 |
| Elekes Károly:Rongyos madár |
Énnekem
mindig valakivel haragban kell lennem. Igen. Most egy madárral vagyok
haragban. Mert miképpen viselkedik egy
tisztességes madár? Ha olyan a kedve, beröpül a házba, szárnyaival a csillárt,
az ablakot, a függönyöket csapdossa, s azzal ki is megy, fölül a kémény
tetejére, s tűnődik, vajon mit is
keresett abban a házban.
Ez
a mostani madár, akivel haragban vagyok, nem ilyen madár. Ritkán röpül, inkább
gyalog jár.
Ülök
az asztalnál, látom, settenkedik, átlépi a küszöböt, bejön, megáll. Mozdulni
sem merek, nehogy megijesszem, ő pedig lép még kettőt-hármat befelé, s mint egy
kíváncsi vénasszony, leskelődik egy régi drapéria mögül, nyújtja a nyakát, néz,
figyeli mivel foglalkozom. Mondanám, gyere be bátran, épp búslakodom, mint
máskor, ha nagyon egyedül vagyok. De nem mondom. Mit lehet beszélni egy
madárral? Rágyújtok egy újabb cigarettára. Látom, nem fél a füsttől, de utálja.
Még egy pillantást vet reám, megfordul, lépked kifelé, megáll a küszöbön és
azzal fejezi ki véleményét a látottakról, hogy pöttyent egy jó nagyot az ajtó
elé, úgy megy ki az udvarra, a bokrok, hervadt virágok közé. Nem állom meg,
hogy ne nézzek utána. Ahogy meglát engem az ajtóban, mintha sörétes puskával
lőttek volna rá, felröppen, s szárnyaival csapkodva száll föl a szomszéd ház
tetejére, s onnan tovább, a kék magasságba.
Volt
madár, nincs madár.
Haragszom
erre a madárra. Különben is, általában mindenre, mindenkire haragszom. Talán az
egész világra. De erre a madárra nagyon.
Ha
már bejött, ha már szeret gyalog járni, miért nem nézett körül a házban? Miért
nem ugrott föl az asztalra, ahol ülök, nézte volna meg az öngyújtóimat, a
szemüvegimet, az óráimat, a kávéscsészét, a sokféle apró szerszámot, amikkel
teljesen fölöslegesen körülvettem magam? Vagy miért nem kukkantott bele a
virágvázába, amelybe vizet nem öntöttem immár hetek óta? Vagy miért nem vette
számba az ébresztőóráimat, járnak-e, s ha nem járnak, miért nem járnak? Vagy
miért nem csapott néhányat a szárnyaival, hogy a szőnyegekről fölszálljon a
por, s figyelmeztessen, ez így nincs jól? És miért pöttyentett elmenőben a
bejárat elé nem pedig a tévé tetejére? Mert azt a tévét sem nézem, hacsak nincs
benne valami különös, amire időnként fölhívja figyelmemet a feleségem? Vagy
miért nem vetett egy pillantást a szerteszét heverő könyvekre, amelyeket csak
itt tartok valamiért, de egyiket sem olvasom? És ha már begyalogolt ide, miért
nem fedezett föl például egy molypillét? Mert van úgy, ütik ki a szemem a
molypillék, de őket megfogni nem tudom. Vagy ott vannak a levetett ingeim a
székeken, nagy rendetlenségben, mert lusta vagyok azokat kupacba rakni?
Lett
volna néznivalója a konyhában is. Még jó, hogy nem ment be oda. Mert mi van a
konyhában, amikor egyedül vagyok? Lépni sem lehet a csempés padlón, ragad hozzá
a cipőm az elcsöpögtetett méztől. Egy kanalat nem lehet fölemelni az
asztalterítőről, mert jön vele a villa, a kés, a tányér, a sótartó.
És
az a szoba, ahol alszom? Az nem hálószoba! Az egy röhej! A fiam roppant találó
kifejezéssel így nevezte el: albán kórház.
Egyszer azt mondtam a fiamnak, rendben van, az a szoba csakugyan olyan, mint
egy kórház. De miért éppen albán? Azt mondta erre, ő sem tudja, de nagy ott az
összevisszaság. Hát nagy!
Az
ágyam? Mintha kötelet akarna csinálni valaki a lepedőkből, a takarókból, a
párnából, minden össze van csavarodva. Ott egy madárnak sincs semmi
keresnivalója…
Azért
haragszom erre a gyalogos madárra. Úgy ment el innen, mintha itt sem lett
volna.
És
most már magamra is haragszom, nem csak a világra. Én is úgy megyek el
innen, mintha itt sem lettem volna.
