Érzelmi kitörések

   

                            A teremtés ára

Az ember gyarló. Ezért van az, hogy olykor illetlen kérdéseket is tesz föl, vagy másnak, vagy egyszerűen, önmagának, – ha egyáltalán gondolkodik a világról. Például azt, hogy a teremtő, mielőtt megalkotta volna a világmindenséget, végzett-e valamilyen számítást, mennyibe kerül majd neki ez a hatalmas munka, a tervezés maga, a sok anyag, az idő, a fáradozás, egyszóval minden. A földi halandó mondhatja azt is, hogy például az időt nem is kell bekalkulálni, mert a hat nap, az hat nap. Nem sok ez a végtelen időhöz képest, lássuk be, egy átlagos haldoklás is eltarthat ennyi ideig.

A teremtő pedig ne csodálkozzék azon, ha a földi halandó olykor így gondolkodik. Mert így van összerakva: a teremtő saját képére és hasonlatosságára. Tudja, hogy mindennek ára van – legalábbis ezen a földön –  ez a szokás honosodott meg, senki nem tehet róla. Ha nem lenne ára semminek, akkor nem érne semmit az egész teremtett világ, s ebből következne, hogy egy nagy semmiben élünk, ameddig élünk. Ez pedig nem lehet így, mert ami csodálni való, vagy jó nekünk, azért fizetnünk kell, és fizetünk is szívesen, csak éppen éljünk. Ameddig élhetünk.

Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Mert amint látjuk és tapasztaljuk, a világ nem csak életből van megalkotva, hanem megszámlálhatatlan, másféle valamiből is, aminek ugyancsak ára, s értelme van. Felfogni sem tudjuk, s nem is merjük, mi minden lehet még a világmindenségben rajtunk kívül, miféle erők irányítják a vonuló madarakat, a ködöket, mi feszül a kőben, az indulatokban, a spanyol bikában, az üstökösben, a villámban, a kígyó szemében.

Így kezdtem a minap egyik rögtönzött előadásomat a szomszédban lévő, árnyas fa alatt, ahonnan az eget is alig lehetett látni. Bele is szólt a gondterhelt szomszéd, akiről tudom, összegyűltek a családi bajai. Azt mondta: – Na és hol vannak még az érzelmi kitörések! Ha kihagyjuk a teremtésből az érzelmi kitöréseket, ez az egész eszmefuttatás nem ér semmit. Engem most semmi más nem foglalkoztat, csak a saját, érzelmi kitöréseim. Hogy mi van fölöttünk, abból csak az árnyas fa lombjait értékelem, mert meleg ez a nyár, nagyon meleg. Hogy mi van a diófa fölött az égen és merre járnak a bolygók, az engem nem érdekel, a görögök ezt helyettem elvégezték. Vagy nem végezték el? Na, erről beszéljen, ha még emlékszik a régi görögökre!

– Persze, hogy emlékszem! – válaszoltam és folytattam:

Elképzelem az antikvitás tudósainak tépelődéseit, a hosszú sétáikat a pálmafák alatt, a márvány oszlopok között, midőn a kék eget kémlelik szüntelen, körzőkkel, vonalzókkal, háromszögekkel járják kertjeiket és udvaraikat, vitatkoznak, érvelnek csillagok, bolygók természetéről és a bejárt pályáikról, estére kelve pedig fáradtan feküdnek ágyaikba, s fölkelnek reggel újabbnál újabb ötletekkel, amelyekből  törvényszerűségeket vonnak le.

Aztán eltelik száz esztendő, vagy kétszáz, jön egy fényesebb elme, s fölborít minden addigi törvényszerűséget. Az egyszerű ember pedig arra a következtetésre jut, hogy ezek mind bolondok, nem szabad rájuk figyelni. Arra kell figyelni, hogy mennyibe kerül egy rőf posztó, mennyibe a bornak pintje. Mert mindennek megvan a maga ára. Ki merné ezért megvetni az egyszerű embert? Senki. Hogy a teremtés ára mennyi lehetett, az nem az ő dolga, s gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, nem is a mi dolgunk, akik ma még élünk. Azért nem a mi dolgunk, mert fogalmunk sincs, hogy milyen mértékkel, elgondolással, rendszerrel, beosztással mért a teremtő, amikor teremtett.

– Szerintem a szenvedés mértékét vette alapul, amikor élőket teremtett. Azt, hogy kinek mi, s mennyire fáj, ameddig él. Hanem azért ez sem egyszerű dolog! Mármint az, hogy kinek mennyire fáj a szenvedés, – vetette közbe a gondterhelt szomszéd. Amikor érzelmi kitöréseim vannak, énnekem mindenem jobban fáj, mint amikor nincsenek érzelmi kitöréseim. Ebből kell kiindulni…

– Ha úgy gondolja, hogy ebből kell kiindulni, akkor induljon ki ebből, folytassa nélkülem, – mondtam és rágyújtottam egy cigarettára.

– Képzelje, visznek a mentővel a sürgősségire, s a kórház előtt, ahol be kell fordulni, ott van az úton egy nagy gödör. Káromkodik a sofőr, hogy ezt a gödröt senki észre nem veszi, hát ő tömje be, vagy ez a beteg? Csoda hogy akkor nem vettek elő az érzelmi kitöréseim, mert ha elővesznek, leszállok, hogy azt a gödröt betömjem. Nem nagy dolog, csak kő kell, kavics és erő!

– Na és mi lett a betegségével és azzal a gödörrel? – kérdeztem később, szinte mellékesen.

– Azzal az lett, hogy semmi betegséget nem fedeztek föl a szervezetemben, de a gödröt sem tömték be, ott van most is. Elpanaszoltam a háziorvosomnak, mennyire elromlott minden, mire ő azt kérdezte tőlem, hogy fiatalabb koromban is ilyen volt a természetem? Csak a hibákat vettem észre magam körül, vagy csak mostanában vagyok ilyen, mióta megöregedtem. Mert ha csak mostanában jött elő nálam a hibák keresése és a szép dolgokat meg sem látom, akkor el kell, hogy küldjön egy pszichológushoz, más megoldás nincsen. Erre aztán jöttek az érzelmi kitöréseim, mondtam neki, jól van, de attól, hogy elmegyek egy pszichológushoz, az a gödör betömődik? Persze, ez neki nem tetszett, amitől még jobban megrohantak az érzelmi kitöréseim, gondolhatja! Ez tehát a szenvedésem ára, a teremtésből ezt nem lehet kihagyni, akármit is mondtak, s leírtak a régi görögök, akikre maga olyan nagy szenvedéllyel szeret hivatkozni! Nem gondolja, hogy igazam van? Magától kitelik, hogy nem így gondolja, mert magának nincsenek érzelmi kitörései. De nagyon ne bízza el magát, semmi sem tökéletes ezen a világon és ismerje el, ami nem tökéletes, annak is ára van, hányszor vettem életemben például görögdinnyét, amit fölvágtam s el is dobtam. Épp maga fejtette ki az előbb, amikor a görögökről beszélt, hogy aztán eltelik száz esztendő, vagy kétszáz, jön egy fényesebb elme, s fölborít minden addigi törvényszerűséget, ugye tovább tudja…Mert én nem felejtettem el, amiket mondott, hiába kínoztak azok az átkozott érzelmi kitöréseim. Hát ide jutunk, ha olyan kérdéseket teszünk föl, hogy mi a teremtés ára…