Téli emlék

 

                  Emlék a fagyos világból

Egyszer jól elvertem egy orosz generálist. El én! És ő is jól elvert engem. El ő! Sakkban.

Tél volt, nagy tél. Utaztunk Moszkva felé, éjjel, vonaton. Aztán meguntuk a nagy csatákat, néztünk kifelé a sötét ablakon. Nem volt, amit nézni, eluntuk azt is.

– Mondja csak, miért utazik maga Moszkvába, ebben a fagyos világban? Van ott magának rokona?

– Van. Abban a nagy temetőben!

– Ott az ő munkahelye, a temetőben?  Sírásó, vagy valami intéző?

– Nincs neki semmiféle beosztása, minden el van intézve. Ott nyugszik az idők végezetéig, oda van eltemetve.

– És maga most látogatja meg, ebben a cudar időben? Miért olyan sürgős, jobb időjárást nem tudott választani? Hallott maga a mi teleinkről?

– Hallottam, s olvastam is.  De én már el vagyok késve, akihez megyek, annak az embernek ősszel van a születésnapja…

– Na, ez különös helyzet, még a sakkozásban is ritkák a különös helyzetek. De ami a halottakat illeti, fölhívnám a figyelmét, hogy ez a lépése nem a legjobb lépés. Mert a halottak nem késnek el sehonnan, s akik őket meglátogatják, azok sem tudnak lekésni a látogatásról, hacsak…

– Mire tetszett gondolni, amikor azt mondta, hogy hacsak…?

– Mondjuk arra, hogy sürgősen ki kell hantolni, mert valami gikszer adódott…Vagy ha nem adódott, akkor  nagyon nagy emberről lehet szó!

– Bizony, nagyon nagy emberről van szó, ezt eltalálta! A sakkban is úgy van, olykor nem elég  gondolkozni, egy lépést el is kell találni.

– És mondja, mitől volt olyan nagyon nagy ember a maga rokona?  Bajnok volt a sakkozásban?

– Azt sem tudom, sakkozott-e valaha, vagy nem sakkozott, annyira távoli rokonom volt, szerintem nem, mert sajnálta volna az idejét a bábúkat tologatni.

– Akkor mégis, mivel töltötte az idejét, azt legalább tudja?

– Azt tudom, s meg is mondom, mert maga jó sakkozó! Ez a nagyon nagy ember állandóan a könnyűvérű nők után futkosott, kocsmákba járt és botrányosan viselkedett, volt úgy is, szétverte a szállodák bútorzatát!

– És akkor mitől lett mégis olyan nagyon nagy ember? Ezt meg tudná mondani?

– Attól, hogy szép verseket írt és levett kalappal köszönt annak a tehénnek, akinek a képét ráfestették a mészárszék ajtajára. Attól!  Na, mit szól ehhez?

– Akkor tudom, hogy ki az a nagyon nagy ember! Szergej Jeszenyin! Az egész ország ismeri a verseit, még én is tudok belőlük egyet-kettőt, ha megerőltetem magam.  Na, erre most játszunk még egy partit?

Vagankovszkoe temető, Moszkva.  Egy vastag asszony áll a bejáratnál, csizmája posztó, feje alig látszik a zúzmarától.

– Lenne szíves eligazítani, merre van a Jeszenyin sírja?

– Hát merre lenne? Arra, ahová a nyomok visznek. Csak az ő sírjához vezetnek nyomok ebben a kemény télben! Ezeknek a részegeseknek semmi nem számít. Viszik a vodkás üvegeket a sírhoz, ott koccintgatnak, topognak a hóban, s ha elfogyott a szesz, nekem ott hagyják az üres üvegeket. Ezek ilyenek. De azért  nem mind ilyenek, mert vannak, akik hagynak néhány ujjnyit az üvegekben, hogy megtiszteljék a költőt, s nekem is maradjon valami. Csak lenne már vége ennek a télnek…

   Szergej Jeszenyin

BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

RAB ZSUZSA fordítása

Tél

Zúzmara

Kevés hó, csönd, tűrhető hideg. Zúzmara, csak bajuszra elég. Unalmas nap. Csüggedt varjak két kémény között. Csodálkozó macska.

Mit csinál ilyenkor egy valamirevaló szellemi lény? Hát mit? Azt, amit az újságok szorgalmas, múzsaérett divatja szerint szokás errefelé: „irodalmi tevékenységet fejt ki”.

Fejtene. De miből? Nincs hozzá elég alapanyag. Kellene egy kis átélt élet. Átélt szerelem, csalódás, bánat, majdnem-halál. Akármi, amiből valamit ki lehetne hozni. De honnan, amikor nem történt semmi? Csak ami történt. Azt pedig nem érdemes szavakba gyömöszölni. Megírva már, kifejtve minden. Arra találták ki a világirodalmat, hogy abban legyen benne minden.

A régiek semmit nem felejtettek ki. A mai szellemi lény kezdheti elölről, hogy mi volt eddig és mire lehet számítani. A mai szellemi lény általában ott kezdi, hogy voltaképpen honnan jön, kik voltak ősei. De ennek semmi értele nincs: mindenki jön valahonnan, mindenkinek vannak ősei. Olyanok, amilyenek, de vannak. Ha még emlékszik őseire. Ha nem emlékszik, kitalál magának ősöket. Az hétszentség, hogy ős, az kell. Valami pont, ahonnan el lehet indulni. A semmiből nem lesz semmi.

Bezzeg, vannak, akik ha silányan éltek is, sok furcsa dolgot ki tudnak találni. Ha nem a saját fejükből, akkor a mások fejéből próbálnak kiszedni történeteket. Valósággal tetvészkednek a mások fejéből véletlenül kipattanó gondolat reményében. Ebben is van valami. A tetvészkedésben. Hátha maradt ott még kimondatlan érdekesség. Ha nincs, úgy is jó. Lehet idézni. Lehet megidézni, lehet hivatkozni, még vitatkozni is. 

Az olvasottság ismérve a hivatkozás. A műveltség ismérve annak fölidézése, hogy valamiről mit mondott valaki. Főleg ismert valaki!

Nyomor, szegénység? Tessék, ott van Dickens. Gazdagság és következményei? Tessék, ott van Joyce. Csak bele kell pillantani. Azt mondja a tunya gazdagokról, „fölveti őket a pénz és a székrekedés”. És milyen jól mondja! Innen már el lehet indulni.   Aztán lesz valahogy az úttal is, amelyen a mai szellemi lény eljutott idáig. Eddig a télig. Amikor se nagy hó, se nagy hideg nincs. Zúzmara is csak bajuszra elég. 

Ima

Megnyomott imádság

Csak ezt a telet,

csak ezt az egy telet

bírjuk ki temetés nélkül,

mondja anyám,

apróság, amire kér most,

ne haljak meg tavaszig,

minden el van intézve,

mától fogva nem úgy imádkozik

értem, mint eddig,

halk sóhajtással,

hanem kiáll a lépcsőre naponta,

pont, amikor harangoznak,

megnyomott imádságot

küld a harangszóval,

föl az Úrhoz,

mert bizonyosan

neki is megnőttek az igényei,

azt küld mától fogva,

megnyomott imádságot,

a harangszóval,

csak ezt a telet,

csak ezt az egy telet

bírjam ki,

minden el van intézve.