Mohás kövek

 
                                                             

Fotó:Képguru.hu

           

Ilyesmik

Egyszer, úgy éjféltájban, fájós fejjel ébredtem a szovátai kempingtáborban. Eléggé sebes, de nem vad rohanású patak volt a közelben, gondoltam, elmegyek oda, s a tiszta, hűs vízben megmosom a fejem, hogy kibírjam valahogy reggelig.

Két nagy, gyönyörű mohás kő volt a patak medrében, egyik lábammal az egyikre álltam, a másikkal pedig a szomszédos kőre. És tenyeremmel merítve a vizet, locsoltam a fájó fejemet.

Egyszer egy hangot hallok a patak martja felől. Egy rekedt, női hangot:  – Mit csinál maga ott, a patak közepén, hogy ott áll éjnek idején? Csak nem akar öngyilkos lenni?  

Mondom neki, asszonyom, én sok minden akartam lenni életemben, de öngyilkos soha nem akartam lenni. És ha le nem csúszik a lábam a mohás kövekről, s nem esem belé a rohanó patakba, talán megúszom most is, meghalás nélkül.

– Szépek ezek a nagy, mohás kövek, mit gondol, hogyan kerültek ide?– kérdi az asszony.

– Hát nem vette észre, hogy napokon át egyebet sem csinálok, csak a hegyoldalból gurítom ide a szép, nagy, mohás köveket? Ezeket mind én hoztam ide! Mert rájöttem, nincs szebb annál, mint amikor az ember szétvetett lábbal áll a mohás köveken, s az átlátszó, tiszta vízben mosakodik.

–  Szóval maga gurította ide ezeket a mohás köveket? Ezt én nem hiszem. Ökrökkel is nehezen lehetne ezeket a köveket fölemelni. És a hegyoldalban csak poros, száraz kövek vannak, mohás kövek nincsenek. Így az asszony. Én pedig folytattam: –  Már azt hittem, elhiszi, amiket mondok! Énnekem semmit ne higgyen el, csak miután jól megfontolja, amiket mondok.

– Nem tetszik tudni, merre van itt az illemhely?– kérdi az asszony.

– Az illemhely? Hát hogyne tudnám! Ez az egész völgy, az egész hegyoldal, a patak martja, a bokrok és fák lehajló lombjai, mind illemhelynek valók. Csak nem kívánkozik egy kijelölt illemhelyre, ahol köztudomásúlag mindig büdösség van!

– Jó, akkor keresek magamnak valami eldugott helyet, de visszatérek, hogy mondjon még valami szép hazugságot a mohás kövekről, mert nem tudok elaludni.

Amikor az asszony visszatért, azt kérdeztem tőle, miért érdeklik magát annyira a mohás kövek?

– Egy minisztériumban dolgozom, ott csak lábszag van és kijelölt illemhelyek.

– Jaj, akkor beszéljünk inkább a miniszterekről, mert most épp a miniszterekhez lenne kedvem.

– Akkor én innen inkább elmegyek, - mondta az asszony.

– Maradjon még, mert a katicabogarak is eszembe jutottak…Szereti a katicabogarakat?

– A katicabogarakat szeretem, de mi közük nekik a miniszterekhez?

– Hallotta már, hogy minden összefügg mindennel? Mert ez a természet rendje?

– Fogalmam sincs arról, mi a természet rendje. De hogy a miniszterek nem függenek össze a katicabogarakkal, arra mérget veszek…

– Mérget azért ne vegyen, meghalni nem érdemes, az előbb még az én életemet féltette, nehogy a vízbe essem.

– Akkor mondja a katicabogarakat, ha azokhoz van kedve, azt még meghallgatom.

– Vannak tudós emberek, akik egész életüket a katicabogarak tanulmányázásának szentelik. Ezek a tudós emberek megfigyelték, hogy a katicabogarak az életükből körülbelül két hetet bábként töltenek, csak azután fognak hozzá komolyabb dolgokhoz. Például a fák védelmezéséhez.

Azt beszélik, vannak miniszterek, akik egész miniszterségüket bábokként töltik el, se ötletük, se elképzelésük, se javaslatuk nincs arra nézve, hogy valami komolyabb dologhoz fogjanak. Például a népek védelmezéséhez. Mert ugye, azért vannak ott, ahol vannak, azért kapják a fizetésüket.

– Kár magáért, hogy ilyesmikkel foglalkozik. Még olyankor is, amikor fáj a feje, s ott áll éjnek idején egy patak közepén, a nagy, mohás köveken. Nem is lesz magából soha, semmi ebben az életben…

Igaza lett ennek az asszonynak: aki ilyesmikkel foglalkozik, abból nem is lesz semmi soha, ebben az életben.