Minden időben

Forrás: diyhal.eoldal.hu

Amikor boldog akartam lenni 

Sokáig fogalmam sem volt arról, mi a boldogság. Csak sejtettem, hogy van, mert sokan beszéltek róla.

Egyszer, olvasván Gion Nándor könyvét (Virágos katona), abban az a kérdés vetődött fel, hogy mitől boldog a virágos katona, mert körülötte mindenki bús és szomorú. A szépen megírt könyvben meg is találtam a választ: el kell menni onnan, ahol ronda dolgok történnek.

Ezt jól megjegyeztem magamnak.

Letettem a könyvet és eltűnődtem, vajon van-e olyan hely a világon, ahol nem történnek ronda dolgok? Vettem sorba az országokat, a tájakat, a társadalmi berendezkedéseket, amelyek más-más világnézeten alapulnak. Arra jutottam, hogy a világnézeteket is valahogy úgy termesztik,–ha szabad így mondani– akár a repcét, a kukoricát, a káposztát, a tövis nélküli szedret. Igények, elképzelések szerint. És próbálgatják a módszereket, melyik lenne jobb.

Egyszer úgy adódott, elmentem San Franciscóba, hogy nézzem meg, milyen Amerika, milyen egy más rendszer, egy más elképzelés. De a nagybátyám, Miklós néhány nap eltelte után azt mondta, ő nem azért fizette ki a betegségi biztosításomat, hogy nála egyfolytában cigarettázzak, menjek inkább máshová, mondjuk, Honoluluba, ő fizeti az utamat, szállodát, az egész ellátásomat. Ez volt az ő elképzelése. De az én beképzeltségem erősebb volt, eljöttem haza. Meg is bántam.

Máskor úgy adódott, bejártam Európát, de hazafelé jövet fölkerestem Kiss Laci barátomat Bádenben, aki akkor már edzett menekült volt. Jó sörözés után Laci azt mondta, ha kíváncsi vagyok, milyen Ausztria, menjek be a menekültek táborába, tíz nap után szabad emberként járhatok bárhova. Így lettem én is menekült, de nem úgy mint sokan, akik elmennek hazulról, én idegenből menekültem egy másik, idegen országba. Ezt nem bántam meg. Azért nem, mert ebben a táborban ismertem meg egy igazi embert, akit úgy hívnak, hogy Miroszláv.

Aztán mint szabad ember, eljöttem haza, és írtam egy könyvecskét erről a Miroszlávról. A könyvecske címe: Éden Bádenben. Régi jó barátom,  munkatársam, a svédországban élő Tar Károly a saját elhatározása szerint ki is nyomtatta, most épp itt van az asztalomon. Ebből teszek ide egy apró részletet, mert a könyv már csak a felhőkbe téve látható, aki olvasni szeretné, le is veheti onnan. http://mek.oszk.hu/08600/08684/html/index.htm

 Minden időben

A fiatalok minden nap elővettek egy-egy fehér borítékot, pöcögtették az asztalon, de nem címezték meg.

- Ez menne Julisnak - mondta Jenő.
- Ez menne a szomszédunk leánykájának, s a szüleinek - mondta Lóri.
- Majd küldesz nekik a kanadai erdőkből - mondta Adolf.
- Ha nem tanácsos innen levelet írni, hát akkor ne írjunk innen levelet. Bírják ki levél nélkül - mondta Jenő.
- Mi is kibírjuk levélírás nélkül - mondta Adolf.
- Valahogy csak kibírjuk - mondta Lóri.
- Szép szeretődre, Olgára szoktál-e emlékezni, Miroszláv? - kérdeztem egyszer Miroszlávtól, amikor láttam rajta, borús a tekintete és nincs kedve semmihez.
- Szoktam. A könyvtárban szoktam emlékezni rá - felelte Miroszláv.
- Te itt jársz könyvtárba is, Miroszláv?
- Járok. És koncertre is járok - mondta Miroszláv.
- Furcsa ember vagy te, Miroszláv! Olyant én még nem hallottam, hogy a menekültek könyvtárba, vagy koncertre járnának...
- Együtt van itt a könyvtár és a koncert. Mindkettő egy helyen fungál. Régi, kopott, kicsi templomban, ahol olvasni és énekelni szoktam. Ideje is, hogy elmenjünk oda. Mondjuk, épp vasárnap.
Eljött a vasárnap. Miroszláv szépen megborotválkozott, lakkcipőt húzott, sötét ruhát vett magára és bejelentette, aki akar, mehet véle a templomba.
Induláskor Miroszláv a zsebeit megtapogatta és csöndesen annyit szólt: akinek aprópénze van, hozza magával.
Nem volt messze a régi, kicsi templom. Lejött a csökött toronyból a harangozó, megállt Miroszláv előtt és azt mondta:
- Isten hozott, Miroszláv!
Kezet ráztak. És mi is kezet fogtunk a harangozóval.
- Mindjárt itt lesz a pap is - mondta a harangozó.
- Addig talán a könyveket... - mondta Miroszláv.
- Persze, a könyveket meg kell nézni - mondta a harangozó.
A karzat alatt hosszú polcokon régi könyvek sorakoztak. Főleg gótbetűs, egyházi könyvek. Adolf fölemel egyet és azt mondja:
- Kár, hogy az ember nem tud németül. Ilyenkor jön rá az ember, jó lenne tudni németül...
- Vannak itt magyar könyvek is, a hátsó sorokban - mondta Miroszláv.
A hátsó sorból kivettem egy szépen bekötött könyvet. Az volt a címe: A szombatosok. A cím alatt, apróbb betűkkel ezt írta: Különös tekintettel Péchi Simon Főkanczellár életére és munkáira. Írta Dr. Kohn Sámuel. 1889.
Mondom Miroszlávnak, nézz ide Miroszláv, mit találtam. Hallottál te a szombatosokról?
- Nem sokat. Bizonyosan szent népek lehettek - felelte Miroszláv.
Kinyitom a könyvet, találomra. Egy helyen ezt olvasom: "Akkori napokban - úgymond - hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputációt és pántolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal praedikátoroktól a praedicáló székből sok káromlásokat és módnélkül való kárpálódásokat a két religio, úgymint a calvinista és ariana (értsd: unitárius) religión valóktól disputálást hallottál volna!"

Mutatom Miroszlávnak, milyen érdekes könyvet találtam találomra, ezt a néhány sort fölolvastam belőle és s megjegyeztem:
- Nem volt békesség soha a földön, Miroszláv! Még a prédikáló székből is káromkodtak.
- Nem is lesz békesség soha ezen a földön - mondta Miroszláv. És megkérdezte:
- Te milyen vallású vagy?
- Unitárius religión volnék, Miroszláv. Épp azért mutattam neked ezeket a sorokat. Erdélyi unitárius. Mégpedig a bigott fajtából. Tíz évben egyszer elmegyek a templomba.
- És ott, Erdélyben a szószékről káromkodnak a papok? - kérdezte Miroszláv.
- Még nem hallottam, hogy onnan káromkodtak volna, Miroszláv. Hát te milyen religión vagy, Miroszláv?
- Semmilyen religión nem vagyok - felelte Miroszláv.
- Akkor miért jársz templomba, Miroszláv?
- A templom nekem arra való, hogy magamba szálljak, mit tettem jól és mit nem. És arra, hogy elénekeljem a legszebb zsoltárt.
- Melyik a legszebb zsoltár, Miroszláv?
- Te benned bíztunk - felelte Miroszláv.
- Honnan ismered te ezt a zsoltárt, Miroszláv
- A Szőcs-brigádtól tanultam - mondta Miroszláv.
Megérkezik a pap, köszönti azt a négy-öt hívét, aki rajtunk kívül eljött a templomba és azt mondja Miroszlávnak:
- Mehetünk, Miroszláv!
És ment Miroszláv a pap után, föl, az orgonához. És leült Miroszláv az orgona elé, és megtelt hangjával a kicsi templom: ...mikor még sem ég sem föld nem volt formálva...
Befejezéskor pedig lenézett reánk, és fölemelte a hangját: ...és te megmaradsz minden időben...
Hazafelé menet annyit mondtam Miroszlávnak:
- Azért furcsa ember vagy te, Miroszláv...
                                                    xxx

Most itthon vagyok és viszonylag jól érzem magam. A kicsi udvarunkon nyílnak a virágok, éjjel, ha nem tudok aludni, kimegyek a friss levegőre, várnak a házukat cipelő csigák. Senki nem tudná megmondani hová igyekeznek az ő végtelen lassúságával. Talán ők is a boldogságot keresik, nem sietnek, lehet sejtik, hogy nincs is boldogság.  Csak a keresés van. De ameddig keresni tudunk valamit, addig nagy baj nem lehet. A világ olyan, amilyen volt minden időben: örömét leli, ha látja, benne keressük a boldogságot.