fungál. Régi, kopott, kicsi templomban, ahol olvasni és énekelni szoktam. Ideje is, hogy elmenjünk oda. Mondjuk, épp vasárnap.
Eljött a vasárnap. Miroszláv szépen megborotválkozott, lakkcipőt húzott, sötét ruhát vett magára és bejelentette, aki akar, mehet véle a templomba.
Induláskor Miroszláv a zsebeit megtapogatta és csöndesen annyit szólt: akinek aprópénze van, hozza magával.
Nem volt messze a régi, kicsi templom. Lejött a csökött toronyból a harangozó, megállt Miroszláv előtt és azt mondta:
- Isten hozott, Miroszláv!
Kezet ráztak. És mi is kezet fogtunk a harangozóval.
- Mindjárt itt lesz a pap is - mondta a harangozó.
- Addig talán a könyveket... - mondta Miroszláv.
- Persze, a könyveket meg kell nézni - mondta a harangozó.
A karzat alatt hosszú polcokon régi könyvek sorakoztak. Főleg gótbetűs, egyházi könyvek. Adolf fölemel egyet és azt mondja:
- Kár, hogy az ember nem tud németül. Ilyenkor jön rá az ember, jó lenne tudni németül...
- Vannak itt magyar könyvek is, a hátsó sorokban - mondta Miroszláv.
A hátsó sorból kivettem egy szépen bekötött könyvet. Az volt a címe: A szombatosok. A cím alatt, apróbb betűkkel ezt írta: Különös tekintettel Péchi Simon Főkanczellár életére és munkáira. Írta Dr. Kohn Sámuel. 1889.
Mondom Miroszlávnak, nézz ide Miroszláv, mit találtam. Hallottál te a szombatosokról?
- Nem sokat. Bizonyosan szent népek lehettek - felelte Miroszláv.
Kinyitom a könyvet, találomra. Egy helyen ezt olvasom: "Akkori napokban - úgymond - hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputációt és pántolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal praedikátoroktól a praedicáló székből sok káromlásokat és módnélkül való kárpálódásokat a két religio, úgymint a calvinista és ariana (értsd: unitárius) religión valóktól disputálást hallottál volna!"

Mutatom Miroszlávnak, milyen érdekes könyvet találtam találomra, ezt a néhány sort fölolvastam belőle és s megjegyeztem:
- Nem volt békesség soha a földön, Miroszláv! Még a prédikáló székből is káromkodtak.
- Nem is lesz békesség soha ezen a földön - mondta Miroszláv. És megkérdezte:
- Te milyen vallású vagy?
- Unitárius religión volnék, Miroszláv. Épp azért mutattam neked ezeket a sorokat. Erdélyi unitárius. Mégpedig a bigott fajtából. Tíz évben egyszer elmegyek a templomba.
- És ott, Erdélyben a szószékről káromkodnak a papok? - kérdezte Miroszláv.
- Még nem hallottam, hogy onnan káromkodtak volna, Miroszláv. Hát te milyen religión vagy, Miroszláv?
- Semmilyen religión nem vagyok - felelte Miroszláv.
- Akkor miért jársz templomba, Miroszláv?
- A templom nekem arra való, hogy magamba szálljak, mit tettem jól és mit nem. És arra, hogy elénekeljem a legszebb zsoltárt.
- Melyik a legszebb zsoltár, Miroszláv?
- Te benned bíztunk - felelte Miroszláv.
- Honnan ismered te ezt a zsoltárt, Miroszláv
- A Szőcs-brigádtól tanultam - mondta Miroszláv.
Megérkezik a pap, köszönti azt a négy-öt hívét, aki rajtunk kívül eljött a templomba és azt mondja Miroszlávnak:
- Mehetünk, Miroszláv!
És ment Miroszláv a pap után, föl, az orgonához. És leült Miroszláv az orgona elé, és megtelt hangjával a kicsi templom: ...mikor még sem ég sem föld nem volt formálva...
Befejezéskor pedig lenézett reánk, és fölemelte a hangját: ...és te megmaradsz minden időben...
Hazafelé menet annyit mondtam Miroszlávnak:
- Azért furcsa ember vagy te, Miroszláv...
                                                    xxx

Most itthon vagyok és viszonylag jól érzem magam. A kicsi udvarunkon nyílnak a virágok, éjjel, ha nem tudok aludni, kimegyek a friss levegőre, várnak a házukat cipelő csigák. Senki nem tudná megmondani hová igyekeznek az ő végtelen lassúságával. Talán ők is a boldogságot keresik, nem sietnek, lehet sejtik, hogy nincs is boldogság.  Csak a keresés van. De ameddig keresni tudunk valamit, addig nagy baj nem lehet. A világ olyan, amilyen volt minden időben: örömét leli, ha látja, benne keressük a boldogságot. 

Mivel törődjünk?

                                                                                                       

Dancs Artur fotója

Ez a világ

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy sokat ne tanuljunk, mert akik tanítanak, azok is keveset tudnak, kár az időnket erre pazarolni. Bőven elég, ha annyit tudunk, hogy sokat nem jó tudni.

A sok tudás nyugtalanná, elégedetlenné teszi az embert, mert mindegyre az jut eszébe, vajon, még mi mindent nem tud a világról, és saját magáról.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy sokat ne dolgozzunk, mert akik sokat dolgoznak, s munkájukkal sokat keresnek, azoktól sok pénzt vesznek el, amit szétosztanak azok között, akik semmit nem dolgoznak.

Ebből következik, hogy igazságtalannak tartjuk azt a világot, amelyben élünk.

Ez a fölismerés olykor dühítő is tud lenni, mert nem szép és nem jó dolog igazságtalan világban élni.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy tanulás és munka helyett olyasmiket találjunk ki, amik ugyan nem a legokosabb dolgok, de legalább nem dühítik az embert.

Itt van például a szervezés. Szervezzük meg, hogy mások hogyan tanuljanak, miképpen dolgozzanak, hol keressék az igazságot és a nyugalmat.

Szervezzünk dalolni, táncolni szerető közösségeket, fesztiválokat, ahol dobszóra lehet szökdösni, büntetlenül üvöltözni. Ez a büntetlen ordítozás és ugrándozás levezeti az emberben fölöslegesen felgyülemlett energiákat, utána édesebb a pihenés, mélyebb az alvás.

A jól pihenő, mélyen alvó ember, ameddig jól pihen és mélyen alszik, általában nem követ el a társadalomra nézve káros betöréseket, nem verekszik, nem üt el senkit a zebrán, röviden megállapíthatjuk róla, hogy ki lehet jönni véle.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy valamiképpen jöjjünk ki egymással, kerüljük a kényelmetlen helyzeteket, legyünk elégedettek és törődjünk a saját boldogságunkkal.

Ez a világ arra tanít bennünket, hogy ne törődjünk a világgal.

Dancs levele

Frisco

„Eszembe jutottál. Mert a héten, ha úgy alakul, elugrom Friscoba. San Franciscoba. Csak úgy. Emlékszem, mesélted, milyen kalandjaid voltak ott is.”

Ezeket a sorokat kaptam ma hajnalban Nevijorkból, az én barátomtól, Dancs Arturtól. Hogy eszébe jutottam. Mert ha úgy alakul, elugrik Friscoba. Csak úgy.

Hát hallgass ide, Artur! Ha te Nevijorkból csak úgy elugrasz Friscoba, akkor a kedvemért egy percre állj meg a Market-street végében. Ott, ahol a villamos megfordul. Adj egy centet annak az embernek, aki ott áll és körül van véve turistákkal. Ezek a jövő-menő népek egy centet szorongatnak a kezükben és sorba állanak, hogy az az ember egy kis gépezettel nyomjon belőle emléket nekik erről a városról. Hogy ott jártak. Én is adtam. Meg is köszönte azt a centet. És én boldog voltam azzal a nyomtatott emlékkel. Abban a városban ugyanis egy centbe kerül a boldogság. Annyiba, Artur! Minden más táján ennek a világnak meg kell szenvedni egy kis boldogságért. Van, ahol lökdösődnek érte, egymás cipőjére hágnak, könyökölnek, rohangálnak, a tüdejüket köpik ki. Itt nem. Itt zsebrevágod azt a kinyomott centet, s elundulsz valamerre. Persze, boldogan. Mindegy, merre indulsz, teljesen mindegy. Azért mindegy, mert itt is csak házak vannak, egyik magasabb, mint a másik, csak utak vannak, egyik hosszabb, mint a másik, mit lehet csodálni a házakon, s az utakon? Na, azért van egy rövidecske utca, ezen végig kell menni. Mert ez a világ legkanyargósabb utcája. (Crokedest street) Jó meredek ez az utca, de megéri végigmenni rajta, mert itt jön rá az ember, milyen kanyargós a sorsa, akárhol is legyen.

Azt mondtam, elindulsz valamerre, boldogan...Csakugyan, nem túlzok, ha azt mondom, annyi boldog emberrel sehol nem találkoztam, mint ebben a városban. Itt nem járkálnak lehajtott fejűek, én legalábbis csak eggyel ismerkedtem meg, kérdezte, merre menjen, hogy elérjen valahová. Mit gondolsz, ki volt ez az ember? Egy szökött magyar volt, az én városomból, munkát keresett éppen.

Ilyenek a véletlen dolgok. Na, igen, a véletlen dolgok! Ha véletlenül a Bush streetre vetődnél, csöngess be nyugodtan a 825-ös ház ajtaján. A házmester kinyitja neked az ajtót, te pedig kérdezd meg tőle, uram, véletlenül nem tetszik tudni, milyen betegségben halt meg hét évvel ezelőtt a régi házmester? Májk, uram, Májk, Elekes Miklós. Az én nagybátyám. Biztosan tudni fogja, ki volt ez a derék Miklós. Mert őt még a Hawaii szigeteken is jól ismerték. Ő volt az az ember, aki soha nem járt lehajtott fővel, csak fölemelt fővel és amerre járt dudorászva járt és fütyörészve. Amikor nem volt munkája, beállított valahová, s azt mondta, az ő neve Elekes Miklós. És dolgozni szeretne. Amikor megkérdezték, mihez ért, büszkén válaszolta, semmihez nem értek uram, semmihez az égvilágon. És azonnal munkát adtak neki, mondván, pont ilyen emberekre van szükségünk uram, akik semmihez nem értenek. Akik azt állítják, értenek valamihez, nehéz emberek, magasan hordják orrukat, bölcsek és beképzeltek. Ezekkel semmire sem lehet menni. Májk, maga máris föl van véve!

Csöngess be bátran. A kilincset ne tapogasd, naponta szidolozzák, olyan fényes, mintha aranyból lenne.

És kérnélek még valamire. Arra, hogy menj végig a Golden Gaten. Nem azért, hogy elmondhasd, végigmentem a Golden Gaten. Azért menj végig, mert a híd tólsó felénél leülhetsz a Csendes- óceán partjára. A megszáradt, szomorú, hűvös katángok közé. Itt örökké fúj a szél, tűrd fel kabátod gallérját és nézz el messzire. A közelben fodrozó vízre ne nézz. Mocskos a tenger, eltévedt dugók ringanak rajta, eldobott üvegek, reves kórók, a föld minden szennye. Nézz messzire. Csak itt jön reá az ember, hogy ami szép ezen a világon, tőlünk mind messze van. Bárhol is legyünk.     

Gondoljon valami szépre

Mire való a boldogság?

-Beismerem, hogy sok volt a kiadása, de ezzel még nincs vége ennek a felújításnak. A fürdőszoba nagyjából kész, de a vécé még nincs megvéve. Se a ventillátor, se a két kicsi ajtó, ami a központi fűtéshez jár. És hol van a törülközőtartó, a sok kapcsoló, világítótestek, satöbbi. És szeg! Tudja, mennyi egy tasak szeg? El sem képzeli, mennyi egy tasak szeg. És csavarok. El sem képzeli, mennyi egy tasak csavar. És hol van még a glett? Egész héten szomorú volt. Magának természete a szomorúság? Szóval a természete. Kár. Énnekem nem természetem a szomorúság. Csak néha. Amikor nincs sikerélményem. Jó, hogy a maga autójával megyünk vásárolni, az enyém sokat fogyaszt. Mint egy autóbusz, annyit. És maga még jól is vezet. Nyugodtan. Oda sem figyel, mégsem megyünk neki semminek. Úgy veszem észre, ma beszélgetni sincs kedve. Úgy veszem észre, maga setéten látja a világot. Setéten, nem úgy, mint a slágerben ahogyan énekli az az ember, akinek nincs bankbetétje.  Ismeri azt a slágert? Ismeri. Persze, hogy ismeri! Azért mondanék én magának valamit. Ha meg nem sértődik. Ugye, nem sértődik meg, ha mondok magának valamit? Én a maga helyében nem lennék szomorú. Én a maga helyében kipróbálnám a boldogságot. Nem nehéz. Próbálja ki a boldogságot! Tudja, mire való a boldogság? A boldogság arra való, hogy ne legyen az ember szomorú. Gondoljon például arra, hogy magának okos fia van és két szép unokája. És szép családja. És még az édesanyja is él, telefonál magának naponta a mobiljával. Ez nem elég magának a vidámsághoz? És gondoljon arra, hogy magát még ágytálazni sem kell. Mert hányan vannak, akiket ágytálazni kell. Vagy forgati az ágyban, mert ha nem forgatják, tüdőgyulladást kapnak. Próbálja ki a boldogságot. Gondoljon arra, hogy szép idő van. Nincs földrengés, nincs árvíz, nincs semmi katasztrófa. Mert ez a világ tele van katasztrófákkal. Előfordulhat, hogy magát már műteni sem kell többé. Amíg él. Sok szép dolog van ebben az életben! Most például megvesszük azt a vécét. És megvesszük a ventillátort,  a két kicsi ajtót, ami a központi fűtéshez jár. Megvesszük a törülközőtartót, a kapcsolókat, a világitótesteket. És a szegeket, csavarokat is megvesszük, a glettel együtt. És úgy jövünk haza. Együtt. Minden meg lesz véve. Minden el lesz intézve. Hogy tetszik mondani? Ne emlegessem az ágytálazást? Jó. Nem emlegetem. A vécét sem emlegetem. De a szeget, csavarokat, ventillátort, glettet csak meg kell venni. És mindent meg kell még venni, amit kifelejtettem. Otthon derül majd ki, még mi hiányzik. De addig is próbálja ki a boldogságot! Gondoljon valami szépre. Nem fog csöpögni a csatorna. Nem ficamodik ki a bokája, mert új járdát öntünk magának. Megnézzük, húz-e a kémény. Ha nem húz, segítünk rajta. Hogy húzzon. El ne feljtsük beolajozni az ajtók sarkait, hogy ne nyikorogjanak. Gondoljon valami szépre! Elvitetjük azt a rengeteg törmeléket! Olyan lesz az udvar, mint egy pázsitos rét. Csak legyen türelme kivárni a munkálatok végét. Gondoljon valami szépre! A kicsi macskái rohamosan fejlődnek. Már tanulják a fáramászást. Nem baj, ha nem a maga macskái. Úgy is macskák. Kedvesek és puhák. Ez nem szép? Persze, a szegeket, csavarokat meg kell venni. Tudja, mennyi egy tasak szeg? Hogy mennyi egy tasak csavar? Hogy mennyi a glett?