Fájdalmaink

 
                                                                 

Forrás: Wikipédia

                                   Laokoón

Hozzám csapódik egy ismerős alak és azt mondja: – Frici úr, én magát régóta figyelem. Tegye csak szépen a szívére a kezét és válaszoljon őszintén nekem. Maga nem lusta egy kicsit?

–Nem kell, hogy szépen a szívemre tegyem a kezem, bevallom, csakugyan lusta vagyok egy kicsit…

–Tudom, hogy sokféle baja van magának, főleg fizikális bajai vannak,–hogy orvosilag fejezzem ki magam,– nincs egy ép csontja, s a belső részeit is eléggé szétszabdalták az évek folyamán. Azért él még, megvan, úgy, ahogy meglehet az ember a maga korában, de mégis, mi akadályozza meg abban, hogy írjon valami jót, amire fölkapja a fejét a magamfajta, egyszerű ember? Vannak fájdalmai? Szomorúságai mindig voltak, ez teljesen érthető és elfogadható, de sok szomorú ember él a világon, aki dogozik, megy, jár mindenfelé és mint az apostolok, terjesztik nézeteiket, föllépnek fórumokon, akkor is ha piciny az a fórum, akkor is, ha csak ketten- hárman ha vannak egy teremben, kifejtik gondolataikat, vitáznak, viszik előbbre az emberiséget. Nincs az úgy jól, hogy maga fölkél éjjelente és csak a függönyeinek beszél. Olvastam, hogy maga előadásokat tart a függönyöknek, a falaknak, a székeknek, még az asztaloknak is. Nincsen az úgy jól…Mondjuk, ha lennének fájdalmai, az más, azt meg tudnám érteni. Szóval, vannak magának fájdalmai? Ha gondolja, le is ülhetünk ide, erre a padra, árnyék van a közeli fa alatt, legföntebb ezek a kószáló galambok reánk pöttyintenek egy-két foltot az ingünkre, de hát arra való a víz, hogy az asszony kimossa, hát nincs igazam?

–De még menyre, hogy igaza van! Mindennek meg van a maga értelme s a haszna, az árnyéknak is a víznek is.

–Hát még az asszonyoknak! Nem mennénk nélkülük semmire ebben az életben…

–Jól mondja, nem mennénk nélkülük semmire ebben az életben. Ez így igaz, ahogy mondja.

–Imádom, amikor valaki egyetért velem, napestig tudnám hallgatni, de ezzel a kérdés nincs elintézve! Azt kérdeztem magától, vannak-e fájdalmai. Kezdjük először a fizikális fájdalmakkal, –hogy orvosilag fejezzem ki magam– mert azokat nehéz letagadni. Na, kezdje csak el, momentán mije fáj magának?

–Momentán? Ha úgy vesszük, akkor mindenem fáj. Valahogy úgy vagyok megalkotva, minden tagomban van valami fájás.

–Nem tudná ezt a fájást plasztikusabban kifejezni, mondjuk úgy, hogy konkrétabban?

–Járt maga Rómában? Igen? És a Vatikánban is járt? Szóval, ott nem járt. Kár. Mert ott megnézhette volna az én fájdalmaimat! Van ott, a Vatikánban egy szoborcsoport, úgy hívják, Laokoón. Ezen a szobron a trójai pap és annak két fia látható, egy hatalmas kígyó szorításában. Még reá nézni is borzalom! Na, énnekem minden áldott reggel ilyen az ágytakaróm! Akárcsak ez a márvány szobor. Pedig gondolhatja, az én ágytakaróm nem márványból való, hanem csak egyszerű gyolcsból, vagy vászonból. Hogy mitől ilyen gyűrött és kibogozhatatlan az én takaróm? A rossz álmaimtól, s a fájdalmaimtól.

–És ezek a fájdalmak fizikálisak –hogy orvosilag fejezzem ki magam–, vagy pedig lelki fájdalmak, miket vett észre magán?

–Nálam együtt vannak a fizikális fájdalmak a lelki fájdalmakkal, annyira együtt, hogy őket egymástól elválasztani lehetetlen. Itt kezdődnek a bajok, az igazi fájdalmak!

–Ezzel azt akarja mondani, hogy magát álmában veszedelmes kígyók szorongatják? Hogy kínjában gyűri össze a takaróját?

–Eltalálta! Maga egy mai Lessing! Nem hittem volna, hogy manapság Lessingek járnak a főtéren, akik nem csak azt kérdezik, na, hogy van tata, hanem kifaggatnak a testi és lelki fájdalmaimról is.

–Miről beszél? Ki az a Lessing?

–Ó, hát róla sokat lehetne beszélni. De minek? Értelmes dolgokról ma már nem divat sokat beszélni. Még az okosabbak fejében sincs egyéb, csak a gzsidipi, meg az, hogy hová lenne érdemes véglegesen elköltözni.

–Mondjon már valamit erről a Lessingről, ameddig be nem esteledik…

–Ez a Lessing az ezerhétszázas évek közepén hatalmas tanulmányt írt a Laokoón szobor titkairól, megállapította, hogy a művészetekben rejlő szépség térben és  időben mutatkozik meg. Térben a szobrok és festmények, időben pedig az irodalom, a költészet lakozik. Mármost ha az én fájdalmaimat vesszük elő, akkor most szépen  szívemre teszem a kezem, s azt mondom, én térben és időben egyaránt fájok, ezért gyűröm össze éjjelente a takarómat…Most pedig föltehetné a kérdést, amit a beszélgetésünk elején megpendített, vagyis azt, hogy nem vagyok én egy kicsit lusta? Bizony, egy kicsit lusta vagyok. Ez abból is látszik, hogy ha ebéd után lefekszem egy órácskára, egyáltalán nem gyűröm össze magam alatt a takarót!

–Akkor magának jobb lenne, ha éjjel dolgozna, s átaludná a nappalokat.

–Ezt megtehetném, de akkor mi ketten mikor beszélgethetnénk? Ráadásul nem csak lusta vagyok, de félős is vagyok, félős és fájós, ahogy karja. Hogy mondták a régi időkben, amikor valaki búcsúzni készült?

–Azt úgy, hogy alászolgálja. De remélem, nem akar elhagyni engem hirtelen, holnap is találkozhatnánk, ha nem egyébért, legalább Lessingért, Laokoónért…Ha kijön holnap, a fájdalmait a kedvemért kivételesen felejtse otthon!