Téli emlék

 

                  Emlék a fagyos világból

Egyszer jól elvertem egy orosz generálist. El én! És ő is jól elvert engem. El ő! Sakkban.

Tél volt, nagy tél. Utaztunk Moszkva felé, éjjel, vonaton. Aztán meguntuk a nagy csatákat, néztünk kifelé a sötét ablakon. Nem volt, amit nézni, eluntuk azt is.

– Mondja csak, miért utazik maga Moszkvába, ebben a fagyos világban? Van ott magának rokona?

– Van. Abban a nagy temetőben!

– Ott az ő munkahelye, a temetőben?  Sírásó, vagy valami intéző?

– Nincs neki semmiféle beosztása, minden el van intézve. Ott nyugszik az idők végezetéig, oda van eltemetve.

– És maga most látogatja meg, ebben a cudar időben? Miért olyan sürgős, jobb időjárást nem tudott választani? Hallott maga a mi teleinkről?

– Hallottam, s olvastam is.  De én már el vagyok késve, akihez megyek, annak az embernek ősszel van a születésnapja…

– Na, ez különös helyzet, még a sakkozásban is ritkák a különös helyzetek. De ami a halottakat illeti, fölhívnám a figyelmét, hogy ez a lépése nem a legjobb lépés. Mert a halottak nem késnek el sehonnan, s akik őket meglátogatják, azok sem tudnak lekésni a látogatásról, hacsak…

– Mire tetszett gondolni, amikor azt mondta, hogy hacsak…?

– Mondjuk arra, hogy sürgősen ki kell hantolni, mert valami gikszer adódott…Vagy ha nem adódott, akkor  nagyon nagy emberről lehet szó!

– Bizony, nagyon nagy emberről van szó, ezt eltalálta! A sakkban is úgy van, olykor nem elég  gondolkozni, egy lépést el is kell találni.

– És mondja, mitől volt olyan nagyon nagy ember a maga rokona?  Bajnok volt a sakkozásban?

– Azt sem tudom, sakkozott-e valaha, vagy nem sakkozott, annyira távoli rokonom volt, szerintem nem, mert sajnálta volna az idejét a bábúkat tologatni.

– Akkor mégis, mivel töltötte az idejét, azt legalább tudja?

– Azt tudom, s meg is mondom, mert maga jó sakkozó! Ez a nagyon nagy ember állandóan a könnyűvérű nők után futkosott, kocsmákba járt és botrányosan viselkedett, volt úgy is, szétverte a szállodák bútorzatát!

– És akkor mitől lett mégis olyan nagyon nagy ember? Ezt meg tudná mondani?

– Attól, hogy szép verseket írt és levett kalappal köszönt annak a tehénnek, akinek a képét ráfestették a mészárszék ajtajára. Attól!  Na, mit szól ehhez?

– Akkor tudom, hogy ki az a nagyon nagy ember! Szergej Jeszenyin! Az egész ország ismeri a verseit, még én is tudok belőlük egyet-kettőt, ha megerőltetem magam.  Na, erre most játszunk még egy partit?

Vagankovszkoe temető, Moszkva.  Egy vastag asszony áll a bejáratnál, csizmája posztó, feje alig látszik a zúzmarától.

– Lenne szíves eligazítani, merre van a Jeszenyin sírja?

– Hát merre lenne? Arra, ahová a nyomok visznek. Csak az ő sírjához vezetnek nyomok ebben a kemény télben! Ezeknek a részegeseknek semmi nem számít. Viszik a vodkás üvegeket a sírhoz, ott koccintgatnak, topognak a hóban, s ha elfogyott a szesz, nekem ott hagyják az üres üvegeket. Ezek ilyenek. De azért  nem mind ilyenek, mert vannak, akik hagynak néhány ujjnyit az üvegekben, hogy megtiszteljék a költőt, s nekem is maradjon valami. Csak lenne már vége ennek a télnek…

   Szergej Jeszenyin

BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

RAB ZSUZSA fordítása